– Miért pont a Dogville-t választotta?

– Nagyon megütött a film, mint ahogy Lars von Trier összes megnyilvánulása, aki az idő haladtával egyre durvábbakat enged meg magának. Különleges módon zaklatja fel a lelket. A Dogville-ben nem fehérek és feketék a szereplők, hanem hétköznapi emberek, akik – nem is tudjuk elcsípni, hogyan és miért – egyszer csak beleszaladnak a tragédiába. Azt hiszik, hogy ismerik és szeretik egymást, holott ez egyáltalán nincs így. A film száz évvel ezelőtt játszódik egy eldugott amerikai kisvárosban, mi viszont itt és most játsszuk, ezek mi vagyunk. Ezért a színpadi adaptáció alapján szinte egy új magyar színdarab született. Ugyanazokat a karaktereket megtartva, ugyanazokkal a fordulatokkal operálva végigzongoráztuk az egész témát, de megkerestük a magyar neveket, foglalkozásokat, típusokat, a mai magyar megfelelőket. Három hétig ültünk egy asztalnál a társulattal és rengeteget beszélgettünk mindenféléről, emberi viszonyokról, arról, hogyan is élünk mi a XXI. század elején Magyarországon.

– És hogy élünk?

– Tudatlanul. Nagyon keveset tudunk a világból, és nagyon keveset használunk az elénk tárult lehetőségekből. A sértő, bántó és megalázó elmúlt rendszer megadta az embernek a felmentést az alól, hogy gondolkodnia és cselekednie kelljen, hiszen úgysem lehetett. Most lehet, mégsem jellemző, hogy épeszű gondolatok alapján cselekednénk. Nemrég két hónapig dolgoztam Kölnben, és minden reggel meghallgattam az interneten a hazai rádióadásokat, naponta elolvastam a híreket. Pesten élve az ember persze lökdösődik, kosz van és rendetlenség, ugyanakkor azt látja, hogy itt nem vademberek élnek, mégiscsak jár a villamos, mindenki úgy csinál, mintha ez egy nyüzsgő-mozgó nagyváros lenne. De a távolból, egy békés városból – ha csak a napi hírek címeit is elolvassa az ember – az egész kép hátborzongatóan dermesztő és fekete, a gyilkosságokkal, a gyalogosátkelőhelyen való gázolásokkal, a falból kitépett bankautomatákkal egyetemben. Mindössze ezer kilométerről nézve egy ijesztő, felbolydult, dél-kelet ázsiai, ostoba darázsfészek az ország.

– Dogville lakóinak állapota nem az egész emberiség problémája?

– Nyilván minden társadalomnak megvannak a maga problémái, de ilyen szembetűnően keserves társadalmi összhangulat szerintem egyáltalán nem jellemző sehol. Mindig azt mondtuk, hogy ez tiszta Románia és tiszta Balkán, de ott nem ez van. Ott a hit, a becsület meg egymást tisztelete még nem veszett ki. Nem lenne jó abba a hibába esni, hogy mindent a politikusokra, a médiára vagy akármi másra kenünk, magunknak kellene megállnunk egy pillanatra, és nem könyökkel odébb lökni a másikat, hanem annyit mondani, hogy tessék, parancsoljon. Már ezzel is hetven százalékkal emelkedne az életünk minősége. Az a nyugati világnézet része, hogy azt gondoljuk, a baj mindig csak másokkal történhet, mert minden rólunk szól. A távol-keletiek a világhoz, az egészhez egy pici részként rakják hozzá a saját kis dolgaikat, itt azonban úgy működik a dolog, hogy vagyok én, és rajtam kívül meg még vannak „ezek”. Holott egy ilyen kicsi országban nekünk azért óvatosan kellene lemészárolni egymást. A volt kommunista blokk már csak azért is nevetséges, mert ennyi szenvedés árán ennyire nyomorúságos luxust volt képes létrehozni. Nincsenek ásványkincseink vagy Loire-menti kastélyaink, mit irigylünk mi egymástól? A sírba nem viheted magaddal a pénzt. Le kéne nyugodni, ésszerűen viselkedni, így nem lehet leélni egy életet, hogy azt nézed, kinek van több vagy kevesebb.

– Magyarországon mitől más a romlás?

– Ez egy élhetetlen, iszonyú agresszív ország, de ezek mi vagyunk, nem mindig a másik. Az előadás pont arról szól, hogy látszólag mindenki nagyon kedves, és a felszínen persze mind emberek vagyunk, de egyszercsak valahogy megszűnünk embernek lenni. A kérdés az, hogy ezt tényleg így kell? Hol csúsztunk el? Senki nem vette észre, hogy húsz éve egyre mélyebbre hasalunk, hogy eltűnik a kulturáltságunk? A saját magamé is. Nagyon elszégyelltem magam, amikor évtizedek óta külföldön élő magyarokkal találkoztunk, s azt mondták, rettentő mocskosan beszélünk. Ez csak egy apró rétege a dolgoknak, de ez így tarthatatlan. Miközben a nyelv akkora varázs. Ha meghallasz egy magyar szót külföldön, végtelen jó érzés tölt el, mert azt érzed, hogy aki magyarul beszél, az testvér, de ezt valahogy elfelejtettük. Számtalan példát lehet mondani még, hogy itt mindenki mindent jobban tud a másiknál. Vagy ha az ember itthon megrendel egy munkát, csoda számba megy, ha jó lesz. Megint nem fizetnek ki, megint nem jön a szerelő – nincsen rend, nincsenek törvények. Még a közlekedés alapvető szabályait sem tartjuk be. A hetvenéves bácsi mászik át a korláton, megy át a piroson, és még rázza az öklét, ha nem állsz meg. De fordítva is így van: minden piros lámpánál átmegy még három-négy autó. Holott a törvény azért van, hogy betartsuk. Ha húzok egy csíkot, amin nem lehet átlépni, akkor annak nem feltétlenül van önmagában értelme, de aki betartja a törvényt, az testvér, velünk van, tudja, hogy mi egy csapat vagyunk. Aki pedig nem tartja be, az kívülálló. Onnantól pedig teljesen mindegy miféle ember. Ha nem vagy csapattag, akkor nem ér dumálni. Ha tizenketten laktok egy albérletben, az egyik nézőpont lehet az, hogy tizenketten lakunk itt, gondolhatod, milyen mocsok van. A másik meg az, hogyha tizenkét ember összefog, a lakást negyedóra alatt nemhogy kitakarítja, de felújítja. Csak erre senki nem gondol: nehogy már az ember maga tegyen valamit. A Dogville erről szól, csak finoman, irodalmi módon kérdezget, hogy szerintetek van-e még egy ezer év ebben a dologban. Szerintem, ha így csináljuk tovább, már nincs.

– S hogyan nem leszünk Dogville lakói?

– Nem akarom kivonni magam a válaszadás alól, de nem tudom. Viszont járok Erdélybe, Gyergyószentmiklósra, ahol takarékossági szempontból le-lekapcsolják a villanyt délutánonként néhány órára. Az első áramszünetnél ugyan a Ceaucescu-korszak jutott eszembe, de ilyenkor voltaképp az történik, hogy mindenki megáll ott, ahol van. Nem lehet próbálni, mindenki otthon marad, ül a konyhában, előkerül a bor és beszélgetünk. Nincs tévé, rádió, számítógép, Mónika show vagy bármi marhaság. Ülünk a fejlámpák fényében, és az emberek együtt vannak, átjön a szomszéd, és már nem is unatkozunk. Ha kikapcsolják az áramot, a XXI. századi ember pontosan ott tart, ahol a középkorban. Csak akkor a sötétség hétköznapi dolog volt, és tudták, hogy kell megélni. Itt meg nem tudják, de néhány óra áramszünet alatt fel lehet ismerni, milyen a világ, ha megáll egy picit: mindenhol ugyanaz van. Magyarországnak sem ártana kicsit spórolni, néha legyen egy nap az embereké, és idétlenkedjen mindenki otthon a gyertyájával. Nyilván háromezerszer több lakástűz lenne, de hátha rá lehetne venni az embereket, hogy üljenek le diskurálni vagy elbeszélgetni a gyerekkel, hogy nem kell félni, hiszen csak sötét van, és holnap följön úgyis a Nap. Mert az mindig följött az elmúlt többmilliárd évben. Most mire verjük magunkat? Persze az emberiségnek nagy a tudása, de az semmi, csak hamu és köd, mert már mindenki a föld alatt van, és mi is oda fogunk kerülni két pillanat alatt.

– Az előadást nézve az derül ki, hogy az embert már nemigen hatja meg semmi.

– A napokban olvastam, hogy egy dzsip egy másik autó elé vágott, azok ráfékeztek, és meghalt a hároméves gyerekük. Ez meghatott minket? Nem, vacsora közben nem beszélünk ilyenről. Ha ez meghatna, akkor megállna az élet az országban, mindenütt meghúznák a harangokat, dudálnánk, és azt mondanánk, hogy nem, soha többet ilyet nem követhet el egyikünk sem. Meghalt, agyontaposták, elgázolták, porig alázták: ha filmen nézzük, akkor roppantul meghatódunk, elszorul a szívünk, ülünk a moziban, mint egy nagy közösségi élményen, és kibuggyan a könnyünk. A valóság viszont nem hat meg. Ha a villamoson felpofoznak egy nőt, mindenki csak nézi, mint a tévében, senki nem kéri ki magának. Eltorzultunk, mert élő egyenesben nézzük a világégést, meg a szétverlek, mert megcsaltál című történeteket.

– Ha a valóság nem hat meg senkit, a színház mire képes? Nem épp az lenne a lényeg, hogy amit ott megélünk, annak alapján a valóságban változtathassunk a tetteinken?

– A színház túlságosan nagyképű lenne, ha válaszokat és megoldásokat akarna keresni. Inkább csak kérdez, hogy tényleg meg kell-e ennünk egymást. És nem az a feladata, hogy szórakoztasson, hanem az, hogy gondolkodtasson. Nem kéne azt mondani, hogy nekem ennyi pénzért ne mutogassanak drámát meg tragédiát, mert akkor állatkertbe meg cirkuszba kell menni, meg masszíroztatni vagy csiklandoztatni. A Bánk bán, a III. Richárd vagy a vízbe fojtott Ofélia nem szórakoztatásra való, hanem arra, hogy gondolkodj: az életeden, a vágyaidon, a bosszúvágyadon, az erényeiden és hibáidon, bármin, de ne a másikén, hanem a magadén. A legtökéletesebb színdarabot, ami megváltoztatja a világot, persze még senkinek nem sikerült eddig elkészítenie. De az a száznyolcvanöt ember, aki esténként megnézi a Dogvillet-t, remélem, elgondolkodik majd, legalább egy-két napig. Aztán úgyis elfelejtjük. Latinovits Zoltánról ma egy húszéves ember már nem is tudja, kicsoda volt. Holott egy ilyen kicsi országnak, ahol nem olyan nagyon sok hősünk van, nem szabadna felejteni.

Herbák Dóra

ANGER ZSOLT

színművész, rendező

1969-ben született.

1995-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, színészként.

Játszott többek között a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a Vígszínházban, az egri Gárdonyi Géza Színházban, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.

Fontosabb szerepei: Mágnás Miska (Szirmai-Bakonyi), Don Juan (Moliére) Henry Higgins (My Fair Lady), Andrej Szergejevics Prozorov (Csehov: Három nővér). Mikkamakka (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő), Biff (Miller: Az ügynök halála), Figaro (Beaumarchais: Figaro házassága avagy Egy bolond nap).

Filmszerepei: Koccanás, Utolsó idők, A nyomozó, Etetés, 9 és fél randi, Alterego, Csodálatos vadállatok, Üvegfal, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten.

Jelenleg futó rendezései: Kurátorok, Pedig én jó anya voltam, A hét asszony (SzépRóza-monológok), Dogville.

Díjai: POSZT: Legjobb férfi mellékszereplő (Csehov: Platonov), Vidor Fesztivál: Pantalone-díj, POSZT: Legjobb férfi alakítás (CzukorShow), 39. Magyar Filmszemle (2008) – Legjobb férfi alakítás (A nyomozó).