1949-ben születtem, éppen, amikor a Rákosi-rendszer kezdődött.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Aki akkor született, az mintegy meg is úszta a Rákosi-rendszert, hiszen az embernek négyéves koráig rendszerint nincsenek emlékei.

– Nekem vannak. Emlékszem, hogy az emberek felváltva álltak sorba a húsbolt előtt, illetve inkább ültek, mert kis sámlikat vittek magukkal, azon váltották egymást a családtagok. Este hat felé már odaültek, hogy a másnapi nyitáskor jusson valami.

– Mit lehetett kapni ennyi sorban állás után?

– Egy nyamvadt marhaszív már csemegének számított. Hogy jegyre adták-e, nem tudom, de voltak jegyek, az biztos, azokat a Konzum nevű boltban lehetett levásárolni Tatabányán – merthogy ott születtem. Viszont a család egy része tatai, ezért a nyarakat mindig Tatán töltöttem. Akkor még megvolt a Kristály fürdő. Csak hogy a szakmámnál maradjunk, a háború előtt például Jávor Pál egy időben majd minden héten a tatai Kristály Szállodába járt mulatni, és gyakran összetörte a teljes berendezést.

– Tudott mulatni…

– Tudott, és Tata ismert, kedvelt hely volt már akkor is. Kamaszkoromban még a Fényes források is érintetlenek voltak, fürödhettem bennük. Ott az akváriumi díszhalak, a szifók meg a guppik természetes körülmények között szaporodtak a mindig 24 fokos vízben. A könnyűbúvárok kedvelt helyének számított, mert az egyik erdős részen levő forrásban a gyökerek között jól lehetett gyakorolni. Ha búvárszemüveggel lemerültünk, 3-4 kilós domolykókat láthattunk a víz alatt, amik komoly, hatalmas halaknak tűntek. Csodálatos környék volt.

– Miért tűnt el?

– Kapolyi Lászlón múlott, aki most a leggazdagabb képviselő, az MSZP-ben ül. Akkor a Tatabányai Szénbányáknál volt valami nagyon nagy ember. Úgy emlékszem, 1967-ben lehetett, amikor a bányászok jelezték, hogy a 15/A aknában vízbetörések vannak, de nem számított neki, utasítást adott, hogy azt a 400 méternyi szenet még ki kell termelni. Persze berobbant a víz a járatba, így rövid idő alatt ezt a világ nevezetességét mint bányavizet kiszivattyúzták Tatabányán. Minden karsztforrás eltűnt Tatáról, pedig még az edzőtábort is azért építették oda, mert párás levegője miatt a londoni olimpiára ott készültek a sportolók. Ezt Sír Józseftől tudom, aki az olimpia utáni visszavágón 100 méteren megverte Jessi Owenst. Később ő lett az apósom. Úgy lett belőle sportdiplomata, hogy Owens vitte be őt a nemzetközi sportéletbe. Pályája csúcsán a Los Angeles-i olimpián 1984-ben az atlétikai részleget vezette. Különben azon a visszavágón a magyar 4×100-as váltó is megverte az angolokat.

– Ötvenes évek ide vagy oda, ilyen környezetben nem lehetett rossz gyerekkora.

– Csodálatos gyerekkorom volt. Azt hiszem, egy gyerek nem is fogja fel, hogy milyen világban él. Bármilyen rettenetesek is a körülmények, természetesnek veszi, mert beleszületett. Ha visszagondolok, hogyan játszottunk… II. világháborús roncsok voltak a díszletek. A Farkas-völgyben, a Turul mögött egy teljes német csapatot megsemmisítettek a háborúban, ott maradt egy rakomány lőszer. Odajártunk töltényekért, folyton robbantgattunk, rengeteg volt a félkarú gyerek. Bandákba tömörültünk. Ötvenhatot mi már jóval előbb lejátszottuk – bandaháború formájában. Az egyik csoport a bunkerban védekezett, a partizánok meg az erdőből támadtak. Vaskorongokkal lőttük egymást csúzlival. Egyszer egy fatörzs mögül kinézve gégén találtak, borzalmas fájdalom volt, ezzel abba is hagytam, többet nem harcoltam. Szóval rendes gyerekkorunk volt.

– Mi érdekelte gyerekkorában?

– A műszaki dolgok felé terelt az élet. Nagyapám zseniális ember volt, a kilőtt Tigrisekből meg T-34-esekből földgyalukat csinált, akkoriban buldózernek mondták. Ugyanígy volt két Topolinó személykocsink, nekem meg egy Torpedó motorkerékpárom, amit a háborúban a német futárok használtak – nagyapám mindent megjavított. Az ő buldózereivel építették Rákosi városát, Tatabánya-Újvárost. Nem tudtak neki fizetni értük, helyette benzint adtak. Ott állt az udvarban hordószámra, nem tudott mit kezdeni vele, mert az egész megyében a Topolinókon kívül csak két Pobjeda volt, a megyei párttitkárnak, meg a szénbányák igazgatójának. Apránként eladogatta a motorkerékpárosoknak, akiknek javított is, míg egyszer az egyik valami nézeteltérés miatt följelentette. Halálra ítélték feketézésért. Később életfogytiglanra változtatták, 1956-ban szabadult.

– Mikor ítélték el?

– Nem tudom pontosan. Négy és fél évet ült, akkor ötvenegy és félben. De onnan is kihozták egyszer, amikor elromlott a tatabányai erőmű hűtése. Nem átallották kihozni az öreget. Ránézett és megmondta, hol a hiba. Ezért kapott két hét szabadságot. Annyira megviselte őt a börtönélet, hogy a szabadulása után öt év alatt tizenegyszer kapott agyvérzést. Az utolsóba belehalt. Akkor egy életre megkedveltem a kommunistákat. Elvették tőlem a nagyapámat, akit a legjobban szerettem. Rengeteget foglalkozott velem. Másik nagyapám katonazenész volt, a Horthy-hadseregben szolgált. A háború után a szénosztályozóban talált állást, és a tatabányai szimfonikusoknál fagottozott. Hatvannyolc éves korában ő volt a világ legöregebb aktív fagottosa. És nem hülyült meg. Tudni kell, hogy ennek a hangszernek a rezgésétől minden zenész tönkremegy öreg korára.

– Hogyan vette észre, hogy a színház lesz az élete?

– Annyit bohóckodtam már az általános iskola első osztályának első félévében, hogy azt mondta az osztályfőnököm, nagy bohóc lesz belőled fiam. Volt úgy, hogy apám – mert éppen sok mindent kellett fizetnie – nem tudott pénzt adni osztálykirándulásra, és az osztály azt mondta, nélkülem nem mennek el, inkább öszszeadták a pénzt. Hetedikes koromban már játszottam egy iskolai darabban, óriási sikerünk volt. Később a gimnáziumban összehozott a sors egy nagyon komoly tanárral. Ferencesrendi szerzetes volt. Öt nyelvet beszélt tökéletesen, tizenöt évig tanított Franciaországban francia nyelvet és történelmet. Mikor elunta, mert kalandor lélek volt, elment Belgiumba színházi díszlettervezőnek másfél évre, aztán azt is megunta, hazajött, és ezt az egy osztályt, a miénket végigvitte osztályfőnökként. Hihetetlen ember volt. Maga mellé akart venni, mert azt mondta, belőled, fiam, színész lesz, és az a színész, amelyik nem beszél legalább két nyelvet, nem színész, de különben ötöt kell beszélni.

– Miért csak akarta? Miért nem lett ebből semmi?

– Olyan nagy házban laktunk – egy régi villasoron, ami a bányamérnököknek épült a háború előtt – hogy nagymamám nem bírta egyedül a ház körüli teendőket, segíteni kellett neki. El kell mondanom, hogy anyám öngyilkos lett nagyon fiatalon – vonat alá ugrott Tatabánya középsőn. Skizofrén volt. Egyébként nagyon szépen énekelt. A kultúrotthonban rendszeresen voltak énekversenyek, ezeket mindig megnyerte. Zárai Márta – mert ő is tatabányai – állandóan második lett.

– Önt elég szókimondónak ismerik. Nem volt ebből kellemetlensége?

– Akadt néhány nagy botrányom. Például 1986-ban a Ragyogj, ragyogj, csillagom bemutatóján. A darab a bolsevik forradalom Oroszországában játszódik, ahol én népbiztos vagyok. Ez óriási hatalomnak számított, olyan volt, mint a miniszter, de lövethetett is saját hatáskörben. Valakit temetünk, én mondom a gyászbeszédet, és az a szöveg, hogy „olyan temetést fog kapni, mint a legnagyobbak”. Négy nappal a bemutató előtt halt meg Csernyenkó, a szovjet pártfőtitkár. Nem sokkal előtte halt meg az elődje, Andropov, azelőtt meg Brezsnyev. Az emberek már marhára unták, hogy minden évben van egy temetés. Annál a résznél, hogy olyan temetést fogsz kapni, tartottam egy kis szünetet, erre kitört a röhögés. Egy bemutatón persze nem átlagos közönség van, állítólag az egyik miniszter felesége fölsikoltott, hogy a halállal nem lehet viccelni, szóval mire vége lett a darabnak, már ott volt értem az elhárítás. Szerencsére az akkori fővárosi tanácselnök-helyettes, Farkasinszki, aki kivételesen jó fej kommunista volt, és egyébként rendes alkoholista, arcról ismerte őket, megkérdezte, mit keresnek ott. Mondták, hogy a Reviczkyt. Azt mondja – persze akkor is piás volt -, menjetek a francba, inkább a kabátomat keressétek meg, nem tudom, hol hagytam. Ezzel nem lett rögtön vége az ügynek, de ő kihúzott a pácból.

– Előfordul, hogy egy színész mást mond, mint ami a szövegben van?

– Én ott nem mondtam mást, csak tartottam egy kis szünetet. Túl érzékeny volt a közönség, nagyon vették a lapot. Van olyan, hogy valaki másképp játszik, azt lehet, az igen. Ha valaki más szöveget mond, az zavaró – van színész, akinek ebben merül ki a humora. Nemsokára a hatszázadik Dzsungel könyve előadás következik, ott például nem lehet tévedni, mert a gyerekek már kívülről fújják. Annyira magától megy, hogy nem is tudunk figyelni a szövegre. Ha ott valami baj van, nem is tudja az ember, melyik darabban van éppen.

– Hány darabban játszik?

– Tízben. Heti nyolc előadás. Ami azt jelenti, hogy minden héten van olyan este, amikor két helyen is fellépek. A Dzsungel könyve első felvonásában meghalok, és átrohanok a Sok hűhó második részébe a Vígbe, máskor meg az Egy csók és más semmibe. Azt eleve úgy állították színpadra, hogy oda tudjak érni. A néző pedig meg van sértődve – persze joggal -, hogy miért nem hajolok meg a Dzsungel végén. Már iskolák írtak, hogy miért nem tisztelem meg őket, nem győzök válaszolni.

– Mostanában gyakoriak a dalbetétek a legkülönbözőbb darabokban. Újra kedvelni kezdték a nézők ezt a műfajt?

– A magyar közönség imádta a zenés színházat és az operettet. Ez itteni találmány. Még Amerikában is Molnár Ferenc Liliomjából készült az első zenés darab, abból nőtt ki a musical. Jobban meg kellett volna becsülni, valaki ezt nagyon elrontotta, amikor úgy döntött, hogy vissza kell szorítani. Ezen a műfajon keresztül könnyen meg lehet szerettetni a komolyabb színházat.