Azt hiszem, egész sorsomra jellemző, hogy mindent jónak látok, amit csinálok, de mindent később kezdek el, mint ahogy jónak látnám. Későn érő típus vagyok. Későn is jöttem, apám 46 éves volt, anyám 36, mikor 1969-ben megszülettem.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– A későn kezdett dolgok közül mit tart legfontosabbnak? – Apámmal sajnos későn kezdtem el beszélgetni a családi gyökerekről. Sose felejtem el, mikor utoljára ültünk együtt kettesben az asztali lámpa fényénél, s épp egy hadifogságbeli élményét, a szökést mesélte. A történet felénél becsöngetett a szomszéd. Nem tudta befejezni. Utána pár hétig nem találkoztunk, egyszer csak felhívott, hogy fiam, gyere át, elestem. Sokkolóan hatott rám, hogy az én kőkemény apám, aki egész életét végigküzdötte, magatehetetlenül fekszik. Szinte a kezeim között halt meg. Nem tudhattam meg, mi a története vége. Ezt jelképesnek érzem. Hogy ez a nagyon fontos dolog, a múlt, a gyökerek későn kezdett érdekelni. – Mit jelent az, hogy édesapja egész életét végigküzdötte? – A munkahelyeken gáncsolták, mert a nagyapám csendőrtiszt volt. Ő mégis, amit lehetett, kihozott ebből a helyzetből. – Mit tud a nagyapjáról? – Nem sokat. Az apai ág Baranyából való, s ha hinni lehet a családi legendáriumnak, nagyapám vitéz volt, de jellemző, hogy ezt sem tudom pontosan. Néha megnézem a fényképét. Kemény, határozott férfi néz rám, pedig azon a felvételen legalább tíz évvel fiatalabb, mint én most. Ez is jellemző a mai világra – a későn érés. Már ha egyáltalán megérnek a mostani fiatalok. A család később Zebegénybe költözött, ma is megtörténik, hogy ismeretlen emberek felismernek ott az utcán, annyira hasonlítok apámra. – Édesanyja hogyan illeszkedik a képbe? – Tőle szereztem ezt a hőzöngő, lázadó viszonyomat a világhoz. Jellemző gyerekkori emlékem, hogy reggel felkelek, megyek ki a konyhába reggelizni, bömböl a Szabad Európa Rádió, anyám csörömpölve mosogat, és két öblítés meg egy pohár polcra tevése között azt hallom, hogy ezek a büdös kommunisták, mit képzelnek? Ez nekem olyan volt, mint más embernek a reggeli kutyaugatás vagy a kakasszó. Az, hogy ötvenhat meg Corvin köz, Pongrácz Gergely és Nagy Imre úgy élt bennem, mint a Mátyás királyról szóló mesék. Ebben a világban nőttem föl. Anyám képtelen volt befogni a száját. Volt benne valami végtelen naivitás, hogy ezeket lehet. Ez a két szál, a csendőrtiszti és az örök hőzöngő bennem nagyon furán keveredett. Így kerültem bele a punkmozgalomba is a nyolcvanas évek közepén, 16 évesen. – Hogyan gondol ma azokra az éveire? – Nagyon furcsán. Az akkori undergrund, punk- vagy újhullámos mozgalmat, azt a közeget, azokat az embereket mai ésszel betegesnek érzem. Akkor jónak tűnt. Én és még nagyon sokan csak azt láttuk, hogy van az elnyomó hatalom, ami az elvtársakból, a szovjet hadseregből meg a hülyítésre használt politikai szakzsargonból áll – megjegyzem, ez ma is van -, és ezzel szemben állt egy kulturális közeg, ami támadta. Ez a közeg különböző szellemi szinteken álló, és különböző életkort képviselő zenekarokból állt a Beatricétől az Európa Kiadón át a CPg-ig. Ma már tisztán látszik, hogy az egész mozgalom ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a demokratikus ellenzék. Érezték, hogy bukni fog a rendszer, és már jó előre meg akarták szerezni az ellenzékiség hitelét saját maguknak. Nem véletlen, hogy Nagy Feró Beatricéjének nem jelenhetett meg lemeze, az Európa Kiadónak meg igen. Én mint antikommunista lázadó alaposan belehasítottam a felkínált pótcselekvésekbe, és kár lenne tagadni, marhára élveztem. A maga módján jó is volt. Annyit azóta sem röhögtünk, mint akkor. Az virtus volt, mikor érettségi előtt úgy jártam iskolába, hogy lángvörös haj, hosszú bőrkabát, piros-fehér-zöld karszalag – középen lyukasan persze -, és a hátamra az volt írva, hogy bárcsak háború lenne már. – Ez melyik évben volt? – 1987-ben. Emlékszem, az osztályfőnök félrevont a folyosón és nehezményezte a kinézetemet, én meg lelkesen magyaráztam, hogy ez kérem avantgárd szubkulturális önkifejezés, ezt nem úgy kell érteni. Intőt kaptam, természetesen. Megjegyzem, nagyon helyesen, én ma pisztollyal kergetném ki az ilyet az iskolából – persze, ha a karszalagot leszámítjuk. Akkor nem értettem, hogy mindezt miért nem értékelik. Még magyaráztam is nekik. Ezért egyszer a művészettörténet-tanárom megengedte, hogy kiselőadást tartsak a punkmozgalom esztétikai finomságairól finomságairól, ami ugyebár nincs. – Hány percet tudott beszélni a nincsről? – Elég sokat, háromnegyed órát. Már kicsöngettek, mindenki ment kifelé, de én még mindig mondtam, hogy a „Primitív bunkó állatok vagyunk”, meg a „Mindenki tetű az M.N.K-ban” (Magyar Népköztársaság) igazából egy érdekes szociológiai tanulmány. Bevallom, élveztem. Innen már csak egy hajszálnyira volt a zenekaralapítás. – Hány évesen szállt be az elsőbe? – Tizenöt voltam, és ÁVO-nak neveztük el magunkat. Tudniillik olyan nevet akartunk választani, ami miatt mindenki fölháborodik, mindenki hülyének néz, s így lázadó igényeinknek érvényt szerzünk. Sikerült is. Tevékenységünk abból állt, hogy felvettünk pár számot a lakásban, kétszer-háromszor kifirkáltuk az aluljáróba, hogy ÁVO, majd feloszlottunk. Fél év múlva született meg a Magyar Királyi Tűzoltózenekar, aztán ez is hamar átalakult. Kissé hosszabb ideig létezett a Kisangyal, 1986-tól két évig, amellyel már rendszeresen fölléptünk. Volt Kőbányán egy híres punkklub, a Muter, annak törzszenekara lettünk. Ugyanis a pénzünket nyitás előtt mindig elittuk a kocsmában, így nem maradt belépőre. Aranka, a szervező, mikor látta, hogy dülöngélve közeledünk, és megcélozzuk a bejáratot – sose felejtem el, a gitárosunk, a szomszéd csávó egyszer 25 percig ment befelé az ajtón -, már mondta, hogy jól van, bejöhettek ingyen, de akkor fölléptek. Tizennyolc éves voltam akkor, Arankát nagyon a szívembe zártam, de az érettségim sajnos még hiányzott. Mellesleg állítom, hogy erre a fajta bohémiára az élet egy bizonyos szakaszában szükség van, mert elűzi a merevséget. Nálam ez mondjuk kissé tovább tartott. Akkor van baj, ha az idiotizmusból, a keretek tagadásából kánon lesz, főleg, ha ez a szemléletmód hatalomra jut. Például egy avantgárd színháznak ott a helye a diák önképzőkör pincéjében húsz ember előtt, de egy színpadon káromkodó és vizelő színész ne kapjon Kossuth-díjat a munkásságáért. Amit mi a Muter klubban csináltunk 200 ember előtt, az zseniális volt, de ha ezt kétmillió csinálja, az téboly. Meg aztán ki fog termelni, ha minden hülye önkifejez? – Ha ennyire lekötötte ez a – hogy lehetne ezt finoman fogalmazni – mondjuk tanterven kívüli tevékenység, akkor hogyan tudott boldogulni az iskolában, főleg az érettségivel? – Nehezen érettségiztem le. Szegény anyám már azt hitte, nem is fogok soha. Megjegyzem, én is. Végül is valahogy sikerült. A rendszerváltás 20-21 éves koromra esett, akkor kezdtem el gondolkozni, hogy most már ideje lenne valamit kezdeni magammal, így aztán sürgősen saját zenekart alapítottam, s kiadtam saját lapomat, a Genyó Szívó Disztrolyt. Az utóbbi azt jelenti, rombolj. – Miféle újság volt? – Akkor indultak be Magyarországon az úgynevezett fanzinok, egyes zenekarokhoz, illetve ideológiai mozgalmakhoz kapcsolódó amatőr kiadványok. Kezdetleges lapocskák voltak ezek, kusza tördeléssel, összevissza firkálgatva, fénymásolva, de az adott rajongókörben nagyon fogytak. Ha belegondolok, szinte hihetetlen, hogy az enyémet mindössze négy-öt helyen lehetett kapni, mégis ezer példányban ment el. Abban az időben már ki lehetett mondani fontos dolgokat, és mindenki ki is akarta mondani. A kilencvenes évek közepén persze kifulladt az egész. Hiszen aki szidható volt, már mind szidtuk, mindenki mindenkit elküldött az anyjába, mindent megtámadtunk, amit csak lehetett. Lapom első számában volt egy legendás interjú Müller Péter Sziámival, melynek első mondata, az újságírói kérdés így szólt: „Mi van szaros, megy a butik?” Péter minden bizonnyal kedves emlékei közé sorolja ezt a beszélgetést. Mellesleg a lap az idők múltával stílust teremtett – utánoztak is sokan -, mert igazából soha nem a közönségesség volt a lényeg. Szándékosan századfordulós polgári nyelvezettel mondtam el a formával teljesen ellentétes tartalmat. Ha jobban belegondolunk, akkor is azt csináltam, amit most, csak jóval kezdetlegesebb szinten. Kár lenne tagadni, sikerem volt a liberális sajtóban, hiszen támadtam az MDF-kormányt is, ugyebár az volt hatalmon. Gyakran szerepeltem tévében, rádióban, újságokban, meg minden olyan helyen, ahol anarchista megmozdulások voltak. Ez az állapot egészen a Horn-kormány hatalomra kerüléséig tartott. Én, mint jóindulatú, tisztességes romboló, és megbízható, erkölcsös nihilista úgy álltam hozzá a kormányváltáshoz, hogy hohó, van új kormány, van új miniszterelnök, rúgjuk szépen seggbe. Így is tettem. Döbbenten vettem észre, hogy a lázadó kollégáknak ez nem tetszik. Ugyanazok az emberek, akik egy évvel korábban hurrázva tapsikoltak, ha Antall Józsefet gyaláztam, most, mikor Horn Gyulát meg Pető Ivánt gyaláztam, hirtelen címkézni kezdtek, hogy rasszista meg náci, és én nem értettem, miért. Mondtam is, hogy uraim, új kormány van, gyerünk támadni, de valahogy senki sem akart csatlakozni. Akkor kezdett a szemem lassanként kinyílni, hogy miről is szól az egész játék, az egész úgymond alternatív mozgalom, hogy mennyire független, mennyire áll mögötte a ballib média és a különböző politikai kapcsolatok. Először csak dacból támadtam ezeket a jelenségeket, aztán lassan kezdtem szélesebb látókörrel nézni, és a dacból szilárd hit lett. Így az újságom azt a csodát produkálta, hogy 1990-ben anarchista pletykalapként indult, s 1999-ben mint „szélsőjobboldali, kispolgári” magazin szűnt meg. Ezeket a kultikus jelzőket mellesleg Seres László írta a Magyar Narancsban, máig büszke vagyok rá. A lap mindezt csodálatos módon úgy élte át, hogy közben a nyelvezet és a külső az égvilágon semmit nem változott. Addigra a zenekaromat már Tekintetes Úrnak hívták. Úgy érzem, nincs fölösleges tapasztalat, ezek az évek is roppant tanulságosak voltak számomra, végül is így tanultam meg írni. Ezt a mostani, csak rám jellemző stílust és formanyelvet akkor fejlesztettem ki. – Ha jól gondolom, az igazi nagy változás az volt, hogy 30 éves lett, megkomolyodott. – Persze. Egyébként nem volt könnyű idáig jutni, mert amit én csinálok, lássuk be, egy kicsit fából vaskarika. Nevezzük reakciós abszurdnak. Ez a formanyelv nehezen illeszthető be a sajtó merev keretei közé, mert egyik oldalon a forma, másikon a tartalom nem szalonképes. Ezt talán egyedül a Demokratában lehet művelni. – Ha jól megnézzük, három erő uralkodik ma Magyarországon, a hülyeség, a magyarellenesség és a liberalizmus. Az utóbbi ugyan magába foglalja az első kettőt, de tágabb is, vak és buta anyagelvűséget, és végső soron emberellenességet takar mint fedőnév. Hogyan viszonyul ezekhez? – Íróként egyet tehetek, írok. Eddig négy kötetem jelent meg, a Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong, a Hogyan pukkasszunk liberálisokat?, ennek a folytatása, a Még néhány ötlet liberálisok pukkasztásához, és a Jönnek a kispolgárok című novelláskötet. Ezekből a groteszk írásokból kiderül viszonyom a mai valósághoz. Amit én látok, az a teljes leépülés. Ami keret még fennmaradt – az sem túl sok -, elképesztő gyorsasággal bomlik és tűnik el. Ma már semmi nem az, aminek hívják. A kenyér nem kenyér, a tej nem tej, az államférfi nem államférfi, a lakások lakhatatlanok, a levegő belélegezhetetlen, az ivóvíz klóros, az irodalmi művek olvashatatlanok, a nagynak kikiáltott írók tehetségtelenek, a tehetségek egydekányi lehetőséget nem kapnak, a zeneszámok hallgathatatlanok, teljes zűrzavar van. Hogy ebből mikor fogunk talpra állni, és milyen áldozatok árán, azt én nem tudnám megmondani. Személy szerint nagyon sötét jövőt jósolok. Amit most a fehér ember civilizációjának hívunk, annak nem adok többet tíz évnél.