Quo vadis, Zeneakadémia?

A Zeneakadémia rektori posztjára az első körben kiírt pályázatot a zenésztársadalom egy részének tiltakozása miatt Csák János kulturális és innovációs miniszter visszavonta, majd július 21-én új pályázati kiírást tett közzé: eszerint már nemcsak előadóművészek, hanem alkotók, valamint nemzetközi szempontból kiemelkedő zenetudósi tevékenységet folytató, zenetudománnyal foglalkozó szakemberek is pályázhatnak a pozícióra a kiírás megjelenését követő harminc napig. A jelenlegi rektor, Vigh Andrea hárfaművész, egyetemi tanár második ötéves ciklusát töltötte ki az idén, a szabályok szerint harmadjára már nem pályázhat.

A Liszt Ferenc alapította nagy múltú intézmény nemcsak a magyar, hanem a világ kulturális örökségének is része, az itt felhalmozott érték és tudás megkerülhetetlen zenei nagyhatalommá avatta hazánkat, rektori tisztségét egykor Erkel Ferenc, Dohnányi Ernő, Hubay Jenő is betöltötte, tanárai között pedig olyan művészek tanítottak, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó és Kálmán Imre. E nagy múltú intézmény fénye azonban egyre haloványabb. Igaz, a lassú erodálódás nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt kezdődött, hiába voltak az egyetem életében felfelé ívelő periódusok. A 2013-ban levezényelt nagyszabású épületrekonstrukció és az azzal párhuzamos infrastruktúra-fejlesztés ilyen időszak volt, ám mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az elmúlt években a hallgatói létszám csökkent – miközben az oktatóké nőtt –, míg a friss diplomások többségének teljesítménye az őket próbajátékon, meghallgatásokon fogadó zenekarok vezetői szerint nem üti meg a kívánt mércét. Persze minden évfolyamon akadnak kiugróan tehetséges fiatalok, akik nemzetközi színtéren is jelentős zenekarokhoz nyernek felvételt, vagy ígéretes szólókarrierjük elején állnak, ám a többség lehetőségei beszűkültek – és ez nem feltétlenül a hallgatók hibája. A zeneművészeti oktatás zászlóshajójával szemben egyre többen fogalmaznak meg kritikát, úgy vélik, az akadémia messze került az alapításkori liszti elképzeléstől; a ragyogó tehetségek gondozása helyett inkább tömegképzést folytat.

Egy nemzetközi felmérés, a világ egyetemeit listázó brit QS, azaz Quacquarelli Symonds ranglistája sem sorolja a világ élvonalába a Zeneakadémiát – holott a magyar zeneművészet múltja és öröksége erre predesztinálná. A QS-rangsor szerint 2016-ban 30. helyen állt az intézmény, ma pedig az 51.-en – igaz, e felmérés többek közt az intézményhez köthető tudományos publikációk idézési gyakoriságát, külföldi hallgatók arányát pontozza, vagy éppen azt az arányt, hogy hány diák jut egy oktatóra.

Kulcsember kerestetik

A zeneművészeti oktatás válságának problémáját az egyetem fenntartója, a Kulturális és Innovációs Minisztérium is érzékelte; nyár elején, a Zeneakadémia rektori posztjának első körös pályázati kiírásában rögzítette, az új rektor mögött álljon minimum ötévnyi, jelenleg is aktív előadóművészi tevékenység, legyen birtokában klasszikus versenyen szerzett díjaknak, illetve klasszikus zenei versenyeken szerzett zsűrizési tapasztalatnak. A kiírás mögött az az elgondolás húzódhatott meg, hogy egy elismert, vitathatatlanul nagyívű karriert befutott művész személye nemzetközi komolyzenei életben elért nimbusza és kapcsolati hálója okán segíthet a Zeneakadémiának új lendületet adni. A kitételeket azonban az intézmény szenátusa diszkriminatívnak ítélte, és panasszal fordult a minisztériumhoz.

Ezek után a Magyar Muzsikusok Szövetségének – az egyik zeneművészeket összefogó szervezet – küldöttsége tárgyalást kezdeményezett Csák János kulturális és innovációs miniszterrel, aki részben egyetértett a szakma által felhozott kifogásokkal, majd nem sokkal később megjelent a módosított pályázat, ami kitágította a pályázók körét. Eszerint a pályázóknak minimum ötéves, nemzetközi színtéren is kiemelkedő alkotó- vagy előadóművészi pályafutással kell bírniuk, valamint fel kell hogy mutassanak nemzetközi zenei versenyeken elért helyezéseket, zsűritapasztalatot, lemezfelvételt, ismerniük kell az európai zenei élet fontos művészeti és oktatási intézményeit, jártasnak kell lenniük ezek működtetésében, de követelmény a vezetőként eltöltött öt év, sőt, állami kitüntetés is. A zenetudomány területéről érkező jelentkező esetén ugyancsak nemzetközi színtéren kiemelkedő és jelentős zenetudósi tevékenység az elvárás, valamint a nemzetközi szakirodalomban idézett, legalább tíz tudományos publikáció és nemzetközi zenetudományi konferenciákon szerzett előadói tapasztalat. A pályázatra augusztus 21-ig lehet jelentkezni.

A hazai zenei életben jó néhány neves művészre ráillik a kiírás, egyelőre azonban úgy tudni, Keller András Kossuth-díjas hegedűművész, karmester adta be pályázatát. A sajtóban korábban felmerült Kelemen Barnabás hegedűművész neve is, ám utóbbi nyilatkozatban cáfolta, hogy indulna a rektori székért. Az egyetem szenátusa Kutnyánszky Csaba karnagyot, jelenlegi oktatási rektorhelyettest, a doktori iskola vezetőjét támogatja, ám a kiírás kitételeinek Kutnyánszky nem felel meg. A zenésztársadalom egy része ezért úgy véli, a pályázati kiírásban káderpolitika érvényesül, a média egy része pedig ugyancsak politikai ítéletet emleget. Ám azzal még a legkritikusabb bírálók is egyetértenek, a hazai zeneművészeti oktatás válságában megoldás lehet, ha kompetens, nemzetközi reputációval rendelkező személy kerülne a posztra.

Tegyük hozzá, az sem árt, ha karizmatikus, határozott személyiség az illető, hiszen ha valódi eredményeket akar, évtizedek óta megcsontosodott rendszert kell átszerveznie, megreformálnia.

Külföldre mennek

Bolyki György zenész, producer, a Kaposfest társalapítója, a Liszt Ferenc Kamarazenekar korábbi vezetője testközelből nézte végig a Zeneakadémia rendszerváltást követő fel- és lefelé ívelő korszakait. Szerinte a probléma igencsak összetett, a legnagyobb gond mégis az, hogy amit a Zeneakadémia a diákoknak nyújtani tud, az ma már kevés: elégtelen a nemzetközi kapcsolati háló, kevés a minőségi fellépési lehetőség, és nem elég inspiratív a szellemi közeg. Pedig nagyszerű tanárok is tanítanak az egyetemen, sőt magas presztízsű nemzetközi versenyeket is tartanak, mint például a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny. Ám a legtehetségesebbek mégis külföldre jelentkeznek egyetemre, ugyanis az ott befektetett évek sokkal többet érnek, mint ha Budapestről próbálnának belépni a nemzetközi komolyzenei élet vérkeringésébe. És hiába akad néhány évente egy-egy kiugróan nagy tehetség, az akadémisták tudásának színvonala összességében romlik. A Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetőjeként Bolyki György saját maga is megtapasztalta, de évek óta jelzik az egyetemnek a többi zenekar vezetői is, hogy a friss diplomások között évről évre kevesebb a használható, jó zenész. Abban is egyetértés van, hogy mindez a kvótarendszer hibája is: a kötelező kvóta miatt ugyanis olyanok is bekerülnek a képzésbe, akik tíz-húsz évvel ezelőtt az első körben kiestek volna.

A legfontosabb kérdés azonban mégiscsak az, hogy a zeneakadémiai diploma mennyire versenyképes.

– Az államilag finanszírozott magyar zeneoktatás rendszere egyedülálló a világon: hat év zeneiskolára négy év konzervatórium épül, majd öt év Zeneakadémia. A fenntartóban ezután joggal merülhet fel a kérdés, miért érné meg számára a világ egyik legjobb, ám egyben legdrágább képzési rendszerét finanszírozni, ha a sokat hivatkozott egyetemi rangsorban mindez csak az ötvenvalahányadik helyre elég – veti fel a kérdést Bolyki György.

Szerinte az egyetemen uralkodó depresszív hangulat a reménytelenségből fakad, mivel a hallgatók többsége nem érzi, hogy az ott eltöltött évek alatt megnyílnának előtte a lehetőségek kapui. Mindezt alátámasztja egy a Zeneakadémián néhány évvel ezelőtt végzett hegedűművész is, aki név nélkül mesél tapasztalatairól. Arról számol be, érzelmileg és lelkileg olyannyira meggyötörték az egyetemi évek, hogy egy idő után már szorongott a zenekari játék közben. Holott a tehetséges fiatal messzemenően színpadképes, ma már egy neves hazai szimfonikus zenekar tagja. Ő úgy emlékszik vissza akadémista időszakára, hogy óriási teher volt a vállán, túl nagy volt az elvárás, miközben kevés a valódi, segítő instrukció. Sok felesleges tantárgyat kellett tanulnia, ami akadályozta abban, hogy a művészi munkára koncentráljon. Úgy érzi, nem véletlen, hogy sok végzős elvérzik a próbajátékokon, mivel nincs igazán lehetőségük a meghallgatást idéző helyzetben kipróbálni magukat. Az őt tanító tanárok között volt, akiből teljes mértékben hiányzott az empátia, és volt, aki sértegette és gúnyolta a diákjait – ilyen légkörben pedig frusztráló dolgozni.

Márpedig nagyon nem mindegy, milyen a tanár, a mester hozzáállása, hiszen frontális egyéni oktatásban zajlanak az órák. A Zeneakadémiát már kijáró forrásunk szerint egyetlen nagy presztízsű egyetem sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne hívjon külföldi művészeket oktatni. Európa nagynevű intézményeiben bizony hívnak, és nagynevű magyar művészeket is: Keller András például a londoni Guildhall School of Music and Drama professzora. Érdekesség, hogy a londoni intézmény a Zene­akadémia által oly sokszor hivatkozott idei QS-rangsorban amúgy a hetedik helyen áll. Várdai István gordonkaművész Bécsben tanít, Kelemen Barnabás pedig a Zeneakadémia mellett a Kölni Egyetem professzora is. A Zeneakadémián azért e tekintetben van pozitív változás, említhető például Baráti Kristóf, aki a Vonós Tanszék vezetője, nemzetközileg ismert, kiváló hegedűművész.

Kellene a párbeszéd

A problémák azonban nem a képzés végén, hanem már az alapoknál kezdődnek: nem az alulfizetett, mégis lelkes zenetanárokkal van probléma, hanem az oktatás milyenségével, ami felett úgy tűnik, eljárt az idő.

– Sokan megköveznek ezért, de azt gondolom, az alapfokú zenei oktatásunk nem élményalapú: ezért lépnek be egyre kevesebben a rendszerbe. Már a kezdő gyerekeket a zeneelméleti tudás irányába terelik ahelyett, hogy élményszerűen ismerkedhetnének meg a hangszerek sokaságával. Németországban élő unokatestvéreimmel egy időben kezdtünk zenét tanulni. Míg ők kedvenc Beatles-dalaikat játszották, addig én a kis fekete gombócokat kergettem a kottában. Ha nem akartam volna mindenáron csellista lenni, gyorsan kikoptam volna. Emiatt van, hogy míg itthon tíz felnőttből nyolcan szeretnének hangszeren játszani, végül átlagosan csak másfél jut el idáig – magyarázza Bolyki György, hozzátéve, a hazai alsófokú zeneoktatásban a „művészképző” szempontnál fontosabb volna, hogy zeneszerető embereket neveljünk, akik magas érzelmi intelligenciával bírnak. A zene ugyanis érzékennyé, empatikussá tesz: innen lehet elfogadó társadalmat építeni.

Egy másik, a Zeneakadémiához közel álló forrásunk úgy véli, sokkal több kamarazene- és zenekarijáték-oktatására volna szükség. Szerinte a legtehetségesebb magyar fiatalok sem mennének külföldre tanulni, ha itthon meglennének a feltételek – mind színvonalban, mind kapcsolatrendszerben – a nemzetközi érvényesüléshez, már csak azért sem, mert óriási megterhelés a családoknak finanszírozni a gyerek nyugat-európai egyetemi oktatását. Az sem véletlen, hogy azon kevesek, akik a külföldi egyetemi évek után hazatérnek és pályáznak a nagy zenekarokhoz, szinte kivétel nélkül be is kerülnek, míg az itthon végzettek sokszor labdába se rúgnak a próbajátékokon. A szakember úgy látja, a Zeneakadémia – tisztelet a kevés kivételnek – ma a középszer idejét éli.

A megszólalók abban egyetértenek, a mostani helyzetben leginkább őszinte szembenézésre, párbeszédre volna szükség a magyar zeneoktatás jövőjéről, de ehelyett a sajtó és a zenésztársadalom egy része kicsinyes személyzeti üggyé silányítja a rektorválasztást. Bolyki György egyenesen úgy véli, már régen le kellett volna ülnie a szakmának beszélgetni, vitatkozni, konstruktív javaslatokkal előállni arra nézvést, hogyan lehetne az alapfokú oktatástól a zeneakadémiai művészképzéséig megreformálni a zenei oktatást ahelyett, hogy magasra emelt bástyák mögé bújva ragaszkodna mindenki a most meglévő pozíciójához. Szerinte ugyanis a demokráciaféltéstől az akadémistáskodásig sok minden szóba kerül, csupán egy dolog nem: a következő zenészgeneráció jövője.