Rozetta a csillár fölött

– Az építészet definícióját már számtalan író, filozófus és gondolkodó próbálta megadni, és arról is rengeteg vita folyt, hogy művészetnek, történetileg pedig akár az első művészetnek tekinthető-e. Ön mint a kortárs magyar építészet egyik legfontosabb kivitelezőcégének a tulajdonosa, mi mellett teszi le a voksát?

– 1984-ben, amikor elkezdtem a pályámat, csili-vili gipszdíszekkel indultam, amelyek egyébként ma is ugyanúgy ott vannak cégünk palettáján. Akkoriban a stukkó még valami szégyellni való dolog, burzsoá hiábavalóság volt, így aki megtehette, az sem kívülről, hanem belülről cicomázta a házát. Éppen ezért bennem is sokszor felmerült a kérdés, hogy amit árulok, valójában giccs-e, és amit művelek, esztétikai értelemben illegális-e, vagy sem. Mint ahogyan arról is sokszor és sokat beszélgettem, hogy művészet-e az építészet, vagy csupán egy szakma.

– És melyik?

– Ma már úgy gondolom, hogy alkalmazott művészet. Ez azt jelenti, hogy egy épületnek nemcsak a funkciójával és a költségeivel kötelező törődünk, hanem a megjelenésével is. A lényeg a mértéken van, azon, hogy merrefelé csúszik el egy adott épületnél ennek a törődésnek a súlypontja. Ez persze változó, hiszen egy műemléknél logikusan máshol van a hangsúly, mint egy ipari csarnoknál.

– Ennek fényében hogy látja a mai magyar építészetet?

– Építészetünk lényegesen sokszínűbb ma, mint volt ezelőtt tíz, húsz vagy harminc évvel. Én ugyan válogatott sportolóként, a jéghokisokkal már a rendszerváltás előtt is sokat jártam külföldre, többnyire Nyugat-Európába, amelynek építészetét már akkor is csodáltam, ám a legtöbben a vasfüggöny mögé szorulva jó ha háromévente utazhattak. Így a pályámat még abban az időszakban kezdtem, amikor a fehér homlokzat és a Xyladecorral pácolt ablak volt a menő, és akinek ilyen háza volt a Rózsadombon, elmondhatta, hogy felért a csúcsra. A rendszerváltozással azonban mintha kinyílt volna a magyar emberek előtt is a világ, és sorra jöttek azok a különböző építészeti stációk, melyeket máig láthatunk. Ilyen például a modern minimál, a lapos tetővel és a rusztikus kőburkolattal kombinált homlokzattal, belül pedig az űrbázisszerű, ultramodern berendezéssel. És persze ma is épülnek klasszikus, szecessziós épületek, a Balaton-felvidéken pedig tájba illő parasztházak is. Azt hiszem, az irány jó, de egy hosszú, blokkolt szituáció után, majd az azt követő alig harminc év elteltével mérleget vonni egy ország építészetéről nagyon nehéz. Túl kevés idő telt még el.

– Mennyire határozza meg a divat az építészetet?

– A divat mindenképpen meghatározó, ez nem kérdés. Főképpen a belsőépítészet esetében, ami általában időleges, kivétel ez alól persze egy-egy olyan ikonikus épület, mint a Zeneakadémia vagy a Vigadó, amelyek belső terei már annak idején is nívós belsőépítészeti alkotásként készültek, ma pedig már védettségre érdemesek. Az Opera felújításánál éppen most folyik a vita arról, hogy melyik kor divatját hozzuk vissza: visszamenjünk-e az eredeti, Ybl-korabeli állapotig, vagy az utána lévő időszakokat vegyük figyelembe.

– Ön szerint?

– Ugyan nem az én feladatom eldönteni, de szerintem mindig az eredetit kell irányadónak tekinteni, már persze ha a funkció és az ár megengedi. Kivitelezőként nekünk az a kötelességünk, hogy különböző lehetőségeket tegyünk le a megbízó elé, és esztétikai, illetve építészettörténeti szempontból is felhívjuk rájuk a figyelmét. A felújítások során egyébként számtalan egyéb kérdéssel is szembetaláljuk magunkat. A WHB Kft.-vel közös konzorciumban nemrég fejeztük be a Várban a királyi lovarda, a Csikós udvar és a főőrségi épület alkotta komplexum újraépítését, a területet bombatalálat érte a II. világháborúban, majd az azt követő korszakban egyszerűen lebontottak mindent. Amikor a mai kormányzat a visszaépítés mellett határozott, rögtön felmerült bennünk, hogy tudunk-e a mai technológiával legalább olyan jót építeni, mint a száz-százötven évvel ezelőttiek, akik sokkal primitívebb anyagokkal, szerszámokkal és gépekkel dolgoztak. Lesz-e ugyanolyan szép? Azt már biztosan tudom mondani, hogy lett olyan szép, de hogy lett-e legalább olyan jó, az legkorábban száz év múlva derül majd ki.

– A beszélgetés elején már említette 1984-es pályakezdését és a „csili-vili” gipszdíszeket. De arról, hogy abban a korban, amikor a stukkót valóban „burzsoá” maradványnak tartották, miért éppen ezzel kezdett el foglalkozni, még nem esett szó…

– Szüleim pedagógusok voltak, szerényen éltünk. Coca-Colát inni és egy zacskó Nógrádi ropit kinyitni maximum a hétvégén lehetett, központi meleg víz pedig csak csütörtökönként volt a házunkban. Amikor 1984-ben leérettségiztem a Fazekas Mihály Gimnáziumban, mindenki azt szerette volna, ha továbbtanulok. Nekem azonban minden porcikám tiltakozott ez ellen, hiszen azt láttam, hogy az értelmiségi lét egyenlő a nélkülözéssel. Így végül nem mentem el a főiskolai felvételire, hanem elkezdtem maszekként gipszdíszítményeket gyártani. Otthon ugyanis sok mindent magunk csináltunk, így például a lakásunkat is házilag tapétáztuk. Ehhez azonban szükségünk volt tapétaszegélyre, így elmentünk a Corvin Áruházba, vásároltunk egy méter cirkalmas képkeretlécet, majd mintát vettünk róla, gipsszel kiöntöttük, és az így elkészült tapétaszegélyt valahogy felvarázsoltuk a falra. Jól nézett ki, ezért vettem még néhány méter lécet, és a nagyszüleim családi pincéjében tovább próbálkoztam az öntéssel, sőt mintatáblákat is csináltam. Ezeket, a lakástelefonszámmal együtt, elvittem az akkori Ápisz és Azúr tapétaboltokba, ahol megbeszéltem a boltvezetőkkel, hogy otthagyom, hátha keres valaki effélét. Arra gondoltam, hogy tapétaszegélyt árulni mégiscsak menőbb, mint kofának lenni!

– Ha jól értem, a tapétaszegély után egyszer csak azon kapta magát, hogy már kisebb-nagyobb házak homlokzataira készít szebbnél szebb díszítőelemeket és szobrokat?

– Soha nem lehet hirtelen nagyot lépni. Először elkezdték a tapétaszegélyeket rendelni. Majd az egyik megrendelőm a csillár fölé szeretett volna velem rozettát csináltatni. Megkérdezte, tudok-e olyat. Én meg kapásból azt válaszoltam, hogy persze. Hazamentem, lekaptam a polcról a lexikont, és megkerestem benne a ro­zetta címszót. Szerencsére olyan lakásban laktunk, ahol éppen volt ilyesmi. Megkértem apámat, hadd véssem le, mert mintát kell róla vennem. A választékom így egyre bővült, a hírem pedig szépen terjedt. 1989-ben, a rendszerváltozáskor már volt harminc alkalmazottam, öt Zsiguli kombim és egy vadonatúj BMW-m. Az igaz, hogy mindig koszos voltam, és rengeteget is dolgoztam. De a vállalkozói engedélyhez időközben elvégeztem a Bokányi Dezső szakmunkásképzőt, és épületszobrász lettem. Majd később megszereztem a közgazdászdiplomát is, hiszen beláttam, hogy az elengedhetetlen egy olyan cég vezetéséhez, mint a mai Laki Zrt., amely generálkivitelezőként ikonikus és óriási nemzeti értéket képviselő épületeket újít fel teljeskörűen. Szerencsém volt, mert a kőfaragványokban akkoriban még senki nem látott fantáziát, engem kivéve. Hittem benne, mert az üzlet ment. És egyszer csak azt vettem észre, hogy az ország legjobb szakemberei, köztük a volt oktatóim, nálam dolgoznak, és egyre több és komolyabb megbízást kapok.

– Melyik épület hozta el szakmailag az igazi áttörést?

– Nem nagyon tudnék ilyet mondani, esetleg a Vígszínház 1994-es teljes felújítását vagy a Nemzeti Színház 2000-ben kezdődött építését emelném ki. Valahogy egyik részfeladatból következett a másik. Nemegyszer kérték tőlem, ha már megcsinálom a stukkót, vakoljam is le a házat, és ha már levakolom, fessem is le. Így amikor a Nemzeti Színház épült, már komoly és nagy részfeladatokat is el tudtam vállalni az épületen. Ma ott tartunk, hogy Zeneakadémiától az Erkel Színházon át a fertődi kastélyig bármilyen kiemelt műemlék felújítását, átépítését le tudjuk vezényelni.

– Vannak-e olyan épületek, amelyek felújítására, építésére különösen büszke?

– Van emocionális és van racionális büszkeségem. Racionálisan a Zeneaka­dé­mia, a Pesti Vigadó, az egri érseki palota és a budai Vár fejlesztésében való részvételre vagyok büszke. De nagyszerű érzés az is, és az emocionális büszkeségem, amikor valahová többször is visszahívnak dolgozni. Ilyen például a Szent István-bazilika melletti Aria Hotel, amelynek épülete harminc évvel ezelőtt egy állami cég tulajdonában volt. Akkor még csak a homlokzatot kellett felújítani. Tíz évvel később ugyanezt az épületet egy bank számára alakítottuk át, majd eltelt megint tíz év, és egy amerikai befektető minket kért fel generálkivitelezőnek, hogy létrehozza belőle a világ egyik legjobb szállodáját. Egyetlen épülethez tehát az elmúlt harminc-harmincöt évben már háromszor hívtak vissza. Azt hiszem, ez az igazi visszajelzés arra, hogy valamit jól csinálok.