Rejtőzködő kincsek nyomában

– A három kötet rálátást enged mondahagyományunk páratlanul gazdag kincsestárára. A moldvai csángók kultúrája még ezen belül is kuriózumnak számít?

– Bár a moldvai csángó népköltészet javarészt az erdélyi magyar folklórban gyökerezik, mára sok tekintetben sajátos arculatú hagyományvilágot tükröz. Még annak legújabb rétege is, amely az 1764-es mádéfalvi veszedelem után Moldvába szökött székely telepesek hagyatéka. A moldvai magyarság földrajzi és társadalomtörténeti tekintetben jóval összetettebb annál, mint amit azoknak a településeknek a példája alapján lehetne gondolni, ahol még él a magyar szó. Egyes történészek és a néphagyomány szerint még a honfoglalás táján is szakadtak le e tájon magyar nyelvű csoportok. Az azonban konkrétan igazolható, hogy a középkori magyar királyság fénykorában magyar telepesek sokasága költözött ki a többnyire a magyar király fennhatósága alá tartozó Moldvába és alapította meg a legtöbb ottani várost, benépesítve a termékeny folyóvölgyeket. A nyelvészeti kutatások kimutatták, e kivándorlók kisebb része székely eredetű, többnyire az észak-mezőségi, Nagy-Szamos völgyi nyelvjárási jellegzetességek tűnnek fel az úgynevezett északi és déli csángók nyelvében. És persze nem csak a nyelvükben, hanem a különféle szájhagyományozott szövegemlékekben is.

– Ezen túl mi minden utalhat még arra, hogy a moldvai mondahagyomány középkori vagy akár azt megelőző korok elemeit őrzi?

– Mivel a moldvai csángókról szóló történelmi forrásanyag rendkívül gyér, a néprajzosok forrásfeltárása számít sokszor egyedüli ismeretanyagnak akkor is, ha a régmúlt korokhoz keresünk adatokat vagy kulturális fogódzót. Két közvetett, ám annál beszédesebb középkori forrást említenék, az egyik a középkori kályhacsempék világa, ezeken történelmi és folklór mozzanattok is megjelennek, olyan motívumok, amelyek a XIV–XVI. századi moldvai katolikusok számára fontos kulturális hagyományt jelentettek. Ilyenek például a Szent György-, és még inkább a nagy számban előkerült Szent László-alakos kályhacsempék. Tudjuk, hogy ezek az évszázadok a magyarországi Szent László-kultusznak is a fénykorát képezik. A moldvabányai katolikus székesegyház romjai közelében olyan csempetípus került elő, amely egy királyt és egy nőt ábrázol párban. A jelentését máig sem tudjuk, azonban ikonográfiai párhuzama ismert az Aradhoz közeli nadabi várásatások leletanyagából: vagyis még véletlenül sem ortodox tradícióra, hanem valamilyen középkori magyar hagyományra utal.

– És a másik forrás?

– A magyar néprajz egyik klasszikusának számító, pályája elején bukaresti levéltárakban is kutató Lükő Gábor fedezte fel, hogy a kora újkori román krónikákban szó esik egy bizonyos moldvai Magyar Évkönyvről is, amelynek átvették egyes adatait. E vélhetőleg latin nyelven és a szeretvásári domonkos kolostorban íródott középkori magyar krónika az idők folyamán elveszett, akárcsak korábban a Kárpát-medencében a középkori hősénekeket irodalmi formába öntő Gesta Ladislai regis. A kivonatolt szövegrészekben azonban a moldvai magyar jelenlét legkorábbi nyomaira utaló hagyományok maradtak fenn: magyar szövegbetéttel tűzdelt helynévmagyarázatok, helyi Szent László-mondák, alapítási hagyományok.

– Találkozott olyan történettel, bármilyen mozzanattal moldvai gyűjtőmunkája során, ami még az ön számára is tartogatott meglepetéseket?

– Néprajzkutatói pályafutásomat vallási néprajzosként és Moldva-kutatóként kezdtem. Egyetemi hallgatóként szinte kéthavonta jártam terepmunkára a Kárpátokon túlra, szakdolgozatomat is A moldvai csángók búcsújáró szokásai címmel írtam. Már fiatal fejjel is feltűnt, hogy Moldva mennyire más világ még Erdélyhez képest is, és bizony a 90-es évek elején a csángó falvakat járva még egy rendkívül archaikus, múltjába dermedt, lényegében XIX. századi jellegű népi kultúra volt megélhető. Kérdésére visszatérve, valóban, meglepetés szinte minden jobb történetmesélő kapcsán érheti a gyűjtőt, legfőképp az egyértelműen a középkortól folyamatosan fennmaradt folklóremlékek kapcsán.

– Mondana erre példákat?

– A csíksomlyói kegyhely legendakörében szerepel, és a moldvai csángók általánosan hiszik, hogy a csíksomlyói Szűzanya kegyszobra eredetileg Moldvában a csíksomlyói rendházzal szoros kapcsolatban álló bákói ferences kolostorban készült, és csak később került ki Erdélybe. De az archaikus népi imádságok egy nagy és meghatározó csoportja is kizárólag Moldvából ismert, motívumkincsében a négyszáz-ötszáz évvel korábbi népi vallásosság lenyomata, továbbélése. Vagy például a moldvai csángó balladaanyag számos típusa, amely csakis innen ismert, itt maradt fenn. Említhetők még a duális teremtésmondák, miszerint Isten és az ördög közösen teremtik meg a földet.

A Mátyás király idejében épült forrófalvi templom

Pusztinai csángó szobabelső

Magyar Zoltán néprajzkutató gyűjtés közben a moldvai Somoskán

1 2 3 4 / 4

– A kötetet böngészve feltűnt a kincskeresés témaköre. 

– Az elrejtett kincsben való hit is bizonyos értelemben az archaikus tudatvilág része. Csakis a moldvai folklórból ismert a magyar folklórban az a mondatípus, amely arról szól, hogy egy csángó fuvaros Galacra szekerezve megpihen egy kocsmában, ahol akaratlanul kihallgatja az ott iszogató és a román nyelvi közegben magyarul beszélő rablók disputáját, hogy hová rejtették el a kincseiket. Az elmondottakból a saját faluja határára ismer, sietve visszafordul, a jelzett helyen valóban rátalál a rablók kincsére, és gazdag ember válik belőle.

– Változik-e a hagyományanyag Mold­ván belül? Vannak-e a falvaknak jellegzetes történeteik?

– Egyes helyi határnevek és határrészek kapcsán feltétlenül. Talán legkülönlegesebb ilyen helyi monda az egyik forrófalvi történet, miszerint Nagy István moldvai vajda – a románok Mátyás királya –, a falu határában járva megszólít egy helybeli leányt. Vizet kér tőle, majd a gyűrűjét belecsúsztatja a vizes edénybe. Utóbb e magyar lány lesz a felesége.

– A magyar történelem nagy királyai közül több is szerepel a moldvai mondahagyományban. Léteznek csakis a csángó hagyományra jellemző történetek?

– Mátyás királyról csak a XVIII–XIX. századi székely telepesek mesélnek, ez is arra vall, hogy az északi és déli csángók már a XVI. századot megelőzően, tehát a Mátyásról szóló hagyománykör kialakulása előtt kerültek ki Moldvába. Csak a csángó hagyományban szereplő történet különösen Szent László kapcsán ismert. A legkülönlegesebb az úgynevezett hús­ha­gyat­mon­da, amely arról szól, hogy Szent László farsangkor késve érkezik haza a háborúból, és az ő kedvéért a pápa engedélyt ad arra, hogy a király a nagyböjtöt később kezdje. Azóta létezik e hagyomány alapján a húshagyó kedd.

– Élnek-e, működnek-e ma Moldvában paraszti mesemondók, nagy mesélő egyéniségek?

– Kiemelkedő tudású mesemondókra már nem sikerült rátalálnom, viszont mivel a moldvai magyar folklórt nem érte számottevő hatás az elit kultúra részéről – többségük ugyanis nem tud magyarul írni-olvasni –, az oralitás még napjainkban is meghatározó. És ebből adódóan szinte minden településen vannak még olyan idős, vagy tán nem is olyan idős emberek, akik jól és szívesen mesélnek, repertoárjukban néhány népmese is szerepel. Ma már főként legendamesék és tréfás mesék.

– A kortárs világ hatásai megjelennek a moldvai közösség történeteiben?

– Az internet, a televízió nyilvánvalóan befolyásolja a moldvai kulturális közeget is, a társadalmi környezet is jelentős mértékben felbolydult, gondoljunk csak arra, hogy a csángó fiatalok java része már valahol Nyugat-Európában él és dolgozik. Modern elemek, motívumok még a kilencvenes éveiben járó lészpedi látóasszony, Jánó Ilona középkorias látomásaiba is beszüremlettek, azonban ezek inkább csak színesítik az ottani folklórt. Jelentős román hatás a csángó népi kultúra számos szegmensében kimutatható, például a viseletben, a táncban, ám a népköltészet szinte teljes mértékben érintetlen tőle.

– Moldvát mennyire kutatták a néprajzos elődök? Maradtak-e olyan részei a hagyományanyagnak, amelyek még vizsgálódást érdemelnek?

– Amikor néhány éve elhatároztam, hogy elkészítem az említett kézikönyvsorozat harmadik darabjaként a moldvai mondahagyomány népköltészeti regiszterét is, ez a cél is a szemem előtt lebegett, hiszen a monda műfaja csak részleteiben, mozaikszerűen volt ismert még a szakmai nyilvánosság előtt is. Hogy legalább megközelítőleg teljes képet nyújthassak, az utóbbi két évben többször felkerestem a moldvai magyar falvakat mondagyűjtés céljából, olyan témakörök nyomában, amelyek addig fehér foltnak számítottak. Igyekeztem földrajzi szempontból is kiterjeszteni e leletmentést, olyan északi csángó falvakba is eljutva, ahol már XIX. században vagy a XX. század elején elapadt a magyar szó, azonban az ottani hagyományok – igaz, románul elbeszélve –, ugyanúgy a magyar kulturális örökség részei, mint egy klézsei vagy lujzikalagori folklórszöveg.