Pedig a képregény-feldolgozások világában járatos Zack Snydernek (Watchmen – Az őrzők, 300) sem sikerült igazán mit kezdeni a köpönyeges karakterrel, aki egyszerűen túl jó, túl becsületes és túlságosan sebezhetetlen ahhoz, hogy igazi drámai hőst lehessen faragni belőle. Valószínűleg érezhették ezt az alkotók is, éppen ezért minden figyelmüket és pénzüket a látványra összpontosították, ami el kell ismerni, olykor valóban lenyűgözőre sikerült – fél New York leamortizálása például simán rálicitál a Bosszúállók fináléjára. Azonban, míg az elmúlt évek olyan jól sikerült képregényfilmjei, mint a Vasember vagy – az azonos forgatókönyvírók munkáját dicsérő – Batman-trilógia nagyszerűen megírt és izgalmas jellemekkel is rendelkeztek, Az acélember ennek hiányában nem több egy hangos és méregdrága csinnadrattánál. Amely, bár saját erejével lehengerli a nézőt, nem tart tovább, mint az utána jelentkező fülzúgás.

Német Dániel

Az acélember – színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai fantasztikus akciófilm, 143 perc, 2013

ZENE – Építő komorság

A kompozíciós értelemben szélsőséges, nehezen befogadható, forrásvidéke után göteborgi death metalnak hívott zenei irányzat rendkívül tömény, nyers hangzásképe és a dalszövegek komor, gyakran apokaliptikus hangulata miatt mindig peremműfaj volt, és az is marad. Ez azonban mit sem számít egy-egy produkció művészi értékének megítélésekor; mint tudjuk, nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Ebben pedig magasra teszi a mércét a stílus megalapítói közé tartozó Dark Tranquillity. A zenekar Construct című tizedik stúdióalbuma nevéhez méltóan kissé újrafogalmazta, tatarozta a csapat zenei világát. Szó sincs persze öncélú kísérletezgetésről, de az albumon minden eddiginél nagyobb szerepet kaptak a billentyűs hangszerek és a tiszta, dallamgazdag ének, olyannyira, hogy helyenként a Depeche Mode melankóliája is fölsejlik, miközben az album tíz tétele mégis a Dark Tranquillity-életmű markáns képviselője.

Ágoston Balázs

Dark Tranquillity: Construct – Century Media, 2013

KÖNYV – Árulás és gyilkosság

Kristina Olhsonn második könyvének története a Mostohák cselekménye után egy évvel játszódik. A főszereplők természetesen ugyanazok, ám most Alex Rechtnek, Fredrika Bergssonnak és a többi rendőrnek még az eltűnt kislányénál is szövevényesebb ügyet kell megoldaniuk. Az írónő pedig emelte a tétet: az új sztori három különböző vágányon fut egyszerre, miközben nemcsak a főszereplők személyiségének újabb oldalát ismerheti meg az olvasó, de a korábban egyes mellékszereplőként bemutatott karakterek életébe is bepillantást kaphatunk. Bár a végül leleplezett bűncselekmény nem olyan brutális, mint a Mostohákban, sokkal inkább gondolkodásra készteti az olvasót: az utolsó harminc oldalra eggyé váló történetszálakból kiderül, hogy egyetlen esemény hogyan tett tönkre egyszerre két családot úgy, hogy annak árulás és gyilkosság lett a vége. Az írónő mindezt a maga lenyűgözően intellektuális stílusában adja elő, mely miatt mára joggal vált az egyik legnépszerűbb skandinávkrimi-szerzővé.

Pozsgai András Tamás

Kristina Ohlsson: Elnémítva – Animus Kiadó, 2013

KÖNYV – Túlélni az életet

Tóth Krisztina írásaiban az a legjobb, hogy képes úgy beszélni az egyszerű emberi életek egyszerű tragédiáiról, hogy közben egy pillanatra sem válik sajnálkozóvá vagy szájbarágóssá. Akvárium című regénye egyes fejezeteit – amelyek mindegyike külön novellaként is remekül helytállna – a különösen plasztikusan megalkotott női alakok kötik össze: a felnőttek világát sajátosan leképező Vica és a keményített ágyneműk szigorú rendjéhez igazodó Edit néni közt áll Vera, aki árva gyerekből lesz egy ugyanolyan árva gyerek anyja. A lepusztult gangos házból a panelig jutó fiatal nő sorsában magában hordozza az elmúlt század ötvenes–hatvanas éveinek alumínium ételhordós dermedtségét is: a kitelepített apácák, az élők közt holtjait sirató egykori tudós ember vagy a tompa apátiába süllyedt holokauszt-túlélő néni azonban nem tehetnek egyebet, mint hogy – legalábbis amíg bírják – az életet választják. Mindeközben pedig szépen úsznak körbe-körbe a hol keserű iróniába, hol kijózanító realizmusba, hol a csak nagy ritkán felragyogó pillanatokba csomagolt szimbólumok (a legerősebb köztük a játék babáé), amelyek többet mondanak el a még mindig kibeszéletlen közös múltunkról és a belénk égetett reakciókról, mint sok száz megható történet együttvéve.

Farkas Anita

Tóth Krisztina: Akvárium – Magvető, 2013

OPERA – A Marton!

Neve ma is fogalom a nemzetközi operaéletben. A múlt század legnagyobb magyar opera-énekesnője világkarriert futott be. 1972-től három és fél évtizeden át a világ legjelentősebb operaszínpadain aratta sikereit főleg Verdi, Wagner és Puccini női főszerepeivel. Világsztár énekesekkel és karmesterekkel dolgozott CD- és DVD-felvételek örökítették meg művészetét az utókor számára. Hat éve búcsúzott el végleg az operaszínpadoktól, de a műfajtól nem. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető professzoraként tanítja-neveli az énekes- utánpótlást. Hetvenedik születésnapján dalszínházunk nagy sikerű gálaesten köszöntötte Marton Évát, melyen a már végzett fiatal tanítványok (Rácz Rita, Vörös Szilvia, Pataki Potyók Dániel, Orendt Gyula) néhány olyan dalműből énekeltek részlet, melyekben mesterük a legnagyobb sikereit aratta. Az ünnepet két világsztár, Grace Bumbry, az egykoron világszerte ünnepelt mezzoszoprán és Jonas Kaufmann fellépése tette teljessé. A világhírű tenor A mosoly országa nagyáriájával, a kezében egy szál rózsával, térden állva köszöntötte a művésznőt. A zsúfolt nézőtér előtt rendezett est karmestere, az 1974-es budapesti Nemzetközi Karmesterverseny győztese, a szlovák Ondrej Lénárd volt.

Spangel Péter

Marton 70 gálaest – Magyar Állami Operaház; június 16.

ÉTTEREM – Jó ételek, jó borok

Noha színvonalas helyek, mint amilyen az Arcade, bezárni kényszerülnek, de azért javában zajlik még a bisztróforradalom. Új neveket kell megtanulnunk: Dettó bisztró, Kispiac, Sonkaarcok, Budapest bisztró, és kinyitott újra a Hegedüs Gyula utcában a Laci!Konyha! is. A Budapest bisztróba vezetett a nemrégiben az utunk, ahol a menü rögtön elcsábított. De tud a hely többet is, mint amit a menü kínál. A dekoráció rendkívül jól kitalált, impozáns, hogy az étterem egyik szárnyában teljes belátás van a konyhára, itt aztán semmit nem rejtenek véka alá. A szakácsok magabiztosan mozognak, egy mozdulat nincs hiába, minden patyolattiszta, rendezett. Ettünk lebbencslevest, rántott karajt, vadas marhát spagettivel és hagyományos krémest. Korrekt, házias ízeket nyújt a Budapest bisztró menüje. Kértünk még „Vidéki kacsa-rillettes-t burgonyatalléron bodzás sült káposztával”, ez sem volt rossz, de a húst e klasszikus fogásban jobban szeretem, nem ennyire finomra darálva, sőt egyáltalán nem kell darálni. A rillettes pedig nem pástétom. A burgonyatallér inkább szirom volt, ízletes, de csak szimbolikus mennyiségű, értékeltük viszont a házi kenyér minőségét. A jó ételek mellé jó borokat is kínálnak a magyar élvonalból a Szepsytől a Tiffán pincészeten keresztül a Konyári pincéig, valamint néhány nemzetközi klasszist. Aki megengedheti magának, megrendelheti a legendás Chateau Petrus 1994-es évjáratú borát potom 390.000 forintért, de kapható a szint oly legendás Chateau Margaux 1989-es évjárata is, „mindössze” 170 000 forintért. A kiszolgálást még lehet egy kicsit szervezni, négy felszolgálóval volt dolgunk, mindenki kedves volt, de az is tény, hogy a nagy kavarodásban étlaphoz nehezen jutottunk. Összességében kellemes, jól berendezett, jól kitalált hely a Budapest bisztró, a déli menü pedig, mint a legtöbb jó helyen, itt is zavarba ejtően kedvező ár-érték arányt mutat.

Dorozsmai Endre

Budapest bisztró, Vécsey utca 3.