Ritmus

Kiteljesedni látszik Zsebők Csaba költői pályája. Legalábbis ezt bizonyítja új kötete, amelynek verseit a jó értelemben vett egyszerűség, tömörség és céltudatosság jellemzi. Így van ez, mondhatnánk; ha lassan és alig láthatóan, de mégis öregedni kezd az ember. Persze Zsebők Csaba az egyszerűség ellenére is megtartotta különös szókapcsolatait, költői képeit, sőt, ezek a szikárabb szövegkörnyezetben még inkább érvényesülnek, mint korábban. Még izgalmasabb, hogy a költő eközben tovább folytatja a költészet főáramától szokatlan, modern kifejezések használatát, mint például A robotszerető féltékenysége című versében. De szót kell ejteni azokról a formai játékokról is, amelyekbe szemmel láthatóan beleszeretett. Itt elsősorban azokat a szikár költeményeit kell kiemelni, amelyek a próza és a vers közötti pengeélen táncolnak. Az alkotói trükk lényege, hogy a formailag prózaként felépített szövegben költői képek, metaforák és különös szókapcsolatok bújnak meg, megspékelve a költeményekre jellemző, azokat meghatározó ritmussal, amelynek tempóját ezúttal nem sorvég, rím és vessző adja, hanem az egymásra következő gondolati elemek.

Zsebők Csabát érte már szakmai kritika azért, mert „politizál” egyik-másik versében. Ám a kritikusok elfelejtik, hogy a magyar költészet szent és remélhetőleg elpusztíthatatlan hagyománya a közéletiség, a nemzettudat erősítése, ha úgy tetszik: a politika. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, még akkor sem, ha a nemzeti kötődés és a Zsebők Csabánál is fel-felcsillanó folklorisztikus hang nem éppen divatos napjaink költészetében. Annyi baj legyen…