Az igazi Da Vinci a debreceni Modemben

Nem utolsósorban Dan Brown amerikai regényíró A Da Vinci-kód című lektűrjének köszönhetően a reneszánsz zseni személye és munkássága iránt világszerte óriási az érdeklődés. A sikeren felbuzdulva, s persze a busás anyagi haszon reményében Európa-szerte ez idő tájt több mint tíz különféle Da Vinci-tárlat várja a látogatókat. A debreceni Modemben Az igazi Da Vinci címmel nyílt kiállítás szervezői azonban állítják, hogy a Firenze, majd Tokió után hazánkba érkezett gyűjtemény, illetve a másutt bemutatott Da Vinci-anyagok között pontosan annyi a különbség, mintha egy Ferrarit és egy Trabantot vetnénk össze.

A tárlat kurátorának, Paolo Galluzzinak, az Istituto e Museo di Storia della Scienza igazgatójának fenti hasonlatát látszanak igazolni az előző két helyszín látogatási adatai, melyek szerint mindkét városban több millióan voltak kíváncsiak Leonardo da Vinci igazi arcára. Merthogy ez a tárlat leginkább abban különbözik az összes többitől, hogy a művész munkásságának nem csupán egy kis szeletét ragadja ki, hanem arra vállalkozik, hogy gondolkodásmódját a maga komplexitásában, a merész elméleti tézisek és az újító kísérletek segítségével mutassa be. Leonardo da Vinci ugyanis sohasem elkülönített tudományterületekre osztotta a világot, hanem összekapcsolta, s univerzálisan szemlélte azokat.

A tárlat igazi szenzációja – ahogyan a mester nevezte – a „Nagy ló”, amelyet már napokkal a kiállítás megnyitása előtt felállítottak a Modem bejárata előtt. Különlegessége, hogy a firenzei és padovai szakembereknek Leonardo mintegy kilencezer jegyzetét és egyéb vázlatát felhasználva, Paolo Galluzzi útmutatása alapján a világon most először sikerült elkészíteniük az 515 évvel ezelőtt megálmodott, több mint hét méter magas Kolosszust. A milánói Sforza-család megbízására Da Vinci már az 1480-as években elkezdett foglalkozni a lovas szobor tervével, mely a kor egyik legmerészebb művészi és műszaki vállalkozása volt. A feljegyzések szerint 1493-ra már készen volt a teljes emlékmű, vagyis a ló, a lovas és a piedesztál festett terrakotta-modellje, amely összességében 12 méter magas lehetett. Ennek alapján Luca Pacioli, a milánói udvari matematikus azt is kiszámolta, hogy a kész, vagyis a bronzba öntött ló súlya megközelítené a nyolcvan tonnát. A terv megvalósításához Leonardo egy különleges öntési technikát, az úgynevezett indirekt öntést is kikísérletezte, amely lehetővé tette volna számára, hogy az öntőforma magjának elkészítéséhez szükséges negatívokat külső formaként is felhasználhassa. S bár az öntőformákat javarészt elkészítette, arra, hogy az általa kigondolt öntési technikát a gyakorlatban is kipróbálhassa, már nem volt lehetősége. Az emlékműre szánt mintegy kétszázezer font bronzot ugyan sikerült összeszednie, ám amikor 1494-ben a francia csapatok elözönlötték Itáliát, azt az egyes források szerint a ló helyett ágyúk, illetve tűzfegyverek gyártására használták fel.

A Kolosszus terve azonban csak öt esztendővel később, 1499-ben hiúsult meg végleg, amikor is XII. Lajos hadai megszállták Milánót, s véget vetettek a Sforzák uralmának. Az I. Miksa Habsburg-császár és Bianca Maria Sforza esküvőjén először kiállított agyagmodellt pedig, amelynek hosszú időn keresztül a csodájára jártak a helybéliek, számszeríjlövésekkel zúzták szét. Aztán több mint félezer évnek kellett eltelnie, hogy Leonardo álma valósággá váljon, mégpedig Debrecenben. A Kolosszus felállításával ugyan megpróbálkozott már a Pennsylvaniában élő Charles Dent, nyugalmazott pilóta, képzőművész és gyűjtő is, akit egy 1977-ben, a Sforza-emlékműről írt újságcikk indított arra, hogy pénzt gyűjtsön, hogy aztán 1999-ben két helyen, Milánóban és a Michigan állambeli Grand Rapidsban is felállítson egy-egy bronzlovat. Ám ezekhez nem csupán Leonardo rajzait, hanem más reneszánsz lovas emlékművek terveit is felhasználták. Vagyis a Modem előtt most látható az első, amely minden részletében és méretében megegyezik a művész által tervezettel.

A hét és fél méter magas, öt és fél tonnás alkotás, melyet bronzhatású üveggyapottal öntöttek ki, mintegy nyolcvanezer euróba, vagyis húszmillió forintba került, amit egy nemzetközi cég finanszírozott. A „Nagy ló” sajnos financiális okokból nem marad Debrecenben. A Modem ugyan szerette volna megszerezni a végleges tulajdonjogot, a tervek tulajdonosa, vagyis a firenzei Uffizi képtár azonban 250 millió forintot kért érte, amit a városvezetés sokallott. Debrecen magisztrátusa mégis alighanem az évszázad baklövését követi el, ha elszalasztja ezt a vásárlást. 250 millió forintért Debrecen világhírű lehetne.

A tárlaton a csekély számú eredeti alkotás mellett a látogatót olyan installációk várják, amelyeket az eredeti művek, vázlatok és feljegyzések alapján készítettek el az olasz szakemberek. A kiállítás bevezető része az itáliai mester dolgozószobájába enged bepillantást, ahol az általa tanulmányozott könyvek, az általa használt mérőeszközök találhatók, valamint az a töltőtoll is, amelyet saját maga talált fel. Aztán a tárlókban sorra következnek Leonardo da Vinci tervrajzai, melyek közül életében alig valami valósult meg, hiszen mindössze tizen-egynéhány művet hagyott az utókorra, de amelyek pontos útmutatásai alapján most mégis tárgyiasulhattak. Életre kel a repülő ember, melynek problematikája világéletében foglalkoztatta, s megvalósításához számos anatómiai és aránytanulmányt készített madarakról, denevérekről, vizsgálta a légáramlás dinamikáját, s mérte a különböző húzószerkezetek statikai kapacitását. Megcsodálhatjuk nyílpuskáját, amelyhez a dinamikai számítások mellett aránypárokat állított fel, s azokkal számolta ki, milyen erő szükséges az egyes tárgyak megfelelő távolságba való kilövéséhez, de láthatjuk szélerősség-, illetve páratartalommérőjét is, valamint annak a mozgó oroszlánnak a pontos mását, amelyet az akkori francia királynak ajándékozott, s ami egyszerűen odasétált az uralkodó elé, hátsó lábára ereszkedett, főhajtással köszönt, majd mellső két lábával feltárta a mellkasát, s az ott lévő liliomcsokrot a király felé nyújtotta.

Az oroszlán mellett rögtön egy hatalmas óraszerkezet fogad bennünket, amelyen jól láthatóan be vannak számozva a fogaskerekek, s azt is pontosan kiszámolhatjuk, hogy egy keréken hány fog található. Egy szobrászművésznek köszönhetően háromdimenzióssá vált Az utolsó vacsora négy apostola, nevezetesen Simon, Pál, Tamás és Keresztelő Szent János, s a hozzájuk kapcsolódó filmfelvételek pedig felelevenítik Tarkovszkij, Pasolini, Bunuel témához kapcsolódó filmjeleneteit.

Természetesen nem maradhatnak ki a művész által az emberi testről készített anatómiai tanulmányok sem, amelyeknek legfontosabb témája az izom-, a szív-, illetve az érrendszer volt. Ő volt az, aki a festészetben elsőként kezdte el vizsgálni a fény és az árnyék kapcsolatát, melyből ez utóbbit tartotta a fontosabb eszköznek. Fénytani vizsgálataihoz különböző világítótesteket alkotott, majd megállapította, hogy nem húzható meg pontos határ a két jelenség, vagyis a fény és az árnyék között, s felfigyelt a színes árnyék jelenségére is.

A tárlat befejező része végezetül mintegy összegzi a látottakat, éppúgy, miként Leonardo szerette volna összefoglalni korának tudását egy olyan értekezésben, amelyet aztán soha nem fejezett be.

A tárlat faximiléivel, installációival, videofelvételeivel és a két eredeti alkotással valóban azt a zsenit mutatja be, aki szüntelenül az őt körülvevő világ megértésén fáradozott, hogy aztán megteremtse annak hiteles mását a művészet világában. S bár az igazi Da Vincit megismerni nem olcsó mulatság, hiszen a legdrágább jegy 3200 forintba, míg a legolcsóbb, kedvezményes is csaknem 1000 forintba kerül, a szervezők mégis bíznak abban, hogy a 200 millió forint összköltségvetésű, állami támogatás nélkül megnyitott tárlat, ha nem is lesz nyereséges, de behozza az árát. Ehhez azonban legalább 120 ezer látogatóra van szükség, akiket valóban érdekel egy olyan, mára már jelenséggé vált titokzatos művész-tudós, akit Leonardo da Vincinek hívtak.

Barta Boglárka