Romok között rendületlen

A szicíliai nemesi család sarjaként született tradicionalista gondolkodó, báró Julius Evola (eredetileg: Giulio Cesare Andrea Evola (1898. május 19., Róma – 1974. június 11., Róma) az egyetemes szellemtörténet sajátos XX. századi tüneménye. Festő, költő, filozófus, politikai gondolkodó, egyszersmind nagy tudású orientalista, nem utolsósorban szexozófus (a szexualitás szellemi hátterének kutatója) volt, akinek útja zaklatott kitérőkkel vezetett a letisztult világnézetig. 1915-ben a korban népszerű, ámde kultúrtörténetileg rövid életű blöffnek bizonyult futurizmus keltette föl érdeklődését, 1919 és 1922 között az értelmetlen, nihilista dadaizmus lelkesítette, majd az 1920-as évek második felében – magyar kifejezéssel: miután benőtt a feje lágya – a metafizika és a vallások, valamint a távol-keleti spiritualitás felé fordult, nem utolsósorban a szúfi iszlámra áttért jeles francia tradicionalista gondolkodó, René Guénon hatására.

Hosszú szellemi út volt ez a spirituálisan üres polgári liberalizmus világától a lázas korszellem ellenkulturális, ám valódi célt, értelmet megfogalmazni képtelen, pusztán a kor fullasztó dohosságát tagadó tülekedő-torlódó kitörési kísérletein át a lét legmélyebb értelméig hatoló bölcsességig. Evola ezen szellemi út során, már csak azért is, mert kortársként ki sem kerülhette, érdeklődve tanulmányozta az olasz fasizmust és a német nemzetiszocializmust, nemkülönben a korszak, a „színes ingek Európájának” sok elemében hasonló, még több részletében különböző antikommunista, nacionalista és szociális mozgalmait, a román Vasgárdáról még rövid riportot is írt, megszólaltatva a mozgalom Kapitányát, Corneliu Zelea Codreanut. Ne rójuk ezt fel neki, hiszen ezen mozgalmakkal szemben számos éles elvi alapú kritikát is megfogalmazott, többek között a hitleri Németországban tartott, idővel ellehetetlenített előadásain, amelyek miatt az SS titkos megfigyelés alá helyezte a hazájában népszerű, bár autonóm intellektusával a fasiszta rendszernek is sok fejfájást okozó gondolkodót, aki 1945 tavaszán Bécs bombázásakor egy gerincébe fúródott repesztől megbénult, és élete végéig tolószékbe kényszerült. 1951-ben Olaszországban egy többek ellen fasiszta restaurációra irányuló kísérlet vádjával indított koncepciós perben még meghurcolták, végül fölmentették Julius Evolát, aki akkortól haláláig zárkózott, sőt, bezárkózó életet élt.

Mindezen részletek azért fontosak, mert

Evolát mindmáig szokás gúnyos legyintéssel és intellektuális kivégzésnek szánt jelzőkkel tárgyalhatatlanná tenni.

Holott a nagy olasz tradicionalista gondolkodó a filozófusokra általában is jellemző kereső-kutató vizsgálódásai során, bár e folyamat egyes állomásai mai szemmel akár vitathatók, mindvégig a lét és a létszerveződés origóját kutatta, és e munkássága során örökérvényű megállapításokkal gazdagította az egyetemes szellemtörténetet – így tehát a magyar közéleti gondolkodást is, még ha Evola jelentőségéhez képest mindmáig bántóan kevéssé ismert is nemcsak Magyarországon, de hazájában, Olaszországban is.

Julius Evola a tradicionalisták egyike volt, akik teljes egészében és megalkuvás nélkül elutasították mindazt, amit összefoglalóan modernizmusnak nevezünk. Evola a szellem elsőbbségét és felsőbbrendűségét hirdette az anyaggal szemben, és elvetett minden elvont egyenlősítést, ehelyett a szerves hierarchia híve volt, ebbéli minőségében számos fontos, korszakos szemfelnyitogató filozófiai mű szerzője.

Létszemléletének egyik alapvető összefoglalása Emberek és romok című munkája.

A kötet először 1953-ban Rómában jelent meg Gli uomini e le rovine címmel, Magyarországon a Nemzetek Európája Kiadó gondozásában látott napvilágot 2005-ben Turóczy Ferdinánd fordításában. A mű nem vonatkoztatható el a második világháború utáni Olaszországra jellemző lázas felfordulástól. Akkoriban a jobb sorsra érdemes Itáliában rendkívül erős volt a kommunista mozgalom, s a liberális, de még a kereszténydemokrata erők is a fasizmus feltámasztására irányuló kísérletet láttak a tömegdemokráciát elutasító jobboldali útkeresésben. Ezen állapotok kifejezése a címben foglalt rom-metafora, az emberek pedig értelemszerűen azok, akik a kétségbeejtő viszonyok között kísérletet tesznek az újjáépítésre. Mint látható, a könyv a lehető legellenségesebb közegben jelent meg, Evolát azonban ez csöppet sem zavarta, hiszen nem népszerűségre törekedve írt, hanem, miként az előszóban maga írja, a valódi, karakteres jobboldali szellemi-kulturális jelenlét melletti tanúságtételnek, vonatkoztatási pontnak szánta munkáját.

Ennek megfelelően Evola báró alapvető és megkerülhetetlen szempontokat fektetett le a hamisítatlan, intranzigens jobboldaliság mibenlétét és mindennapi megvalósítását illetően. Korunkban talán mellbevágó, mégis megfontolásra érdemesek ezek a gondolatok:

„… ahhoz, hogy valaki (…) hatalomra kerüljön, (…) mindig ígérnie kell, és sohasem szabad követelményeket állítania. Ezért minden demokrácia elvileg az immoralitás iskolája: támadás az igazi politikai osztály méltósága és belső tartása ellen.”

Evola azonban mélyebbre ás:

„…a legrosszabb képtelenség az, ha valaki manapság azt gondolja, hogy a »jobboldalt« képviseli, ám közben nem lép ki abból a sötét és zárt körből, amelyet a gazdaság démonisága határoz meg, és amelyen belül a marxizmus, a kapitalizmus, valamint a kettő közötti átmeneti formációk is mozognak, nem töri össze ezt a kört, és nem igenli és nem hirdeti sokkal magasabb vonatkoztatási pontok létjogosultságát. (…) Nem egyik vagy másik gazdasági rendszer értékét kell vitatnunk, hanem általában a gazdaság értékét. (…) Az igazi ellentét nem a kapitalizmus és a marxizmus között feszül, hanem a között a két rendszer között, amelyek közül az egyikben a gazdaság – bármilyen formát ölt is – szuverén, a másikban viszont egy sokkal szélesebb és teljesebb renden belül a gazdaságon kívüli tényezőknek van alárendelve. Ez a rend az emberi életnek mély értelmet ad, és lehetővé teszi, hogy annak legmagasabb lehetőségei kibontakozzanak. (…) És amíg csak gazdasági osztályokról, profitról és fizetésekről, termelésről tudunk beszélni, amíg azt hisszük, hogy az igazi emberi haladást a jólét és a javak egy bizonyos elosztása határozza meg, és hogy – általánosságban – az igazi emberi haladásnak bármi köze is lehet a gazdagsághoz vagy a nélkülözéshez, még csak a közelébe sem kerülünk a lényegnek – még akkor sem, ha olyan új elméleteket agyaltunk ki, amelyek túl vannak a marxizmuson és a kapitalizmuson, vagy pedig a kettő közötti átmenetet képviselik.”

De ne gondolja senki, hogy Julius Evola elméleti álomvilágban élt! Épp ellenkezőleg, tisztán látta, hogy az általa kívánatosnak tekintett felfogás érvényre juttatásának jelenleg ledönthetetlen korlátai vannak, ugyanakkor a reálisan adott körülmények között is lehetségesnek látta a szellemi ellenállást.

„Természetesen puszta utópia lenne, ha gyakorlatilag szembe akarnánk szállni mindazzal, ami materiálisan a modern civilizáció; ez többek között azt hozná magával, hogy lemondanánk a védekezéshez vagy a támadáshoz szükséges eszközökről is. Azonban megszabhatjuk a távolságot és a korlátokat. Körülírhatjuk, hogy mi a »modern« a jól ellenőrzött anyagi és »fizikai« síkon: a puszta eszközök síkján, és efölé rendelhetünk egy adekvát módon védelmezett magasabb rendet, amely előírja a megőrző értékek feltétel nélküli elismerését.”

Ez az, amit igazán érdemes magunkévá tenni a tévedhetetlen orákulumnak korántsem tekinthető, örökérvényű igazságokat felismerő és rögzítő inspiratív gondolkodóként azonban megkerülhetetlen, sőt, kifejezetten tanulmányozásra érdemes Julius Evola tiszteletre méltó műveltségű és mélységű munkásságából.