– Milyen érzés Móricz Zsigmond első felségének lenni, eljátszani a megcsalt asszonyt?

– Nagyon nehéz. Egészen más szövetű ember volt, mint én, másféle reflexekkel rendelkezett. A visszaemlékezéseket, korabeli dokumentumokat olvasva egy okos, rendkívül művelt, intelligens nőt ismertem meg, aki mindezen tulajdonságai mellett még roppant érzékeny is volt, miközben annyira tudta fegyelmezni magát, ahogyan én soha. Viszont hiányzott belőle az istenhit. Úgy érzem, hogyha másfajta kapcsolatot alakít ki Istennel, akkor talán nem úgy ér véget az élete, ahogyan véget ért. És korábban talán még a Móriczcal való viszonya is szerencsésebben alakulhatott volna. Érdekes, hogy az a szellemi éhség, ami az íróval kötött házassága előtt kifejezetten jellemezte őt, a friggyel szinte egy csapásra megszűnt, és onnantól kezdve csak Móriczcal törődött. A továbbiakban szinte semmi másról nem szólt az élete, mint a gyerekeiről, s arról, hogy figyelte, segítette és sajnos agyonellenőrizte a férjét. Azt szerette volna, ha Móricz Zsigmond tőle, az ő karjáról röppen el, és oda is tér vissza – hozzá -, mint valami értékes, nemes madár. Ez éltette őt, ez a se vele, se nélküle állapot, minden szépségével és borzalmával.

– Holich Janka rabságban tartotta Móriczot?

– Nem. Számomra inkább úgy tűnik, hogy furcsa módon az írónak szüksége volt erre a szorosságra, kellett neki ez a szinte minden pillanatát szemmel és számon tartó odafigyelés. Ő maga, Móricz egyébként „két kínzó kutya” kapcsolataként jellemezte a házasságukat. Szerintem több remekmű nem született – születhetett volna meg -, ha úgymond normális, hétköznapi mederben csordogál a házasságuk. Ugyanakkor ebben a héja-nász kapcsolatban mégis feltűnt az a bizonyos harmadik, aki megérintette Móriczot. Végül aztán az író, felesége öngyilkossága után, elvette Simonyi Máriát, de haláláig Janka fényképét hordta a tárcájában.

– A darabbéli alak és az őt megformáló színész habitusa, mentalitása, Istenről vallott felfogása eltér egymástól. Ennek ellenére mutat-e hasonlóságot kettejük életútja, persze túl a feleség-anya párhuzamon? Janka például két évtizeden keresztül támasza volt Móricznak, aminek a formáját ugyan lehet vitatni, de mégiscsak tény.

– Ha arra gondol, hogy nálunk, az én házasságomban mi a helyzet, ki, kinek a támasza…

– Arra gondolok.

– A férjemmel mi egymás mögött állunk, egymás támaszai vagyunk.

– Van ilyen?

– Igen.

– Hogyan tud a férje támasza lenni? Mikor volna rá ideje? Ma délelőtt próbált, most éppen interjút ad, délután játszani fog, este pedig ismét próbál.

– A férjem tengerész…

– Még ez is!

– Május elsején utazott el, négy hónapra. Amikor azonban nincs a tengeren, akkor ő a család motorja, ő mozgat mindent. És mindent megtesz azért, hogy én, amikor nem otthon vagyok, jó szívvel csak a munkámra koncentrálhassak. Ellenkező esetben viszont, ha távol van, rám hárulnak a napi gondok, és ő azzal a tudattal dolgozhat – lehet távol akár több ezer kilométerre Nyíregyházától, most például az Atlanti-óceánon hajózik -, hogy itthon minden rendben van, hazavárjuk.

– Most, 2005 késő tavaszán hogyan fest Pregitzer Fruzsina rövid önéletrajza?

– Csodálatos családba születhettem. Hál’ Istennek, él édesapám, édesanyám. A legnagyobb ajándék, amit kaptam tőlük, a hit. És van egy húgom, szép nagy családdal. Egyébként Budapesten láttam meg a napvilágot, a Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségiztem, nem vettek fel elsőre a színművészeti főiskolára, egy évet a Nemzeti Színház stúdiójában töltöttem, ahol Bodnár Sándor, Simon Zoltán és Tatár Eszter avattak be a szakma rejtelmeibe, amit tudok a színjátszásról, azt tőlük tudom.

– Ezek szerint hiába végezte el a főiskolát…

– A négy év alatt – amire emlékszem – leginkább egymástól tanultunk, próbáltunk alkalmazkodni a másikhoz. De nem akarok igazságtalan lenni, kiváló tanáraink voltak: Marton Endre az osztályfőnököm, aki sajnos a második év elején meghalt, aztán Gáti József tanár úr, Nádasdy Kálmán… Ezekben az időkben találkozhattam személyesen, és kerülhettem közel Mezei Máriához is, de hogy visszatérjek a főiskolára: a mai napig erős hiányérzetként él bennem, hogy alapvetően nem készítettek fel a szakmai életre, nem fejlesztették az állóképességünket… A diploma megszerzése előtt még decemberben Székely Gábor és Zsámbéki Gábor szerződtettek a Nemzeti Színházhoz. Ám néhány hónappal később, ’82 márciusában szétvált a Nemzeti, és én a Vámos László-Malonyai Dezső-féle csapathoz kerültem, mert Székelyék nem vittek magukkal. Amikor megnéztem az új rezsim első előadását, azonnal el akartam szerződni. Végül maradtam. Nyolc évig. Hogy miért marad az ember ott, ahonnan el akar menni? Gyávaság, reménykedés, önáltatás vagy magánélet… Az okok változatosak lehetnek.

– Az ön esetében mi volt az oka a maradásnak?

– Mindegyikből egy kicsi. A reményeim nem váltak valóra, de azért adódtak szép feladatok. És persze szívesen emlékszem vissza arra, hogy a budapesti Játékszínben gyönyörű előadásokban lehettem benne. Játszhattam például Márkus Lászlóval, Komlós Jucikával, Csomós Marival, Bubik Pistával, a Nemzetiben Sinkovits Imrével, Őze Lajossal és megannyi nagyszerű kollégával… Aztán ott volt az István, a király, amit ugyan rühelltem csinálni, de vitathatatlanul nagyon nagy előadás volt. Utáltam, mert statisztálásnak fogtam fel. Közben felkérést kaptam Miskolcról, O’Neill Boldogtalan holdjában végre komolyabb szerepben is kipróbálhattam magam, mint amit mondjuk egy komorna eljátszása jelent. Mert körülbelül ilyen szinten számítottak rám a Nemzetiben. Ahol a legnagyobb feladat, amit kaptam – ráadásul még főiskolás koromból maradt rám -, a Csongor és Tünde Ilmája volt. Aztán leváltották Vámost és Malonyait a színház éléről, Csiszár Imre következett, aki kezdetben biztatott… De csakhamar rá kellett jönnöm, hogy nincs más választásom, mint el onnan, mert nekem ott nem jó.

– Mikor volt ez?

– 1990 tavaszán. Emberi, női, művészi mélypontja volt az életemnek az a néhány hónap. Ekkortájt ért véget, ment tönkre egy fontos erdélyi kapcsolatom.

– Férfi-nő kapcsolat?

– Igen. Vőlegény és menyasszony voltunk, de nem lett belőle semmi. Látva nem éppen rózsás helyzetemet, egy író barátom, Szávai Gáza azt mondta, hogy na, akkor most kimégy Erdélyt önmagáért megszeretni, és nem egy pasas miatt megutálni…

– Jó mondat. Tetszik. Kiment Erdélybe?

– Igen, még ’90 nyarán. Az úgynevezett romániai események után, hogy ne gyógyszer-, ennivaló-, vagy könyvsegélyt vigyek, Szávai Géza és a Méta együttes segítségével összeállítottam egy előadói estet – adomány gyanánt. Kimentem vadidegen emberek közé. Nem ismertek engem, én nem ismertem őket. Ott voltak ők, a versek és a dalok, meg én. Nézzük, mire megyünk egymással! Arra voltam kíváncsi, hogy kellek-e, mint művész. Életemben először ott éreztem meg – Székelykeresztúron, Gyergyóditrón, Csíkdámfalván két hónapon keresztül -, mit jelent közönségnek játszani. Budapesten úgy éltem nyolc évet, hogy a szüleimnek, a barátaimnak, a kollégáimnak (a szakmának) játszottam. Hogy egy színésznek miért kell színésznek lennie, arra Erdélyben éreztem rá. A válasz nagyon egyszerű: adnia kell. S azóta Kassán, Dunaszerdahelyen, Celldömölktől Kántorjánosiig mondhattam a verset, és énekelhettem a dalt. Ráébredtem, micsoda hatalma van a színésznek a közönség felett, és ugyanakkor a felelőssége is milyen óriási! Bubik Pistával beszélgettünk arról, hogy aki ma felelős magyar művész akar lenni, annak majdhogynem nagyobb súly van a vállán, mint Dérynééknek, amikor a magyar nyelv létéért kellett harcolni. Most a sekélyes, borzadályos kultúra, a szenny az, ami ellen küzdünk. Hál’ Istennek sokunk szándéka, hogy a keresztény, magyar értékek, amelyeket elfeledtek vagy elhallgattak, ismét közkinccsé lehessenek.

– Hogyan került Nyíregyházára?

– Még 1990 tavaszán vezetőváltás volt a Móricz Zsigmond Színháznál. Az igazgatói posztra többen pályáztak, köztük Schlanger András is, akit még a főiskoláról ismertem. Felkerestem őt, majd néhány héttel később szerződést ajánlott ide, Nyíregyházára… És bizony, most mondok egy csúnyát. Mielőtt idekerültem volna, finoman szólva is kissé leegyszerűsített, sztereotip képem volt az országnak erről a fertályáról. Homok, alma, cigány – meg színház. Ez utóbbit mi fogjuk csinálni, gondoltam akkor. És amióta itt vagyok, feladatomnak érzem, hogy lehetőségeimhez mérten segítsek megváltoztatni a térségről kialakult képet.

– „Homok, alma, cigány”, ez rendben van. Hol tartunk a színházzal?

– Amennyire közvetlenül érintettként képes vagyok megítélni, a Móricz Zsigmond Színház tényező lett. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor a kultúra szerepe igencsak átértékelődött. A „gengszterváltás”, azaz 1990 óta az élet jóval rohanósabbá vált. Többeknek, akik korábban éltek a lehetőségekkel, nem jut ideje könyvet venni a kezükbe, elmenni színházba, moziba. A tévé előtt ülve a reklámokat bámuljuk üveges tekintettel, miközben egy vers elolvasása, meghallgatása alig venne hosszabb időt igénybe. Csakhogy a vershez másféle szellemi erőket kellene mozgósítani, mint a villódzó, csicsás, vásárlásra buzdító képsorok befogadásához, de erre ma már kevesen hajlandóak. Ezért aztán, aki mégiscsak, ezek ellenére is hajlandó pluszenergiákat áldozni, annak számára a kultúra mást, többet jelent, mint korábban.

– Okoz gondot a színházban, a városban, hogy nyilvánvalóan melyik politikai oldal mellett kötelezte el magát?

– Nem, nem hiszem. Régtől köztudott ez rólam, nem mai keletű szimpátiáról van szó. Édesapám közel nyolc évig volt a Gulágon, és amikor szabadon engedték, Nyíregyháza volt az első hely, ahol olyan hosszú idő elteltével magyar földre léphettek, itt szállhattak le a vonatról. A sóstói Krúdy Hotel falán van egy emléktábla, ahol minden évben, nyaranta tartanak egy kis megemlékezést a még életben lévő egykori internáltak, és én ott verset szoktam mondani… Az igaz, hogy 2002 óta intenzívebb a részvételem a közéletben, a magam sajátos eszközeivel természetesen.

– Mit válaszolna, ha felkérnék verset mondani egy MSZP-kampányrendezvényre?

– Ennek igen kicsi a valószínűsége, de ha mégis megtörténne, akkor nemet mondanék. Nem vállalnám.

– Nyíltan megmondaná, vagy ilyen-olyan indokokat hozna fel?

– Nemrég interjút készítettek velem a helyi televízióban. A riporter az identitásomról, annak miértjéről kérdezett. Majd afelől érdeklődött, nem félek-e. Kár, hogy csak az adás után jutott eszembe József Attila gondolata: „fortélyos félelem igazgat minket”. Ehelyett Szt. Pál apostol egyik leveléből idéztem: „Nem a félelem, hanem a bátorság, a szeretet és a józanság lelkét adta nektek az Isten.” A kérdésére amúgy meg „igen” a válaszom.

– Nem beszélt a fiáról…

– Még nem.

– Bocsánat…

– …Olyan nehezen lett a kisfiunk, olyan későn érkezett, és annyira kértem Istent, hogy lehessen nekünk. Csoda volt az érkezése. Azóta a hitem is másmilyen. Erősebb, sokkal erősebb. Lehet, hogy kicsit profánul hangzik, de a mi esetünkben valóra vált a jézusi mondás: kérjetek és adatik.

– Akár véget is érhetne ez a beszélgetés, a terjedelme bőven megvan, valahogy mégsem tűnik kerek egésznek. Igazából nem tudom mivel magyarázni ezt a hiányérzetet. Lehet, hogy nem kérdeztem meg valamit, mert eszembe se jutott? Vagy éppenséggel ott volt a kérdés a fejemben, ám nem tartottam fontosnak, érdekesnek, hogy feltegyem? De az sem kizárt, hogy elindultam a jó irányba, válaszolt is, csak éppen nem kérdeztem tovább… Nem tudom…

– Mostanában sok kedves emberem ment el, „hívta őket a Jézuska” – mondja a fiunk… Sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy ha most meg kellene halni, akkor hogyan halnék meg. Nem a halálnem az érdekes ebben az esetben – hogy betegség vagy valami más -, hanem hogy milyen lélekkel mondanék búcsút a földi életnek. Nyugodtan, mint aki elvégezte a dolgát a Földön? Vagy tele hiányérzettel, hogy mi mindenre készültem még, mennyi megvalósítatlan elképzelést hagyok hátra, mit mulasztottam, mit csináltam rosszul. Van szent liturgiánkban egy gyönyörű imarész: „Hogy életünket keresztény módon, fájdalom nélkül, tisztességesen és békességesen fejezhessük be, és arról Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jól adhassunk számot, kérjük az Úrtól.” Így jut eszembe április másodika, Wojtyla pápánk halála. Micsoda óriási adomány, ha valaki felkészülten tud elmenni, tér meg a Teremtőhöz. Ahogy Jézus is mondja: „Éberen vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, melyen az Emberfia eljön.” Igen, úgy kell élnünk állandóan, nap mint nap, hogy felkészültek lehessünk Isten elé menni. Így lenne jó.