– Mik voltak a legfontosabb koccanások a pályáján?

– Kezdeném azzal, hogy ha másik zongoratanárnőhöz kerülök, biztos, hogy nem indulok el ezen a pályán.

– Ő az, akinek az emlékére eljátszott a koncertjén egy kis zenei csokrot, amelynek mondjuk az lehetett volna a címe, hogy Virágok Cica néni sírjára?

– Igen, ő volt az, nagyon szerettem Cica nénit, ő látta meg bennem, hogy több is lehet az én zongorázásomból, mint hogy ügyesen szerepelek a házi versenyeken. Ma is érzem, mennyire fontos volt a vele töltött idő, erősen hatott rám az egyénisége, a kedvessége, a szeretete. Igazi nevelő volt, aki igyekezett a legjobbat kihozni az emberből, és tudta, hogy úgy hozhatja ki belőlem, ha nemcsak a zeneművek pontos lejátszását tanítja meg, hanem emberséget is tanít hozzá. Hét éven keresztül fürödhettem a szeretetében, óriási volt. De az első lökést mégiscsak a család adta, élő zenei környezetben nevelkedtem, apu orgonált és énekelt, kántorkodott másodállásban a villamosmérnöki munkája mellett, anyu pedig énekelt és hegedült. Mindig volt körülöttünk kórusélet, mindig volt zenei élet, hamarabb hallottam operát, mint a gyerekkoromban divatos slágereket. Érdekes, hogy apu nemrég végzett családfakutatást, és kiderült, hogy nem egy olyan felmenőnk akadt, akit hívtak esküvőre énekelni, vagy harmonikázni vagy kántor volt, de egyszer a háború, másszor a szegénység, olykor valami más jött közbe, ami megakadályozta, hogy a tehetség kibontakozzon. Talán az én nemzedékem az első, amelyiknél együtt van a gazdasági lehetőség is, a politikai szabadság is ahhoz, hogy nagyot álmodjon, és aztán ebből legyen is valami. Ha csak húsz évvel hamarabb születek, már nem tudtam volna bejárni azt a pályát, amit mostanáig bejártam.

– Hogyan kezdődött?

– Édesanyám szokott vele viccelődni, hogy már egészen korán volt jele a zenei érdeklődésemnek, mert pici koromban megettem Händel Vízi zene kottájának a borítóját. De a zongorához apu ültetett le először ötévesen, kezdetben ő tanított, utána kerültem Cica nénihez, aki ehhez rengeteget hozzátett azzal, hogy nem ragaszkodott a keretekhez, hagyta, hogy átlépjek rajtuk, ha érezte, hogy arra van szükségem, és türelemmel várta, amíg visszatérek a keretek közé. Soha nem tudtam igazodni merev szabályokhoz, ezért akik engem körülvesznek, azoknak végtelen türelemre van szükségük, hogy ezt elviseljék, ezért nagyon hálás is vagyok a környezetemnek. Ha valamit eltervezek, azt mindenáron keresztülviszem, valószínűleg ez a keményfejűség segített át sok buktatón, ami óhatatlanul adódik az életben. Természetesen meghallgat az ember más véleményeket is, ahogy idősödik, egyre többet, de az alaptermészetem nem változott. A szárnyalás, az új dolgok keresése, a nyitott gondolkodás már a konziban gondokat okozott, de ők nem voltak elég kemények ahhoz, hogy leszoktassanak róla.

– Hogyan birkózott meg a konzervatórium rendjével?

– Tizennégy évesen bekerültem, és tizenöt évesen már két másik helyre is jártam orgonálni tanulni az iskola mellett: Baróti tanár úrhoz Budapestre, és Xavérhoz Zalaegerszegre. Nem, mintha az iskolai tanárom nem lett volna jó, rengeteget lehetett volna tőle tanulni, sokan tanultak is nagyon sokat, én voltam a ludas, mert úgy éreztem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, és erre nem alkalmazkodással válaszoltam, hanem kerestem olyan tanárt, akivel tudtam együtt dolgozni. Ennek hároméves veszekedés lett a következménye, de nem bánom.

– Ahogyan ön a zenét a közönség elé viszi, azzal is kilóg a keretekből, de úgy érzem, ezzel éppen hogy közelebb kerül a hallgatóihoz.

– Érdekes gondolat, és sokat rágom magam azon, hogy jó-e, ha a művészetet olyan magasságokban tartjuk, ahol csak kevesen érhetik el, és a hozzá vezető utat megnehezítjük. Egyrészt szükséges, mert igen sok hihetetlen tehetségű művészt, most nem csak a zenéről beszélek, az akadémiák termelnek ki, másrészt én is példa vagyok rá, hogy más úton is el lehet jutni ezekbe a magasságokba. Elvégeztem itthon a konzit úgy, ahogy beszéltem róla, hogy nem volt meg az összhang a legfontosabb tanárommal, és a Zeneakadémiára már nem is mentem, inkább magántanárt kerestem, egyet itthon, egyet külföldön. Ebből olyan tanulási pálya alakult ki, ami szöges ellentétben áll a szokásossal. Ahogy a középkorban, a céhek idejében a mesterré válni akarók vándorúra indultak, és mindenhol, ahova beálltak dolgozni, megtanulták, amit csak ott lehetett elsajátítani a szakmából, úgy én is egyik mestertől a másikig mentem, hogy mindegyik csiszoljon rajtam valamennyit. Nyilvánvaló, hogy sokaknak az akadémikus út tökéletesen megfelel, de egy kicsit egyformára csiszolja az embereket. Hiszen, ha az egyetemen nincs elég nyitott gondolkodása a tanárnak, és nincs elég kereső ereje a diáknak, akkor szépen lemásolja, amit ott lát, és lesz belőle annak a jobb vagy rosszabb utánzata. Nekem megadatott, hogy különböző mesterektől ugyanazt a darabot hallottam négyféle értelmezésben. Akkoriban még megpróbáltam eldönteni, hogy melyik a legjobb, ma már tudom, hogy nincs ilyen, csak arról beszélhetünk, hogy melyik tetszik nekem, vagy hogy én hogyan játszom azt a művet. Általában ez utóbbi az, amelyik sohasem tetszik, mert mindig találok rajta javítanivalót.

– Amerikában is tanult, többször is visszament, mi vitte oda?

– Huszonegy évesen ott tartottam, hogy nagyon sok képzésen részt vettem már, sok tanártól tanultam, de valami hiányzott. Egy olasz származású amerikai orgonista hallgatta egyszer egy soproni koncertemet, a végén odajött hozzám és meghívott. Benne találtam meg azt az embert, aki pótolni tudta Cica nénit, aki elnézte nekem, hogy itt-ott kilógok a keretből. Egyetlen mondatát ha idézhetem: egyik foglalkozásunkon Bachot játszottam neki, leállított, és megkérdezte, hogy valamelyik szólamot miért emeltem ki. Azt válaszoltam, hogy különösebb okom nincs rá, csak jól szólt. Gondolkozott egy kicsit, aztán csak annyit mondott, hogy ez elég. Ugyanakkor éppen ennél a műnél megjegyezte azt is, hogy túl sok a Gergely, és túl kevés a Bach, tehát észhez térített.

– Egészen korán, már serdülő fejjel elkezdett koncertezni. Ehhez mi adta a lökést?

– Barátnőmmel elmentünk egy orgonakoncertre, és megkérdezte tőlem, hogy én mikor lépek közönség elé. Én meg férfiúi önérzettel rávágtam, hogy pár hónap múlva. Nem gondoltam ennek a kijelentésnek a következményeire, csak az számított, hogy elbűvöljem a barátnőmet. Ő meg számon kérte rajtam, hogy mikor lesz már, és egy idő után nem lehetett tovább halogatni. Beslattyogtam a plébánoshoz itt Győrben a révfalui templomba, ahol akkoriban gyakorolni szoktam, és megkérdeztem, lehetne-e mondjuk két hét múlva itt egy koncert. Azt válaszolta, hogy persze, egész nyugodtan, vasárnap délután tied a templom. Mikor anyuéknak megmondtam, először halálra rémültek, aztán megnyugodtak. A koncert abból állt, hogy eljátszottam mindent, amit addig tanultam, körülbelül negyvenpercnyi zenét.

– Honnan lett közönség?

– A legjobb gyerekkori barátomnak akkor már volt otthon számítógépe, és nyomtatója is. Apu beruházott ebbe egy tömb A/4-es papírt, kinyomtattuk rá a megfelelő szöveget, és elvittük rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak. Gondoltam, lesznek vagy húsz-huszonöten, de csurig megtelt a templom. Mikor megláttam, hányan vannak, úgy elkezdett remegni kezem-lábam, hogy videófelvétel készült róla, ahogy a lábam az orgona pedálján nyugszik, a nadrágom szára pedig jól láthatóan remeg. Csodálatos pillanat volt ez az előadás a Gondviseléstől, mert az a kétszáz ember, akik eljöttek, lévén csupa ismerős, hatalmas jóindulattal hallgatta a játékomat, és végig értem izgult. Ez olyan erőt adott, hogy az előadás közepén elmúlt az összes lámpalázam, és úgy tűnik, egész hátralévő életemre. Azóta nincs bajom koncerten az idegeskedéssel, soha nem izzad a kezem, soha nincs bennem félelem, hogy sikerül-e vagy nem, és hiszem, hogy ez annak a koncertnek a hatása. Tojáshéjjal a fenekemen mentem oda be, és tojáshéj nélkül jöttem ki. Onnantól fogva évente rendeztünk egy-egy ilyen előadást, amit persze tiltottak, de éppen ettől volt olyan izgalmas. Így fokozatosan megtanultam a koncertszervezést is.

– Hány előadást tart egy évben?

– Tavaly ötven körül volt, de az gyenge évnek számított, mert tartalékoltam az erőmet, nagyon komoly műsorra készülök idén, szeretném egy térbe összehozni a klasszikus zenét és a képzőművészetet, nevezetesen a festészetet.

– Hogyan?

– Az egyelőre titok.

Boros Károly