Ritka magyar

– A Csillagszeműek fogalom néptáncos körökben, sőt a hazai kulturális életben is. Az 1993-ban alapított gyermektáncegyüttes első táncosgenerációja ma már saját gyerekeit járatja a Timár házaspár foglalkozásaira. Szeretet, következetes pedagógia, a hiteles példa vagy a népzene-néptánc varázsa: mi lehet a siker titka?

– Mindez egyszerre, és még sok minden más is. Az igazság az, hogy nem gondoltam volna az alapításkor, hogy az akkor körülbelül ötvenfős gyerektánccsoport mozgalommá növekedik, és néhány évtized múltán is ilyen szeretet és érdeklődés veszi majd körül. Az pedig külön siker, hogy harminc éve ez az egyetlen magántársulat itthon, ami állandó támogatás nélkül, önerőből működik.

– Az induláskor Timár Sándor koreográfus a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője volt, ön pedig a társulat szólistája, később a tánckar vezetője. Miért érezte szükségét, hogy gyermektáncegyüttest alakítsanak?

– Körülbelül másfél évtizede már az Államiban táncoltunk, közben sorra születtek a gyerekeink, így anyai feladataim miatt is fontolgattam, jó volna gyermektáncegyüttest alapítani. Emellett fontosnak éreztem azt is, hogy az évek során felgyülemlett szakmai tudást és tapasztalatot valamilyen formában hasznosítsam. Sanyi (Timár Sándor) mellett indult 14 éves koromban a pályafutásom a Bartók Táncegyüttesben, ő volt a mesterem, rengeteget tanultam tőle, később pedig, már házaspárként és társulatvezetőként bejártuk a világot.

– A nappaliban beszélgetünk, ahol számtalan tárgy és fénykép tanúskodik arról, mennyi emlék fűzi önöket Japánhoz. Ez is a táncnak köszönhető?

– Természetesen. Több mint negyven évvel ezelőtt egy észak-angliai folklórfesztiválon léptünk fel a Bartók Táncegyüttessel, ott látott minket Jutaka Harada úr, a japán folklórszövetség akkori elnöke, akit annyira megragadott az előadásunk, hogy a fellépés után megkeresett minket, és meghívott Japánba. 1978 nyarán zajlott a fesztivál, októberben már a kezünkben volt a meghívólevél a következő év elejére. A japánok nagyon lojálisak, és nyilván szerették is a közös munkát, mert negyven éven át minden évben két alkalommal is meghívtak, bár a koronavírus-járvány egy időre megakasztotta az együttműködést. Eleinte körutazást tettünk a szigetországban, több városban tanítottunk, később alakult ki a rendszer, hogy tavasszal kiotói, ősszel pedig tokiói egyetemeken tartunk a fiataloknak néptánckurzust.

– Mi vonzza a japán fiatalokat ennyire a magyar néptánchoz?

– A tradicionális japán táncművészet nagyon gazdag jelképrendszerrel átszőtt, merev koreográfiájú színpadi művészeti ág, ami nem alkalmas a szórakozásra. A japánok nagyon tisztelik a saját nemzetük és más népek hagyományait egyaránt, ám közben rendkívül nyitottak is. Az ottani egyetemeken – tanuljon akár mérnöknek vagy biológusnak az ember – lehetőség van művészeti kurzusokat is felvenni; van, aki a festészetet, van, aki a zenét választja, például hegedülni tanul, és van, aki táncol. A kurzuskínálatból nem csak a magyar néptánc az egyetlen választható, ír, skót, lengyel, svéd tánc felvételére is van lehetőség. A magyar páros táncokat azonban kimondottan szeretik a hallgatók improvizatív jellegük miatt, hiszen teret adnak az önmegvalósításnak és mert líra van bennük és szenvedély. Sok fiatalt kérdeztünk, hogy miért tetszik nekik annyira a mi tánckultúránk. Úgy fogalmaztak, számukra egyfajta felszabadító életérzés.

– Volt olyan japán fiatal, aki a magyar kultúra miatt költözött hazánkba?

– Például Suzuki Jin, egy nagyon tehetséges táncos, akit meghívtam, hogy ösztöndíjjal tanuljon nálunk. A fiatalember húsz éve él Magyarországon, azóta megnősült, gyerekei születtek. Vele kapcsolatban van egy nagyon kedves történetem. A Csillagszeműeket a magyar kultúra reprezentánsaként világszerte számos protokolláris eseményre hívták-hívják fellépni, így esett, hogy Mádl Ferenc köztársasági elnök úr is minket kért fel, hogy adjunk műsort a japán uralkodói pár magyarországi látogatásakor. Az uralkodói pár legnagyobb meglepetésére a műsorban Suzuki Jin is fellépett. Mikor két évvel később ismét a távol-keleti szigetországba készültünk, jött a telefon, hogy a császár személyes kérésére szeretnék, ha műsort adnánk a palotában – és a japán fiatalember feltétlenül szerepeljen benne. Tudni kell, hogy az uralkodói palotába hétköznapi ember nem juthat be, a táncosom családja számára ezért nagyon megtisztelő volt, hogy a fiuk ott léphet színpadra. A fellépés utáni fogadáson volt alkalmunk a császárnéval beszélgetni, aki jártas volt a magyar irodalomban, ismerte A Pál utcai fiúk című regényt és a költő Petőfi Sándort is. Egyszóval a japánok tényleg vonzódnak a kultúránkhoz, és ezt nem igazán lehet másképpen magyarázni, csak azzal, hogy a magyar és a japán néplélekben tényleg van valamilyen közös vonás. A japán folklórszövetség elnöke többször emlegette nekünk, hogy nagyon megragadta őt az a fajta megközelítés, ahogy Sanyi a magyar néptáncanyaggal dolgozott, ehhez hasonlót más népek tradicionális táncaival kapcsolatban nem látott, nem tapasztalt. Sanyi ugyanis a magyar néptánc sajátosságát, az improvizációt helyezte az előtérbe, a színpadon is ezt a különlegességet igyekezett megmutatni.

– Ami a zenében a Kodály-, az a táncban a Timár-módszer. De mit takar ez a metódus egész pontosan?

– A lényeg, hogy minél kisebb korban kerüljön a gyermek olyan helyzetbe, hogy a magyar néptánc, a népzene, a hagyományos népi gyermekjátékok természetes módon épüljenek az életébe. Éppen úgy, mint az anyanyelv: egyikünk sem emlékszik, hogyan tanítottak minket a szüleik beszélni, egyszer csak megtanultuk. A néphagyomány természetességét igyekszünk visszahozni, ami nemcsak falun, hanem városban is működőképes. Régen a gyerekek többgenerációs családban nevelkedtek, ezt a hierarchiát a táncegyüttesben is igyekszünk működtetni. A kicsik a nagyobbakról vesznek példát, ami a nagyobb gyerekek számára komoly felelősség is. Ez a hatalmas létszámmal működő társulat nem is működhetne, ha nem volna ez a hierarchikus rendszer, vagy nem volnának szabályok.

– Harminc év már ad egyfajta rálátást arra, hogyan változtak a gyerekek az eltelt időszak alatt. Mik a tapasztalatai?

– Ma a kicsik kevéssé ismerik a régies szófordulatokat, érezhető, hogy kevesebb esti mesét olvasnak fel nekik a szüleik. Nincsenek tisztában az olyan régi szavak jelentésével, mint a nyoszolya, a cifra vagy a kanász. Ezért is beszélgetünk minden énektanulás alkalmával a népdalok szövegéről, hogy egyáltalán értsék, miről énekelnek. Az együttesben az újonnan csatlakozók számára az első dolog, amit megtanítunk, az a házirend, hiszen a szabályok adják meg nekik a keretet és a biztonságot. Olyasfajta szabályokra kell gondolni, hogy tánc közben csendben vagyunk; figyelünk a mesterre; nincs olyan, hogy nem fogom meg tánc közben a társam kezét; és a többi. Manapság sokszor emlegetjük a tolerancia fontosságát: a néptánc-népzene közege a lehető legtoleránsabb világ, hiszen alapvető dolog, hogy szívesen táncolunk a másikkal, nem bántjuk meg azzal, hogy elutasítjuk, és legfőképp tiszteljük egymást. E szabályok elsajátítása közben a kisgyerek észrevétlenül tanulja meg az alkalmazkodást. A nagyobbaknak elmagyarázom azt is, nem attól lesz valaki profi táncos, ha magas szinten eltáncolja a koreográfiát, hanem attól, hogy pontos, fegyelmezett és van benne alázat a munkája iránt.

– Nem mondják önre, hogy túl szigorú?

– Nem vagyok szigorú, inkább következetes. Ezzel pedig mindent el lehet érni egy gyermeknél, főként ha szeretettel párosul. Nagyon fontos a gyerekeknek, hogy érezzék, szeretik őket. Csak ilyen pozitív légkörben lehet boldog és sikeres gyerekeket nevelni. Sokszor mondják nekem, hogy az ovis korosztállyal nem lehet bírni, olyanok, mint egy zsák bolha. Nos, ez nem igaz: a kicsi gyerekek a legkönnyebben kezelhetők és taníthatók, ők a legprofibbak a színpadon. A zene, a tánc, a gyermekjátékok, a ritmusgyakorlatok együtt nevelő erővel bírnak, vagyis a művészet formálja a személyiségüket. És ami a legfontosabb: ez a művészet a sajátunk, a saját nemzeti kultúránk. És ennek tényleg csodálatos ereje van.