Régimódi történetek

– Érdekes, hogy bár sokak szerint ez a legjobb Agatha Christie-mű, Magyarországon eddig kevés teátrum tűzte a műsorára, a közönség ma is jobbára csak az 1957-es, hatszoros Oscar-jelölt Billy Wilder-filmből ismeri a történetet. Miért alakulhatott ez így?

– Valóban, ha jól emlékszem, Budapesten 1991-ben a Madách Kamarában játszották utoljára Balikó Tamás rendezésében, Csákányi Laci bácsival Sir Wilfrid szerepében, és a vidéki színházakban is elvétve volt csak egy-egy bemutató. Nem tudom, miért került ki ez a darab az igazgatók, rendezők látóköréből, pláne mert Agatha Christie neve a mai napig garancia a sikerre: a Madách Színház Váratlan vendég-előadása is óriási népszerűségnek örvendett néhány éve. Mintha ki lennének éhezve az emberek ezekre a régimódi, nem az erőszakot, hanem az emberi lélek rejtelmeit középpontba állító bűnügyi történetekre. Agatha Christie pedig ennek a legnagyobb, legprofibb művelője, olvasottságban mára megverte Shakes­peare-t, Angliában biztosan, de talán világszerte is.

– Éppen, mert az ő műveiben, legyen szó akár a regényekről, novellákról vagy a színpadi adaptációkról, a lényeg az ember szövevényes belső világának feltárása egyfajta macska-egér játék keretében, rengeteg a megtanulandó szöveg is. Hogyan készül ilyenkor?

– Nyilván kissé másként, mint például egy musicalbemutató előtt, amikor van néha fél év is elsajátítani a szerepet. Az egy-másfél hónapos próbaidőszak kezdetén odaszögezem magam a székhez, és elkezdek keményen biflázni. A kezdettől fogva nagyon alapos szövegtudás most különösen fontos, hiszen bár az ügyvédé az abszolút főszerep, az általam megformált szangvinikus, célra törő ügyésznek a mindig higgadt, nyugodt és összeszedett Wilfrid méltó ellenfelévé kell válnia. És ez nem jöhet létre másképp, csak ha mindketten már a próbák alatt kitéve-betéve tudják a szöveget. Különben megtörik az előadás másodpercekre felépített íve, a drámai hatás érdekében pontosan kiszámított ritmusa.

– Az mondta, az ügyvédé az abszolút főszerep, nem vágyott volna inkább arra?

– Nem. Talán majd tíz év múlva! Bár Myers karaktere abban a tekintetben tényleg elég egyszínű, hogy a többiekkel ellentétben egyszer sem inog meg, és az igazságot akkor is monomániásan hajtja, amikor minden a meggyőződése ellenkezőjét bizonyítja, nekem éppen ez tetszik benne: ha látszólag veszít is, végül az ő megérzése lesz jó. Az ügyvéd pedig, ahogyan ez sokszor ma sincs másképp, nem igazság-, hanem szimpla jogszolgáltatást végez. Ezért a vádlottnak „jogilag igaza van, de arcbőrileg nincs igaza”, ahogy Molnár Ferenc mondja.

– Az időzítést említette mint kulcsfontosságú tényezőt egy bűnügyi történet esetében, és ez valószínűleg a vígjátékok, komédiák sikerét is garantálja: a poénnak pont a megfelelő időben és ritmusban kell csattanni. Örök kérdés, jogos-e a „könnyű” műfaj gyakran napjainkban is tapasztalható szakmai lenézése.

– Ez nyilvánvalóan hülyeség, egy színész vagy jó, vagy nem! Ha igen, akkor egy jól összerakott előadásban műfajoktól függetlenül bármit ugyanolyan jó minőségben el tud játszani. Amikor az amatőr éveim után, hiszen már tízévesen a színpadon álltam a Rottenbiller utcai Művészegyüttesben, a Nemzeti Színház stúdiójába kerültem, testközelből láthattam, mit tudnak az igazán nagyok, a példaképeim, Agárdi Gábor, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc stb. Bármiben helytálltak. Sinkovits egyik este úgy mondta el Madách Mózesében a záró monológot, hogy vele együtt folytak a könnyeink a takarásban, másnap Németh László VII. Gergelyében fantasztikus kemény államférfi volt, gyönyörű prózával, harmadnap, a Hongkongi parókában pedig úgy komédiázott, hogy a nézőtér gurult a nevetéstől. Amikor őket láttam, azt mondtam, én is ilyen színész akarok lenni, ennyire otthon szeretnék lenni minden műfajban. Ma is ez a gondolat vezérel a színpadon, és az sem érdekel, hogy a világunk azóta megváltozott.

– Ezt hogy érti?

– Az egyetlen pozitív változás, amit érzékelek, hogy mondjuk tíz évvel ezelőtthöz képest Magyarország nagyobb levegőt tudott venni; úgy érzem, optimistább, bizakodóbb az emberek hangulata. De a színházak környékén sajnos sok-sok éve nem mozdul semmi. Régen a színészek, akár a fent felsoroltak és még sokan mások, egyszerűen azzal lettek sztárok, hogy jók voltak. Persze, abból a szempontból könnyebb is volt a dolguk, hogy egyetlen televíziócsatorna volt, internet még gondolatban sem, így az egész ország színházba járt, meg ezen az egy adón nézte a többnyire magyar filmeket, tévéjátékokat, sorozatokat. Nekem is sikerült még a farkát elcsípnem ennek az időszaknak: egy pénteken lement a Linda első része, másnap mindenki tudta az utcán, ki vagyok. Ma leadnak akár száz részt a 200 első randi sorozatból, és mi­után van még másik ötven csatorna is, egy fiatal színész sokkal később tud csak nevet szerezni magának!

– És ezért csak a kereskedelmi televíziók vagy az online világ a hibás?

– Az mondjuk biztos, hogy nem az antisztár-celeb gyártással kellene foglalkozniuk! A legfőbb gond, hogy a kultúra mostanra megszűnt értéknek lenni. Pedig, paradox módon, még a hatvanas–hetvenes évek puhuló szocializmusában is az volt. Ott még valahogy működött a lift; ha beszálltál a földszinten, és felmentél a hatodikra, egy idő után vagy továbbutaztál a tizedikre, vagy maradtál, ahol kiszálltál. Most folyton vissza kell menni a földszintre, és újrakezdeni az egész utazást. Ezért utálom például a castingokat: egy ilyen kis országban, mint a miénk, ahol a szakmán belül mindenki ismeri mindenkinek a munkáját, nem értem, miért kell a hárommondatos statisztaszerepeket is mindenáron megversenyeztetni. Nem tartom teljesen normálisnak, hogy óriási referenciával bíró színészek kezdő rendezők meghallgatásaira járjanak. Nem éppen fordítva kellene történnie, és a rendezőnek kellene elmennie minél több színházba, és megnéznie azokat, akikkel forgatni, játszani akar? Lehet, hogy ebben konzervatív vagyok, de én már csak színészcentrikus maradok.

– Akkor is, amikor rendez? Eddig körülbelül huszonöt előadás direktoraként jegyezték a nevét, a kecskeméti Katona József Színházban szinte minden évben vállal egy ilyen feladatot.

– Olyankor általában magamtól követelek még nagyobb fegyelmet, a hatalmat, a parancsosztogatást, a színészek lelki megfélemlítését semmilyen módon nem tartom elfogadhatónak. És érdekes módon mégsem nőtt még soha senki a fejemre. A titok a felkészültségben rejlik. Akkor vagyok nyugodt, és akkor lesz jó a közös munka, ha már az első próbán meg tudom mondani, hogy akár a kilencvenedik oldalon ki hova álljon, ezért általában százszázalékosan megbíznak bennem. Színésznek lenni tulajdonképpen sokkal egyszerűbb: bemegy az ember a színpadra, megmondják, mit és merre csináljon, hangosan, halkan, gyorsan vagy lassan mondja a szöveget, ő meg teszi szépen a dolgát. A rendezőnek ellenben az utolsó kellékig mindenre nagyon kell figyelnie, óriási koncentráltság, összeszedettség kell ehhez a munkához.

– Mégis sok színész megpróbálkozik vele, mint például most A vád tanúját is Simon Kornél viszi színre. Törvényszerű, hogy az embert érdekelni kezdje a másik oldal is?

– Talán igen. Nálam sem új keletű ez a dolog, már a főiskolán, különösen a zenés vizsgáknál, le-lementem a nézőtérre, mondtam néhány ötletet. A Madáchban, Szirtes Tamás jóvoltából 1991-ben segédrendezője voltam az első Józsefnek, majd a színművészetin kaptam egy lehetőséget: egy musicalosztállyal megcsinálhattam az Anna Kareninát. Ez az előadás óriásit robbant a színházi szakmában, a rendezésemet a szintén általam tervezett díszlettel együtt megvette előbb az egri, aztán a Madách, majd a veszprémi színház is. De tulajdonképpen Kerényi Imre volt az, aki beletaszított ebbe a „botcsinálta rendezőségbe”: a madáchos Anna Karenina-premier után kimentünk a nézőtérre, a színészek a még az ott lévő nézők előtt felemeltek a vállukra, és ünnepélyesen rendezővé avattak az ő ceremóniamesteri vezénylete alatt. És lehet, hogy nekem ez emlékezetesebb pillanat volt, mint sok rendezőnek a hivatalos egyetemi diploma kézhezvétele.

– Színészként is megfordul időnként más színházakban több darabban, mint például most a Játékszínben vagy a József Attilában, de alapvetően nagyon is hűséges: éppen negyven éve tagja a Madách társulatának, elsőként Szabó Magda Régimódi történetében lépett itt színpadra, aztán jött megszámlálhatatlanul sok szerep, köztük a talán legemblematikusabb Micsel Rumli a Macskákból. Ez a teátrum minden érában, Ádám Ottó, Kerényi Imre és most Szirtes Tamás vezetése alatt is igen sikeres volt a közönség körében, jóllehet a profilja nagyot változott, ma a prózai darabok helyett a musicalek, zenés vígjátékok dominálnak. Így képzelte a pályáját?

– A mai napig gyakran elgondolkozom rajta, mi az oka annak, hogy én pont ebben a színházban találtam otthonra, mikor eredetileg a Nemzeti volt a vágyam. És úgy tűnik, lassan összeáll a kép. Nemrégiben csináltunk egy családfakutatást a feleségemmel, ennek során rábukkantunk egy régi telefonkönyvre, amelyben fekete-fehéren benne volt egy név és egy cím: dr. Szerednyey Béla, Budapest, Hársfa utca 38. A nagyapám még fiatalon, fogalmazóként éppen abban a Hársfa utcai rendőrségi épületben kapott szolgálati lakást, amellyel 1999-ben, a nagy felújításkor kibővítették a Madách Színházat, és most a díszítők helyiségei, illetve a bútorraktár van benne. Ezért is gondolom, hogy valahonnan az égből ő fogta meg a kezemet, és vezetett ide. Ahogyan valószínűleg ő vezetett Rákosligetre is: ma nem messze élek attól a háztól, amit az átkosban elvettek tőle, tőlünk! Amikor megyek a bútortár felé, mindig megállok, imádkozom egyet, és megköszönöm neki, az égieknek! Akárhogy is, mindig a Teremtőre hagytam az utamat! Ha éppen nem férek bele egy-egy új musicalbe nálunk, rögtön adja a lehetőséget, hogy máshol, más műfajban kipróbálhassam magam. Ráadásul a Játékszínben olyan fantasztikus kollégákkal tudok együtt dolgozni, akikkel társulaton belül lehet, hogy nem is találkoztam volna. Kern Andrással eddig csak filmekben, tévéjátékokban futottunk össze, igazi örömet jelent a vele eltöltött próbaidőszak. Aztán, ahogy szoktuk mondani hajósberkekben: január, február, itt a nyár!