– Hogyan került az országos médiába?

– 92-ben történt a nagy fordulat, akkor voltam 20 éves. A kerek évfordulók egyébként is nagyon meghatározóak az életemben, a következő komoly fordulat majd 30 éves koromban jön, de ne siessünk előre. 92-ben a Magyar Televízió országos pályázatot hirdetett Riporter kerestetik címen, amire én vidéki tévésként nagy lendülettel jelentkeztem. Hónapokig tartó válogatás következett, aminek az utolsó néhány fordulója már nézők előtt zajlott, ők is szavazhattak. A küzdelem végén a szakmai zsűri ítélete és a nézők szavazatai alapján is én nyertem. Ennek jutalmaként az MTV-ben kezdhettem ifjúsági műsorokat vezetni, ami nem volt újdonság, mert a szekszárdi városi tévében is ilyeneket készítettem, illetve később a megyei televízióban is, emellett élő magazinműsorokat is vezettem.

– Megváltoztatta az életét ez a győzelem?

– Jelentősen, hiszen Budapestre költöztem és minden barátom, ismerősöm és a szüleim is Szekszárdon maradtak; mindenki, aki fontos volt vagy akivel egyáltalán dolgom volt az életben. Az első hónapokban furcsán éreztem magam a fővárosban, ráadásul egy olyan szakmába csöppentem, amiről tudjuk, hogy meglehetősen belterjes. Alig akadtak, akik segítettek, ismeretlen voltam, szokatlan volt a közeg, szinte csak magamra számíthattam, amikor elkezdtem gyakorlatilag megint elölről megmászni a szamárlétrát. Amikor az ifjúsági műsorok megszűntek, különböző tévéshow-kban dolgoztam, mindig a háttérben. Akkor indult a Szerencsekerék, a Mindent vagy semmit, ezek voltak az MTV-ben az első ilyen típusú vetélkedők. Ott lettem közönségbemelegítő, ami azt jelentette, hogy azért fizettek, hogy a stúdióba érkező három-négy garnitúra közönséget szórakoztassam, amíg a tévéfelvétel elkezdődik. Rá kellett vezetnem, mintegy meg kellett tanítanom őket, hogyan is kell viselkedni egy ilyen műsorban, ahol arra van szükség, hogy megfelelően felszabadultak és vidámak legyenek, mert ez hozzátartozik a műsor hangulatához. A szünetekben is volt dolgom, hiszen egy ilyen tévéfelvétel rendkívül hosszadalmas és fárasztó a közönségnek is, és végig hangulatban kell tartani őket. Azonkívül össze is kell fogni a társaságot, hogy például a leállások alatt ne széledjenek szét. Ez napi 10-12 óra munkát jelentett. Nem volt ennek semmilyen iskolája, sem hagyománya, rajtam kívül még egy ember foglalkozott vele, úgyhogy mindenre magamnak kellett rájönnöm. Lassanként egyre több vetélkedő indult, és én négy éven át abból éltem, hogy minden olyan műsorban, ahol közönség volt a stúdióban, szórakoztattam az embereket.

– Jól sejtem, hogy ez a munka nem túl szórakoztató?

– Nagyon kemény munka. Az ember kívülről nézve nem is gondolná, hiszen csak annyi látszik belőle, hogy valaki megmutatja, mikor kell tapsolni, de elsősorban nem ez a feladata, hanem az, hogy két-háromszáz, néha ötszáz emberből is nagyon rövid idő alatt közösséget kell fabrikálnia. Olyat, amelyik elviseli a tévéfelvételek nem minden pillanatban kellemes, sokszor kimondottan fárasztó és hosszadalmas menetét úgy, hogy még jól is érezzék magukat. Huszonegy-két éves fiú voltam akkor, aki csak kapkodta a fejét annak a világnak a láttán, amibe belecsöppent. A legnagyobb sztárokkal dolgozhattam együtt, nagyon sokat tanultam közöttük. Részben tőlük, részben abból, hogy gyakran voltam kénytelen váratlan helyzeteket megoldani. Egy nem várt leállás esetén fél órán keresztül szórakoztatni vadidegen embereket, komoly feladat. Napjában többször, több órán keresztül végezni ezt a munkát, bizony megedzi az embert. Nagyon jó iskola volt, úgy érzem, megtanított a tévés szakma iránti alázatra. Meg tudtam becsülni, hogy egy ilyen feladat után a háttérből a képernyőre kerültem. Nem természetes dolog, hogy valaki rögtön kamera elé lép és a nézők tudják, hogy ő a főhős.

– Más tévékben, rádiókban lehetett önt látni, hallani is.

– Dolgoztam közben zenei televízióknál is, az első ilyen Magyarországon a Top TV volt, amely az angol zenei tévét, az MTV-t másolta. Ez volt az első csatorna, amelyik 24 órán keresztül sugárzott fiataloknak szóló zenei műsort. Ezzel egyidejűleg műsorvezető voltam a Juventus Rádióban is. Később elmentem pár hónapra Amerikába, mert mindenképpen filmezést, színészetet, televíziózást szerettem volna tanulni. Az egyetem alapozó nyelvi kurzusát el is végeztem, amikor az éppen induló, akkor Z Plusznak, ma már Viva Plusznak nevezett zenetévé hazahívott egy nagyon csábító szerződéssel. 1997-től 2002 szeptemberéig dolgoztam ott, közben tettem kisebb kirándulásokat, például az MTV egy-egy szilveszteri műsorát vezettem.

– Azt mondta, harmincévesen is fordulat következett az életében.

– Igen, a tavalyi év óriási fordulatot hozott, gyakorlatilag minden megváltozott körülöttem, ami egy ember életében fontos. Kiköltöztünk a városból a feleségemmel egy családi házba, ami már régi vágyunk volt; megtudtuk, hogy babánk fog születni, március közepére várjuk; megváltozott a munkahelyem is, a Hír Televízióhoz szerződtem, és ezzel egy egészen más közeg ismerte meg a nevemet. Azt mondhatom, hogy a Kossuth téri tüntetés után az egész életünk megváltozott, kicserélődtek a körülöttünk lévő emberek, a barátaink is. Az úgynevezett médiaszakma egészen másként viszonyul azóta a tevékenységemhez. Közülük sokak szemében törvényen kívülivé váltam. De április 13-án ott, a Kossuth téren, azt hiszem, nemcsak a mi életünkben változott meg sok minden, hanem az egész ország életében. Az, hogy ismert emberek, művészek, tudósok, sportolók, zenészek, olyan emberek, akiknek a gondolataira érdemes odafigyelni, akik hitelesek és már nagyon sokat letettek az asztalra, úgy érezték, mindenféle hívás vagy bármilyen külső nyomás nélkül, hogy ki kell álljanak, nem egy párt vagy két párt, hanem egy értékrend mellett, óriási fordulatot jelent. Valóban úgy érzem, hogy ez nem pártpolitikai, hanem világnézeti kérdés. Erre nem volt még példa Magyarországon. És arra sem, hogy ennyi ember vett volna részt egy tömeggyűlésen, és ilyen méltóságteljesen tudjon ünnepelni. Azon a napon ott történt valami nagyon fontos, ami felejthetetlen, és úgy vélem, nemcsak az én életemet, hanem többé-kevésbé mindannyiunk életét megváltoztatta.

– Úgy érzem és úgy éreztem akkor is, hogy ez már a Testnevelési Egyetemnél elindult.

– Így van. A Kossuth teret mondanám csúcspontnak, és talán a hidakon és a Duna-parton felállt gyertyás körlánccal kezdődött el visszavonhatatlanul az a csendes forradalom, ami azóta is tart. Épp a múltkor mondtam valakinek, hogy ezek a hetek, amiket akkor átéltünk, a történelem részévé váltak, és ötven év múlva olvasni fogunk róluk a történelemkönyvekben. Olyan kerek szemekkel nézett rám, mintha őrült lennék. Vannak, akik mellett elmegy a történelem. Mi nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ezt megértük és megélhettük. Az, hogy a választást mégis elveszítettük, azt hiszem, jelzés volt a sorstól. Ennek így kellett történnie annak ellenére, hogy a tanulópénz, amit azóta is fizetünk, elég sok, de talán még nem érett meg a helyzet, hogy folytatódhasson, ami elkezdődött. Ezért, szerintem, kár is keseregni azon, ami történt, bár az okok elemzése egyáltalán nem fölösleges. Azokat a hétköznapi keserűségeket, igazságtalanságokat, amik a választások óta történnek – és valljuk meg, szép számmal vannak ilyenek -, mindannyiunknak emelt fővel kell elviselnünk.

– Mindaz, ami most történik, szükséges ahhoz, hogy beérjen az elvetett mag?

– Igen, ez valószínű. Biztos vagyok benne, hogy az az értékrend, amelyben hiszünk, még látszólag sem maradhat alul.

– A becsületes neve Rákay Kálmán. Honnan a Philip név?

– Akkor találtam ki, amikor a Riporter kerestetik versenyen a közönség előtt zajló utolsó forduló következett. Gondolkoztam, milyen néven mutatkozzam be, hogyan induljak el az országos televízióban. Furcsának tűnhet ez, hiszen akkor már jó ideje Rákay Kálmán néven vezettem műsorokat a szekszárdi tévében, tehát kézenfekvő lett volna, hogy ezen a néven folytassam a pályámat. De valami miatt úgy éreztem, nem tudom, miért, és a mai napig sem találok rá magyarázatot, hogy ez nem lenne így jó. Túl bonyolult, nehéz megjegyezni és nagyon komoly is egy 20 éves emberhez, aki ifjúsági és zenei műsorokat fog vezetni. Gondoltam, a Philip könnyen megjegyezhető, és mivel a nézők is szavazhatnak, talán felkelti majd az érdeklődésüket. Hozzá kell tennem, hogy akkoriban még nem volt boldog-boldogtalannak felvett művészneve.

– Korábban Alfonzó és Rodolfó szerepelt így.

– Kicsit csodálkoztak is Szekszárdon, amikor megláttak a tévében ezzel a névvel, többen azt hitték, valami bajom van, úgyhogy már csak ezért sem volt egyszerű ezt felvállalni, de úgy éreztem, ez a karrierem szempontjából fontos lépés. Szóltam a szüleimnek is, hogy mostantól ezen a néven futok. Nem nagyon értették, de édesapám, aki közgazdász, mindig hagyta, hogy magam döntsek, erre is azt mondta, ahogy gondolod, fiam. Valószínűleg arra gondoltak, hogy ez az utolsó kamaszkori lázadó megmozdulásom. Mivel közvetlen ezután költöztem Budapestre, itt már mindenki így ismert meg, így kezdett szólítani, nem is ismerte senki a polgári nevemet. Minden tévében és rádióban, ahol műsorvezetőként megjelentem, így szerepeltem. A feleségem is így ismert meg, így is szólít, minden ismerősöm és barátom ezt a nevet ismeri. Amikor a Hír TV-hez kerültem, akkor sem éreztem, hogy változtatnom kellene, hiszen a közönség is így ismert, csupán annyi történt, hogy újra használom a vezetéknevemet. Így lettem Rákay Philip a Hír Televízióban, ahol minden másnap este van egy beszélgetős műsorom, a Ketten, 20 percben – Borbás Mária kolléganőmmel váltjuk egymást – és hetente egyszer, vasárnap főműsoridőben egy kulturális magazinműsorom, Dunakorzó címen.

– Miért jött el a zenetévétől?

– Több oka volt. Úgy éreztem, hogy 30 évesen eljött a pillanat, amikor változtatnom kell. Nem tartoztam soha azok közé, akik még 50 évesen is abban látják az életcéljukat, hogy slágerlistákat konferáljanak. Én ennek a könnyed műfajnak egyébként is a komolyabb részét igyekeztem művelni, beszélgetős műsorokat vezettem. Kinőttem ebből és elegem is lett. Egyszer kiszámoltam, hogy az elmúlt tizenkét évben 6000 műsort készítettem – ez borzasztó! Ezeknek a műsoroknak a 90 százalékában könnyűzenészek szerepeltek. Egy kicsit elegem is lett ebből a világból, talán éppen azért, mert beleláttam. Természetesen vannak valódi művészek is közöttük, akikre felnézek, de 12 év ebben a műfajban több mint sok. Kereskedelmi televízióktól is többször megkerestek, ajánlatot is tettek, amiket én rendre azért utasítottam vissza, mert nem voltam hajlandó beállni abba a sorba, amelybe látjuk, hogy kik álltak be és hol van a vége. Nem voltam hajlandó, és nem is vagyok hajlandó ezekben a gatyaletologatós, ostoba és romboló hatású műsorokban közreműködni.

– Azt mondta, más szemmel néznek önre abban a szakmában a Kossuth tér óta.

– Ez nem lepett meg, csak furcsa, hogy éppen azoktól tapasztalni ezt, akik a megbékélés és az árokbetemetés nagy hirdetői, illetve az ő képviselőiktől, akik a média jelentős részét uralják. Olykor közvetett módon, olykor nyíltan a tudomásomra hozták, hogy én többet nem kaphatok náluk munkát, kizártam magamat az ő köreikből. Nincs ezzel semmi baj, hiszen az ember, amikor dönt, a következményeit mérlegeli. Csak jól leleplezi, hogy a másik oldalnak ebben a teljesen hiteltelen szövegében, amit folyton szajkóznak, hogy fogadjuk el a másikat és béküljünk meg, mennyi a valóságos tartalom.

– A Kossuth téri szereplésének volt hatása a Viva Plusznál a főnökeivel való viszonyra?

– A főnökeim nagyon tisztességesek voltak, szívesen meghosszabbították volna a szerződésemet, nem akarták, hogy eljöjjek. Én döntöttem így. Ők csak azt kérték, hogy a jövőben tartózkodjak minden politikai szerepléstől, mert az a televízió szigorúan politikamentes. Így is elég sokat kaptak a másik oldaltól miattam. De én nem akartam úgy tenni, mintha mindaz, amit vállaltam, nem lenne fontos, nem akartam ezt mintegy meg nem történtté tenni.

– Milyen érzés a Hír TV-nél dolgozni?

– Nagyon jól érzem magam ott. Médiatörténeti szempontból mérföldkő ennek a tévének a létrejötte. Rengetegen várják az országban, hogy végre hiteles tájékoztatást kapjanak a közélet, a politika eseményeiről, olyat, amely nincsen átitatva pártvéleménnyel. Azért is jó ott, mert nem vagyok belekényszerítve semmilyen skatulyába. Kizárólag olyan műsorokat vezetek, amiket szeretek, amiket 100 százalékosan vállalni tudok. Sokan, akikkel beszéltem, azt mondták, éppen azért szeretik ezt a tévét, mert más hangulatot áraszt. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb feladatunk, hogy alternatívát kínáljunk azokkal a tévékkel szemben, amelyeknek a színvonala ma már tragikus. Mindenkinek, aki tévében dolgozik, óriási felelőssége van, és azt látom, hogy a kereskedelmi adókon, sőt ma már gyakran a közszolgálatiban is – tisztelet a kivételnek – a kollégák ezt a felelősséget gondolkodás nélkül sutba dobják a nézettségért. Nem mintha nem lenne fontos a nézettség, de nem mindenáron. Lehet, hogy erősnek tűnik, amit mondok, de ami ma a tévékben folyik, az egyfajta humán terrorizmus. Ennek egyáltalán nem kellene így lennie, ez nem valami természeti törvény, ami kivédhetetlen, ezt emberek csinálják és le lehet állítani. Mi ezt szeretnénk bebizonyítani.

– Hányan tudják ma fogni az önök műsorát?

– Az UPC és a Matáv körülbelül 900 ezer háztartásba tudja eljuttatni, azonkívül aláírt szerződésünk van a két nagy kábelszolgáltató szövetséggel, amelyek a helyi kábeltévéket tömörítik, de a szövetségektől függetlenül is egyre több kisebb szolgáltató jelentkezik, hogy szeretné terjeszteni az adásunkat. Ma Magyarországon 3 millió háztartás van és ennek több mint a felébe lehet az adást eljuttatni kábelen. Most körülbelül 1 100 000 háztartásban fogják a műsorunkat, de még az idén valószínűleg eléri az 1 600 000-et, tehát reméljük, mindenhová eljut, ahova kábelen eljuttatható a tévéműsor.

Fotó: T. Szántó Gyögy