Rostély, madárcsőr, Mickey egér – maszkok egykor és ma

Ha körbenézünk az utcán, vagy zárt helyen, a különböző intézményekben, a tömegközlekedési eszközökön, boltokban és bevásárlóközpontokban, szinte mindenfelé maszkkal fedett arcokat látunk: és ez így van jól, hiszen dübörög a koronavírus-járvány. A pandémia közepette talán hajlamosak vagyunk azt hinni, maszkot csak és kizárólag egészségügyi okokból hordtak eleink. Ám ez koránt sincs így.

Dialógus és kardcsörgés

Az ókori görögök például a színházakban találkoztak rendszeresen az egész arcot elfedő alkalmatossággal. A nagy Dionüszosz-ünnepen rendezett színházi előadások remek programot jelentettek a város apraja-nagyja számára. Az ünnepség idején szünetelt a munka, így egész napra elegendő élelemmel kiköltöztek a polgárok a csodás tájolással épült kőszínházakba. A tragédiákban két-három szereplő léphetett színpadra, tulajdonságaikat az arcuk előtt hordott maszk jelezte. 

A komédiákat minden bizonnyal jobban várták a derék görögök, jóval több karakter szerepelt ezekben a darabokban: akár nyolc-tíz féle álarcot is használtak, attól függően, hogy például ártatlan lánykát, tüzes fiatal ifjút, vagy éppen rátarti öregembert alakít-e a színész – aki csak és kizárólag férfi lehetett. 

Az ókori Rómában a színház örömei mellett jóval kegyetlenebb szórakozás ragadta magával a tömegeket: a gladiátorviadal. A Kr. u. I. században a hatalmas nézősereg előtt lebonyolított harci játékok megrendezése már a római intézményrendszer részeként működött. A császárok, népszerűségüket növelendő, előszeretettel szorgalmazták az amfiteátrumokban e rendezvények megtartását, hiszen talán öntudatlanul is, de érzékelhették, hogy a gladiátor-játékokon őrjöngő tömeg addig sem töri a fejét a fennálló rendszer számára esetleg kellemetlenné fajuló gondolatokon. Ez a szórakozás egyébként nem áll oly távol a mai, színészeket megszégyenítő alakításokkal tűzdelt pankrációtól. Ami persze nem ér véget a vesztes életének kioltásával, mégis, a pankrátorok között dúló, egyébként megkoreografált harc külsőségeiben az ókori gladiátor-párviadalra emlékeztet. 

Az ókori amfiteátrumokban jellegzetes harcos karakterek küzdöttek egymással: ilyen tipikus páros volt például a murmillo és a thraex, az előbbi kezében téglalap alakú pajzs, rövid kard, védekezésképp fél lábszár- és karvédőt, arcán rácsos sisakot hordott, míg az utóbbi görbe karddal és rácsos sisakkal állt ki a küzdőtérre. 

Védelem az ördögi párák ellen

Az európai történelem talán legnagyobb és legfélelmetesebb járványát a XIV. században felbukkanó pestisbaktérium okozta, a század közepén berobbanó pandémiában Európa csaknem fele odaveszett. Ekkoriban úgy vélték, a pestis a romlott levegővel, az ördögi kipárolgásokkal költözik az emberbe, ezért kifejlesztették a csőrös maszkot, az úgynevezett pestisálarcot, aminek hosszúra nyúló csőrébe illatos füveket, gyógynövényeket dugdostak. A védőfelszerelés valamelyest megóvta használóit, a pestisdoktorokat és a járványszolgákat a kórtól, de távol tartotta tőlük a még egészséges városlakókat is, hiszen az öltözet a viasszal impregnált bőrköpennyel, a madárcsőrszerű, hosszúkás álarccal, a széles karimájú kalappal és a bőrszemüveggel vészjósló és jellegzetes megjelenést kölcsönzött viselőjének. 

A XVI. századi Angliában már inkább a lélek kórságainak tartott boszorkánysággal, mintsem az időnként berobbanó ilyen-olyan járványokkal hadakoztak. A perlekedő, pletykálkodó, összeférhetetlen asszonyok arcára – sokszor a boszorkányság egész életre rájuk sütött bélyegével egyetemben – nyilvános megaláztatásként vasálarcot szorítottak, amelyet a városon végigvonulva kellett hordaniuk, demonstrálva, ilyen büntetést remélhet a rosszindulatú kerepelés. A vádlottak sokszor örülhettek, ha csupán a megszégyenítést kellett átélniük, és nem a máglyán végezték.

Mérges gázok és a spanyolnátha

A gázálarc ősét, vagy a legalábbis az arra emlékeztető álarcot a XIX. század elején porvédőként használták a mezőgazdaságban. Az amerikai Lewis P. Haslett fejlesztette tovább, így az 1847-re előállított eszköz már képes volt kiszűrni a levegőből a port. Ám ahhoz, hogy olyan álarc készüljön, amely a legapróbb kémiai anyagok belélegzését is megakadályozza, az I. világháború szörnyűségeire volt szükség: a háború során mindkét hadakozó fél vetett be mérges gázokat, ám legelső alkalommal mégis a porosz Fritz Haber kémiaprofesszor, a Kémia Hadászati Szolgálat vezetője által kifejlesztett klórgázt dobták a katonák közé 1915 tavaszán Ypernnél. 

A védekezés persze nem váratott magára sokáig, a britek hamar feltalálták a hatékony eszközt, a háború utolsó két esztendejére pedig mindkét hadviselő fél rendelkezett vele. Nem csoda hát, ha a gázálarc az I. világháború jelképévé vált: a groteszk emberi arcot formázó eszköz egyszerre jelenítette meg a háború okozta elembertelenedést, az immár gépekkel zajló pusztítást, és az általánossá váló szorongást a létező világ megsemmisülésétől való félelem miatt. 

Az I. világháború megpróbáltatásait csak tetézte az utolsó évben kirobbanó spanyolnáthajárvány, amely világszerte ötvenmillió ember haláláért volt felelős. Az első regisztrált spanyolnátha-fertőzött az amerikai hadsereg egyik közlegénye volt, aki a Kansas állambeli Fort Riley támaszponton esett ágynak 1918 márciusában. Kezdetben minden hadviselő ország igyekezett eltussolni a járvány tényét – a vírust elsőként megtapasztaló Egyesült Államok is –, később azonban már mindegyik hazafias ügyként beszéltek a védekezésről, és az egészségügyi szabályok betartását kérték a lakosságtól. A Vöröskereszt közleménye egyenesen úgy fogalmazott, aki nem hajlandó a maszkot viselni, az veszélyes és mihaszna. 

E száz évvel ezelőtti pandémia idején ugyancsak textilmaszkot hordtak az emberek az utcán, a járműveken, a zárt helyiségekben – éppúgy, mint manapság. 

Másfél-két évtizeddel később újabb világégés réme telepedett a világ fölé. A harmincas évek végén a háborús készülődés miatt a lakosságot is igyekeztek gázálarcokkal ellátni, itthon a magyar Légoltalmi Liga osztogatta a használati útmutatóval ellátott gázálarcokat. A II. világháború alatt, 1941-ben Japán váratlanul csapást mért Pearl Harborra. Az amerikai közvéleményt sokkolta a támadás, a polgári lakosság között a félelem úgy terjedt, mint korábban a spanyolnátha, így egyre többen húzták fel az utcára is a gázálarcot. A gyerekek számára a túl méretes felnőtt gázálarc helyett Mickey egér figurát formázó kisebb fazont gyártottak, ami igen szürreálisra sikeredett: nem csoda, hogy nem is gyártottak belőle, csupán ezer darabot.