Bajna ősidők óta lakott hely, első említése 1293-ból való, római katolikus temploma az idén lesz 625 éves. Olyan ősrégi magyar település, amely a sok viszontagságos századon keresztül is megőrizte magyar lakosságát. Ezzel kilóg a környező települések sorából, hiszen e táj jellegzetességei a vegyes lakosságú (magyarok, svábok, szlovákok) falvak. Büszke és szorgos nép lakja, olyan, amelyik képes föléleszteni elfeledett hagyományait.

– Azonnal megtetszett az ötlet, amikor barátaim, Reiter Szilvia és Balla Gyöngyi először előhozakodtak azzal, hogy mi lenne, ha itt rendeznénk meg a Magyar Viselet Ünnepét – emlékszik vissza az első lépésekre a falu polgármestere, Pallagi Tibor.

– Ugyanígy volt vele a képviselő-testület és maga a faluközösség is, akik azonnal bizalmat szavaztak az ügynek. A rendezők nem kis fába vágták a fejszéjüket, hiszen mindössze három és fél hónap, és egészen minimális pénzmennyiség állt rendelkezésükre a kivitelezéshez. A bajnai polgármester, és a falu lelkes és odaadó munkája mellett mindent otthonról, házilag intéztek az amúgy átlagos hétköznapokat élő, gyermekeket nevelő édesanyák.

Fővédnöknek sikerült megnyerniük Kiszely István antropológust és Völner Pált, a Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés elnökét.

– Aki csak egyszer is magára öltött egy magyar népviseletet, vagy régi korok magyarjainak nemzeti öltözetét, az tudja, hogy milyen tartást ad az embernek. Aki e tartást nem érzi, annak kényelmetlenné válik a ruha, és igyekszik gyorsan szabadulni tőle, úgy mondják, „kivetkőzik” – osztja meg velünk gondolatait a rendezvény ötletgazdája, Reiter Szilvia. – Nagyapáméknál, akik falun laktak, szívesen öltöttem fel magamra a kiskötényt, és a babos kiskendőt, de a díszes, ámulatba ejtő viseleteket a néptáncosként eltöltött évtizedek alatt tanultam meg hordani, szeretni és becsülni. Egy idő után aztán tudatosan kezdtem beszerezni olyan darabokat, amelyek nemcsak értékesek, hanem egy kis felújítás után hordhatók is. Jó néhány évvel ezelőtt a Csillagszemű táncegyüttesben, ahol a kislányom táncol, egy háromnégy évforma lányka forgott büszkén frissen készült viseletében az egyik előadás főpróbáján. „De gyönyörű vagy!” – mondtam neki, mire a kislány rendkívül öntudatosan felelt: „Tudom.” Majd hozzátette: „És ez most már örökre az enyém marad!” Ekkor gondoltam először arra, hogy miért is nincs mindenkinek legalább egy rend viselete, hogy ugyanezt a büszkeséget érezhesse, mint ez a csöpp kisleány, meg hogy kellene egy olyan nap is az esztendőben, amikor föl is öltheti. Hiszen ki tudja, minek nincs ma már világnapja, hát miért pont a magyar viseletnek ne legyen. Aztán eltelt még egy pár év, mire elárultam titkos tervemet a barátnőmnek, Balla Gyöngyinek, aki szinte azonnal cselekedett, és mire észbe kaptam, már szervezte is a mai napot a polgármesterrel karöltve.

Az egész napos ünnepség szentmisével kezdődött, ahol a helyi plébános a cselekvő és élni akaró faluról, a cselekvő és élni akaró magyarságról beszélt, méltó hangulatot teremtve ezzel az ünnephez. Kiállításmegnyitó, májusfaállítás, ebéd és Kiszely professzor úr előadása következett a magyar viseletről. Tőle megtudtuk, hogy hiába az Európán végigsöprő legnagyobb divathullámok, a XV. századi olasz pompa, a XVI–XVII. századi spanyol divat vagy a francia felvilágosodás kora, a magyarokat nem lehetett kivetkeztetni, a korabeli európai krónikaírók feljegyzései alapján őseink ragaszkodtak saját viseletükhöz.

Megtudjuk, hogy az atilla rövid változata az árpádka, a kettős ujjú dolmány a kazinci, a magas galléros mente a zrínyi, a prémszegélyes dolmány a csokonai, a hosszú mente a buda, a bő felöltő a deák, amelynek álló galléros változata a széchenyi, kihajtott gallérral petőfi. Megtudjuk, hogy a levert szabadságharc után nemcsak a Kossuth-szakáll, hanem a zsinóros, sújtásos magyar öltözék is tiltott viselet volt, így vált a mai napig a gyász és a tiltakozás jelképévé. Értesülünk arról is, mi mindent adott a magyar öltözködés a művelt világnak, hiszen a magyar kazak az őse a mai öltönykabátnak, a tunika a női kosztümnek, és eleink már viselték a mai fehérneműk ősét, a lenvászon alsóruházatot is. A professzor úr hangsúlyozza, legyünk büszkék értékeinkre, mert az öltözködés területén sem kell a szomszédba menni kultúráért.

A nap fénypontja a délutáni felvonulás és viseletbemutató volt. A mintegy háromszáz fős menetet hagyományőrző lovasok vezették, akik honfoglalás kori és XVII. századi kuruc ruhában érkeztek. Utánuk a sort a bajnaiak vezették, majd sorban következtek a környék települései, Epöl és Nagysáp képviselői. A Tatabánya melletti Bánhidáról jött egy csapat gyerekkel Szluka Tibor. Messzebbről érkeztek a Galga menti Boldog képviselői, akik sokszínű, ápolt és szemmel láthatóan nagy becsben tartott viseletükkel hívták fel magukra a figyelmet, ráadásul minden korosztályt képviseltek, a kisgyermektől az öregasszonyig. Baranyából jöttek a sárközi viseletet hordó zengővárkonyiak, akik a Sárköztől messze is megőrizték az ősök ruházatát, és nagy számban képviseltette magát a felvidéki testvértelepülés, Bart is. Bart egyike az úgynevezett kurtaszoknyásfalvaknak, ahol a lányok-asszonyok a török hódoltság idején a basa parancsára kurtították meg 40 centisre szoknyáikat. A legenda szerint a furfangos menyecskék a ruha felső részét meghosszabbították, ami így jóval a fenék alá ért, erre került rá a szoknya. Így próbálták meg elkerülni a kurtaszoknyás szégyent. Szerényi Béla és fia alföldi pásztorviseletet, az ötletgazda családjával együtt kalotaszegi ünnepi viseletet öltött, Petrás Mária pedig saját, moldvai csángó viseletében tisztelte meg az egybegyűlteket. A közeli Anna-völgyből honfoglalás kori ruhákban érkeztek a Hősmagyar Alapítvány képviselői, a napóleoni időket pedig egy Tökről érkezett Coburg-huszár, Pataki Sándor idézte meg. A budapesti Jásdi Balázs II. világháborús tüzér tábori, illetve a huszárok kis társasági egyenruhájáról mesélt hallatlanul érdekes dolgokat. A színes bemutató után ünnepi műsor szórakoztatta az egybegyűlteket, amit a Csillagszemű táncegyüttes fergeteges előadása zárt. A napot Timár Mihály táncoktató és a Gázsa Zenekar táncháza tette teljessé.

– Igazság szerint még megbecsülni sem tudtuk, hányan lesznek itt a nap folyamán – vallja be a nap végén Balla Gyöngyi, a másik szervező. – Sok emberrel beszéltünk, és mindenkinek nagyon tetszett a kezdeményezésünk, mégis sokan nemet mondtak. Mivel útiköltséget nem tudtunk fizetni, sokan nem tudnak eljönni, bármennyire is szerettek volna. A matyók például tegnap este mondták le, a kuruc lovasok pedig csak ma reggel jelezték, hogy biztosan jönnek, teljes volt a bizonytalanság. Mivel célunk a hagyományteremtés volt, nagyon boldog vagyok, hogy a felvonulókkal és nézőközönséggel együtt több mint ezer fő gyűlt össze. Elégedett vagyok, hiszen ez volt első, zökkenőmentesen sikerült, és most ez a legfontosabb. Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban ennél csak jobb lesz. Már azt is kitaláltuk, jövőre milyen keretet adunk neki, de ez maradjon egyelőre a mi titkunk.

(eresz)