Hirdetés

Könnyed túrára készüljön, aki közelebbről is meg szeretné nézni a tihanyi Óvár-hegy északi lejtőjének barátlakásait, melyeket a XI. és a XIV. század között óorosz szerzetesek használtak lakóhely gyanánt. Amíg azonban az apátságtól elindulva elérjük úti célunkat, érdemes kipróbálni a legendás visszhangot, megcsodálni a kálváriát és azt a káprázatos panorámát, ami utunk során végig elkísér bennünket.

Sziklába vájt lakások

A jól követhető erdei ösvényen nem kell sokat haladnunk, hogy elérkezzünk Közép-Európa egyetlen épen maradt remetetelepéhez, a barátlakásokhoz. A könnyen megmunkálható mintegy 20-30 méter magas bazalttufa falba vájt szerzetesi cellák története az 1015 körül született I. András királyunkkal kezdődött, akinek édesapja, az István ellen lázadó Vazul miatt el kellett menekülnie az országból. Előbb Csehország, majd Lengyelország vendégszeretetét élvezte, végül a Kijevi Nagyfejedelemség területén, Bölcs Jaroszláv udvarában talált menedékre. Itt 1038 táján feleségül vette a nagyfejedelem lányát, Anasztáziát, akivel aztán 1046-ban, Orseolo Péter uralkodásának végeztével tért vissza Magyarországra, hogy elfoglalja a magyar trónt. A királyné egyik kedvenc helye Tihany volt, így Visegrád mellett ide telepítette le azokat az óorosz szerzeteseket, akik a kíséretével együtt érkeztek az országba. Ezek a bizánci rítusú szerzetesek aztán az Orosz-kőnek is nevezett sziklafalból vájták ki azokat a lakóüregeket, ahol imádsággal töltötték mindennapjaikat. Hogy ezeknek az üregeknek a száma eredetileg mennyi is lehetett, pontosan nem tudjuk, de mivel az ideköltöző remeték körülbelül egytucatnyian lehettek, a közös helyiségeken – így a kápolnán és az ebédlőn – kívül feltehetően mindegyik barátnak külön szálláshelye is volt. Bél Mátyás polihisztor író 1737 körül még tíz remetelakást említett, míg Dornyay Béla muzeológus 1942-ben végzett ásatása során kilenc cellát és nyolc kisebb fülkét azonosított. Ami azonban biztos: ma ezek közül mindössze három látogatható, mivel egy 1952-ben bekövetkezett sziklaomlás a többit maga alá temette.

Korábban írtuk

Élet a lavrában

Arról, hogy az óorosz szerzetesek hogyan is élték itt mindennapjaikat, a fennmaradt írásos emlékek semmit sem árulnak el. Az I. András király által alapított tihanyi apátság 1055-ből származó alapítólevele megemlékezik ugyan egy Petra (kő, kőszikla) nevű helyről, ám arról, hogy ez esetleg azonos lehet-e a barátlakásokkal, a kutatók máig vitatkoznak. Egyértelműbben fogalmaz ugyanakkor II. András királynak a tihanyi bencések kiváltságairól és birtokairól szóló 1211-es dokumentuma, amelyben a barlangmonostor védőszentje, vagyis Szent Miklós oroszkői egyházáról beszél. Jóllehet a barátlakások történetével és kutatásával az eltelt évszázadok alatt már sokan foglalkoztak, a legátfogóbb talán az az 1982 és 1984 között lefolytatott ásatás volt, melynek során a cellákat kitisztították, illetve több, koporsó nélkül eltemetett emberi csontvázat is azonosítottak. Mivel azonban a szerzetesek szegénységi fogadalmat tettek, így a sírokból használati tárgyak nem kerültek elő. A sírokon kívül talált leletanyag darabszáma is csekély, mindössze háromszáz körüli töredék az, amiből az itt élők mindennapjaira következtetni lehet: síp, tűzcsiholó és különböző kerámiatöredékek, illetve egyetlen fémleletként III. Béla XII. századi rézpénze.

A barlangmonostort a szerzetesek egészen a XIV. század közepéig lakták és használták, majd feltehetően egy kőomlásnak köszönhetően végleg elnéptelenedett. A tihanyihoz hasonló „lavrák”, azaz remetecellák sorából álló ortodox kolostorok ugyan Ázsiában és a Balkánon nem ritkák, ám Közép-Európában ez az egyetlen, viszonylag épségben fennmaradt ilyen jellegű egyház- és kultúrtörténeti emlék.

Kelet–nyugat hídja

Az egyedülálló barlanglakások, illetve a bennük egykor élő szerzetesek emlékét a tihanyi bencések mellett az Orosz Ortodox Egyház is őrzi és ápolja. Az ő kezdeményezésükre 2024. május 13-án a barátlakások mellett kétnyelvű emléktáblát állítottak fel a következő felirattal: „Ezen a helyen, amelyet a régi dokumentumok Oroszkőnek (Vruzku) neveznek, az ősi Rusz-szláv szerzetesei éltek, imádkoztak és dolgoztak. Anasztázia kijevi hercegnőnek, Bölcs Jaroszláv leányának, a magyar I. András király feleségének kíséretében érkeztek a XI. század közepén magyar földre. Az óorosz szerzetesek a Keleti Egyház rendje szerint végezték a szent szolgálatot (liturgiát). Ez a tábla emlékeztessen hősies szerzetesi életükre és az ókori Oroszország és Magyarország történelmi és lelki kapcsolatára.”

Az avatási szertartást Hilarion Alfejev orosz metropolita, az Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéjének kormányzója végezte Mihályi Jeromos atya, a Tihanyi Bencés Apátság perjelének jelenlétében.

– Ferenc pápa amikor nemrégiben Magyarországon járt, hazánkat a hidak országának nevezte. Most, amikor ezen a szent helyen állunk, a híd azon építőkövénél vagyunk, amelyet a keleti és a nyugati szerzetesek együtt raktak le – mondta a perjel.

Jevgenyij Arnoldovics Sztanyiszlavov, az oroszországi föderáció rendkívüli és meghatalmazott nagykövete az emléktábla-avatás különös aktualitására hívta fel a figyelmet:

– Ez az emléktábla legyen mementó azon mai vezetők számára is, akik a világ sorsa felett döntenek. Figyelmeztesse őket arra, hogy milyen mélyek azok a kapcsolatok, amelyek népeinket összetartják. De emlékeztesse őket arra is, hogy a világ népei a hagyományos értékeket tartják nagy becsben, és azokat is szeretnék gyakorolni.

Hilarion Alfejev orosz metropolita a rendezvény végén az elismerés és a további jó kapcsolat jeleként a XVII. századi moszkvai ikonok stílusában készített, Szent Istvánt ábrázoló szentképet ajándékozott a Tihanyi Bencés Apátságnak. A perjel ígérete szerint a barátlakások helyszíne pedig nemcsak szent hely volt, hanem az is lesz, mivel az elmúlt hónapokban sikerült kormányzati forrást szerezni a hely szakralitásának visszaállítására, hogy aki a jövőben idelátogat, tudja is, hová érkezett.