Hirdetés

Egy többszörösen fesztiváldíjas norvég drámával nem nyúlhatunk mellé, gondolhatnánk joggal, hát még ha Az eltűnések sorrendjében című, fekete humorban bővelkedő remek thriller rendezőjének új munkájáról van szó. A film első fele rá is szolgál a bizalmunkra: egy idős özvegy hazalátogat régi családi birtokára, és sorra felelevenednek benne a gyermekkori emlékei, különösen az utolsó nyarakról, amelyeket az apjával töltött vidéken. A szentimentális, lírai képsorok csodálatosan ábrázolják, a természet és a sors milyen közönyös az emberi életekkel szemben, olykor egyik pillanatról a másikra megnyomorítva azokat. A különös hangulatú, rendkívül lassan építkező felnövéstörténet idővel mégis unalomba fullad, ritmustalanná és látszólag teljesen céltanná válik, miközben számos cselekményszál a tengernyinek tűnő játékidő ellenére is a levegőben marad. Az agóniáért a kiváló színészi alakítások és az északi táj rideg szépsége kárpótol csupán valamelyest.