A Föld után valószínűleg az utolsó koporsószeget jelenti a karrierjében, hiszen annak ellenére, hogy lazán eltapsolt rá 130 millió dollárt, a gagyi másolatokra szakosodott Asylumnak igencsak fel kellene kötnie a gatyát, hogy akár látványban alulmúlják ezt a „szuperprodukciót”. A történet pedig még jó is lehetne: egy apa és fia hajótörést szenved az ezer éve lakhatatlanná minősített Földön, és miután előbbi mindkét lábát eltörte, a koravén gyermeknek kell teljesítenie küldetésüket. A költségvetéshez Will Smith nyilván mélyen a zsebébe nyúlt, amellett, hogy játszik benne, a forgatókönyvbe becsempészett némi szcientológus üzenetet, és míg az egyik produceri széket felesége foglalta el, a főszerepet pedig a tehetségtelen, de legalább irritáló fia alakítja. A sokszor gagyi CGI-trükkök, a kínos párbeszédek már csak hab a tortán.

Német Dániel

A Föld után – színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 100 perc, 2013

ZENE – Töretlenül a csúcson

Az instrumentális rockmuzsika sosem volt trendi. Az előadó számára komoly kihívás orientáló dalszövegek nélkül, harmóniák segítségével átadni érzéseit, a hallgatónak pedig képesnek kell lennie rezonálni és befogadni a mondanivalót. Joe Satriani tizennegyedik, eddigi pályafutásának talán legkatartikusabb szólóalbumán is sikerrel teljesíti e küldetést. Némileg újdonság, hogy az Unstoppable momentum címet viselő, tizenegy dalt tartalmazó korongon ezúttal valódi zenekart hallhatunk, társai nemcsak alájátszanak Satch mesternek – akinek virtuozitása sohasem terjengős vagy öncélú –, hanem minden hangszer kellő teret kap. Az album elképesztően sokszínű, helyenként derűs, másutt komolyabb, de minden tételnél felszabadult, ízes örömzene ez.

Ágoston Balázs

Joe Satriani: Unstoppable momentum, Epic Records, 2013

KÖNYV – A szabadság korlátai

Pál Dániel Levente harmadik, négy ciklusba osztott, 27 versből álló kötete rövidsége ellenére igencsak kiadós. Átfutni, gyorsan átlapozni aligha lehet. A költő régi emlékek, utazások, szerelmek hangulatát csepegteti az olvasóknak. Már-már vulgárisan őszinte naturalizmusba hajlóan, a múlt hibáit vállalva, de meg nem bánva, vall ifjúságról, vágyakról, tévedésekről. Nem jelent ki nagy, örök érvényű igazságokat, a világot nem, csakis saját életét próbálja megváltani. A szabadság és rabság, mely sokszor a vágyak hajszolása és belső kötöttségek ellentétében köszön vissza, vissza-visszatér a ciklusokban. Mert járjon, csatangoljon a világ távoli, egzotikus pontjain élményeket, érzelmeket vagy pusztán csak testi élvezeteket hajszolva, az ember folyton-folyvást szabadsága korlátaiba ütközik.

Sayfo Omar

Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába, Fiatal Írók Szövetsége, Hortus Conclusus sorozat 28.

KÖNYV – Első kézből

A detektívtörténetek rajongói leggyakrabban regény formátumban élvezik függőségük tárgyát – Raymond Chandler, Edgar Wallace stb., bár maga a nagy Sir Arthur Conan Doyle az a bizonyos kivétel erősíti a szabályt effektus –, és a kiváló kriminovellista ritka, mint a fehér holló. Ezek közé tartozik Dashiell Hammett is, akinek az Agave kiadó A máltai sólyom és A férfi, akit Spade-nek hívtak című kötetek után újabb novellagyűjteményével jelentkezik. A Continental Op, azaz a Kontinentális Detektívügynökség névtelen és mindenre elszánt nyomozója minden rendű és rangú, rafinált és gátlástalan bűnözőjével elbánik, aki ugyan nem kedves, cseppet sem megnyerő, jópofa beszólásai sincsenek, ellenben az ökle kemény, és a játszma feladásának fogalmát nem ismeri. Hammett – aki éveken át dolgozott a Pinkerton detektív ügynökségnél nyomozóként, első kézből merítette novelláinak anyagát (talán önmagát is beleírva a történetekbe). Ezért olyan valóságízűek ezek az elbeszélések, és ezért voltak oly népszerűek a maga idejében. A kötetben található hét novella rendkívül érzékletesen és hitelesen mutatja be az 1920-as évek Amerikájának bűnözői világát, másrészt pedig Hammett e műveivel meghatározta a krimi műfajának fejlődését a következő évtizedekben.

Mikes Noémi

Dashiell Hammett: A tizedik nyom, Agave, 2013

ÉTTEREM – A rock legjava

Vannak esetek, amikor a szubkulturális hovatartozás felülírja a gasztronómiai szempontokat egy-egy hely megítélésében. Egy korábbi példával élve a kilencvenes évek közepén a Janis Pub nem volt az ínyencek Mekkája, de ami a tányérra került, az nagy vonalakban rendben volt, miközben a berendezés párját ritkította ötletességben, eredetiségben, s a zene, amint a névadásból is sejteni lehet, a brit blues boom termésének legjavából volt összeválogatva. Hasonló élményben részesültünk a minap, amikor barátaimmal egy hirtelen ötlettől vezérelve a Lánchíd sörözőbe ültünk be. A falon a rock hőskorszakának, az 1965 és 1975 közötti évtized legnagyobbjainak, többek között Miles Davisnek, John Mayallnek, Frank Zappának az ereklyéi, lemezek, plakátok, fényképek, a hangszóróból végig igényes zene szólt e korszakból, a tulajdonosként vagy üzletvezetőként mozgó emberek ötvenes éveiket taposó rockerek. Az étlap rövid, áttekinthető, népszerű ételekből válogatták össze, a gulyáslevestől, a tócsnin, tatár beefsteaken, caprese-n keresztül a marhapörköltig, a sajnos jel alá csapolt sör friss volt és tökéletes hőmérsékletű. Rendeltünk egy kenyérlángost meg egy sztrapacskát, mindkettő korrektül elkészítve, nagy adagban érkezett az asztalhoz. A kenyérlángost még sütöttem volna öt percet, de így sem volt rossz. Van wifi és áramellátás a vendégek számára. Ritkán teszek ilyet, de azon frissiben bejegyeztem a hely FB-oldalára, hogy „jó itt lenni”. Ajánlom másoknak is, akik a mai „menő” műzene helyett a rock bő negyven évvel ezelőtt termett legjavát hallgatja.

Dorozsmai Endre

Lánchíd söröző, Budapest, Fő utca 4.

KÖNYV – Izrael testközelből

Minden palesztin hülye? Az összeomlás felé halad az izraeli társadalom? Megszokható a halál? Súlyosnak, netán provokatívnak ható kérdésekre is kereshetünk választ a fiatal izraeli írónő könyvéből. Önmagában szokatlan, hogy egy 25 éves ember életrajzi könyvet írjon, az élettapasztalat hiánya eleve kizárja ezt a műfajt. Shani Boianjiunál mégis működik, bár leginkább azért, mert könyve inkább egy nyers és szókimondó kamasznapló, semmint életút. Három tizennyolc éves lány gyors felnövését követhetjük nyomon, akiket a legszebb korukban az izraeli hadsereg, a kötelező sorkatonai szolgálat nevel kegyetlen gyorsasággal felnőtté. Jócskán kapunk a sablonos katonasztorikból, izgalmasabbá csak az teszi őket, hogy most lányok szemszögéből nézhetjük végig az embertelen megalázások, a fizikai és lelki terror hónapjait. Ami érdekesebb, az a könyv személyes íve: mert ez a fajta felnőtté válás nagyon más, mint amit mi megszoktunk. A kiforratlan személyiség emocionális buktatóit, a kamaszos lázadás és katonai szigor, szerelem és halál konfliktusait szokatlan nyerseséggel az olvasó arcába vágó szókimondó stílus az, ami ha nem is direkt módon, de megválaszolja a felmerülő kérdéseinket. A Bátraké a mennyország lényegében nem több, mint egy átlagos, naiv tizenéves lány szembesülése az izraeli valósággal, ami éppúgy megerősítheti a sztereotípiákat, mint ahogy segíthet megérteni egy társadalmat.

Jókuthy Zoltán

Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország – Libri, 2013