Reménytelenek

Nincs új a nap alatt. Ezt, a közhelyek közül az egyik legnagyobbat bizonyítja Spiró György először 1985-ben színpadra állított tragédiája, a Csirkefej is, ami mit sem vesztett aktualitásából: bár a szocializmusnak vége, a világ egy része ugyanolyan reménytelenül szürke maradt. Ennek ellenére kell némi bátorság a darab színreviteléhez, hiszen a több mint harmincöt éve létrejött szöveg a megfelelő és éppen optimális felrázás nélkül itt-ott megmosolyogtató lehet, arról nem is beszélve, hogy a Vénasszony szerepét először Gobbi Hilda játszotta el a Katona színpadán Zsámbéki Gábor nagy hatású rendezésében, ami az idősebb nézők esetében biztosan összehasonlítási alapként szolgál. A Gózon Gyula Kamaraszínház művészei azonban nem ijedtek meg a feladattól, és Árkosi Árpád keze alatt, Ondraschek Péter találó és a figyelmesebb nézők számára meglepetéseket is rejtő díszletei közt egy igen tisztességes, helyenként megrendítő és az apró igazítások révén nyelvében is érvényes előadás született. A szinte egyenrangúvá emelt szereplők mindegyikének van egy jellemző „nagyjelenete”, amit a színészek kivétel nélkül jól oldanak meg. Közülük is kiemelkedik Horváth Zsuzsa félelmetesen hétköznapira hangolt, életerős Vénasszonyként és Sütő András az örökre sérült lelkű, a görög sorstragédiák alakjait idéző Srác szerepében. Az egyetlen felróható hiba az elhamarkodott és furcsán burleszkszerű befejezés, ami útját állhatja a teljes katarzisnak.