Öt testvére volt, egy fiatalon meghalt, kettőt később a tüdővész vitt el. Kiskunmajsai születésű, de édesapja 1928-ban vett egy területet Budán a Ferenc hegyen, a második kerületben, ahol virágkertészetet létesített. Akkor a környéken még egyetlen ház sem volt.

Írta: Boros Károly

– Hogyan lehetett akkoriban megélni Budapesten a kertészetből?

– Kitűnően. Ezért mentem én is a kertészeti egyetemre később, illetve akkor még főiskolára. Apám olyan volt, mint a régi parasztember, hogy mikor összejött egy kis pénz, azt mondta, na, építsünk még egy üvegházat, aztán még egyet, még egyet, végül akkora lett a kertészetünk, hogy az 1938-as eucharisztikus kongreszszusra mi szállítottuk az összes virágot, csupa fehér violát. Gyümölcsösünk is volt vagy négy hold, elég rangos helyekre szállítottunk, például József főhercegnek, oda minden egyes őszibarackot külön kellett becsomagolni, hatalmasak voltak, egyenként negyven dekásak. Az egyszerű ember, aki bejött hozzánk vásárolni, húsz fillérért kapott egy kilót, az öreg főhercegnek öt pengőért vittem, és még borravalót is kaptam érte. A végére már hét szép nagy üvegházunk lett, de 1944-ben, mikor az oroszok bekerítették Budapestet december 24-én este, a mi kerítésünknél állt meg az arcvonal. Nem kell mondani, hogy mindent szanaszét vertek, de hát háború volt, el kell ismerni.

– Ön mögött akkor már állt néhány év frontszolgálat. Mikor lett katona?

– 1940-ben hívtak be karpaszományosnak, és 1941 karácsonyát már Dnyepropetrovszkban töltöttem. Híradósnak osztottak be – már cserkészkoromban jól megtanultam a morzét -, és egy mozgó rádióállomás parancsnoka lettem. Egészen 1945 februárjáig tartott az én katonaságom. A páncélos hadosztálynál szolgáltam, Veres Lajos altábornagy rádiósaként. Kijevtől a Donig minden harcban részt vettünk.

– Elmondaná valamelyik emlékezetesebb élményét?

– Egy alkalommal észrevettük, hogy a másik oldalon velünk szemben leváltották a katonákat, Sztálin-gárdisták kerültek a helyükre. Annyi volt köztük a mesterlövész, hogy a lövegeink irányzói közül hármat vagy négyet is lelőttek a páncélzatba vágott kis kémlelőnyíláson keresztül fényes nappal. Ráadásul egyik reggel csak azt vettük észre, hogy ott van nyolc-tíz ellenséges páncélos a mi partrészünkön. Kilőttük persze, de másnap reggel még több lett. Nem tudtuk kideríteni, hogyan jönnek át, a felderítő gépeink – többek között Horthy István kormányzóhelyettes is azokhoz tartozott, akik nekünk adták le a jelentést – semmit sem tudtak mondani. Nem tudtuk, mi lehet. A hadosztályparancsnok kiadta, hogy át kell menni és hozni egy oroszt, mert itt valami nagy disznóság van. Át is mentünk öten, éjjel átbújtunk a drótakadály alatt. Ezek ott úgy be voltak rúgva, mint az állat, énekeltek a bunkerokban. Elhoztunk egy őrmestert, aki őrséget állt a vigadozó tiszteknek, de az is olyan részeg volt, hogy három nap múlva tudtuk csak kihallgatni. Visszafelé elveszítettem egy embert a senki földjén, mert észrevették, és rögtön millió világítórakétát lőttek fel, aztán aknavetőzni kezdtek, és bizony azzal elég pontosan lőttek, ezt később Budapesten is tapasztaltam. Na, kiderült, hogy azt az őrmestert hoztuk át, aki a folyón víz alatti hidat épített vasúti sínekből, ötven centivel a vízszint alatt, azon jöttek át éjjel szép óvatosan az orosz harckocsik. A felderítőink a levegőből nem láthatták a víz alatti építményt. Ez az őrmester a harmadik napra elárulta, megmondta a híd helyét is, így tudták a német zuhanóbombázók szétverni, de annyira, hogy utána húszméteres síndarabok álltak ki a vízből.

– Hol voltak, amikor a visszavonulás megkezdődött?

– Keserű pillanata volt az életemnek. Sztálingrádtól húsz kilométerre állomásoztunk téli szálláson, láttuk éjszakánként a tüzérségi és páncélos tűzből, ahogy az oroszok fokozatosan kerítik be a várost patkó alakban. Tartottunk tőle, hogy bennünket is bevisznek a németek a gyűrű bezárulása előtt, mert az ő fennhatóságuk alá tartoztunk, de nem kerültünk be. Előttünk még bement egy román hadosztály, és bezárult a gyűrű.

– Mekkora erőt jelentett az önök hadteste?

– Háromszázhetvenöt darab légelhárító ágyúnk volt, ugyanennyi rendes ágyúnk, persze mind önjáró löveg, hiszen gyorshadtest voltunk, és ehhez tizenhatezer-ötszáz ember tartozott. Visszavonuláskor annyira nyomtak az oroszok, hogy a könynyebb menet érdekében megengedték a katonáknak, hogy eldobják a fegyverüket. A mieinknek azt mondták, eldobhatják, de gondolják meg, mert egységben az erő, nem is dobta el senki, így vonultunk hazafelé. Az oroszok tizenháromszor kerítettek be minket, mindegyik bekerítésből kitörtünk, de lassanként el is fogytunk, úgyhogy mire vonatra szálltunk Kijevben, háromszázan maradtunk. Nyikolajevkától elkezdve majdnem Kijevig negyvenegy utcai harcban vettem részt, kész csoda, hogy túléltem. Tudniillik utcai harcban mindenkit agyonlőnek, akit elkapnak, senki nem ejt hadifoglyot. Ahogy indultunk vissza, mindjárt az elején kilőtték a rádiós kocsimat, ezért csak úgy gyalogosan tizenkét nap, tizenkét éjjel vonultunk. Akkor már nem bírta a társaság, azt mondták, feküdjünk le, akármi lesz. Találtunk egy félig kilőtt házat, kihordtuk a piszkot az egyik szobából, szalmát terítettünk le, alá rejtettük a fegyvereket – addigra mindenkinél zsákmányolt orosz dobtárasok voltak, olyan hetvenegy lövetűek -, és lefeküdtünk. Ez este hatkor volt, mindenki azonnal elaludt. Tizenegykor hallottuk, hogy megállították a ház előtt az oroszok a lovakat – egy elit egység jött. Berúgták az ajtót, bevilágítottak, kérdezték, milyen nemzetiségűek vagyunk, én addigra értettem oroszul is, mondtam, hogy vengerszki. Velünk kicsit elnézőbben bántak még a partizánok is. Csak annyit mondott, viszontlátásra Budapesten, azzal otthagytak bennünket. Ugye nem volt nekik megállás, mentek előre, ahogy csak tudtak. Úgy jöttek a harckocsik kíséretében, mint a vízözön. Később jött egy kirgiz társaság, azok is berúgják az ajtót, és az egyik emberem, aki nagyon vallásos volt, akkor is éppen a bibliát olvasta, megijedt, fölugrott, rögtön szétlőtték. Nyolcat kapott, végig a mellkasába. Láttuk, hogy nem sok hiányzik, hogy bennünket is kikísérjenek az udvarra némi levegőzésre. A másik szobában akkor már fél órája németek aludtak, azokat agyon is lőtték az udvaron.

– Mikorra érkeztek haza?

– 1944 januárjában, mondhatom, hogy végül is sikeresen. Budapesten a Józsefvárosi pályaudvaron vagy tízezren vártak minket, szülők, feleségek, mindenki tudni akarta, él-e a hozzátartozója, mert az utolsó időben már hiányosan jött értesítés. Annak a katonának a felesége, akit a kirgizek lelőttek, a nagy tömegben éppen tőlem kérdezte meg, nem ismerem-e az urát. Ott állt mellette a két kisgyerek, fogta a kezüket, nem volt szívem megmondani az igazat, de a mellettem álló tizedes beleszólt, hogy dehogynem tudjuk, mi lett vele, nem emlékszik, ő volt az, aki nyolc lövést kapott a hasába. Szegény asszony zokogva esett össze. Nem kell mondanom, hogy utána mennyire leszúrtam az illetőt. Leszereltek minket, hazamentünk, de kellett az ember a fronton, hamarosan feltöltötték az alakulatunkat, és újra indultunk vissza. Akkor már Erdélyben folyt a harc, Arad fölött a Károlyvonalnál, mert addigra a románok megfordították a köpenyüket. Onnan aztán hátráltunk Orosházán, Kecskeméten át Budapestig, ahol végül a Várban védekeztünk. 1945. január 10-én jött a parancs, hogy meg kell semmisíteni a rádióadókat, további védekezésre már nem volt lehetőség, a német vezetőség azt mondta, megpróbálunk kitörni. Több tízezer ember indult el Budakeszi felé, én a fogaskerekűig jutottam, ott átlőtték a bokámat. Kúszva indultam vissza az úton, egyszer csak látom, hogy két orosz harckocsi jön szembe. Az volt a szerencsém, hogy két német kiugrott egy kapualjból, és berántottak – ugye, akkor már mindenfelé kerestek menedéket az emberek -, majd bedobtak a keramitos udvarra.

– Addig nem sebesült meg?

– Dehogynem. Egyszer kézigránátszilánk talált homlokon, csak az agyhártya állította meg, azért van ez a mélyedés itt középen, egyszer meg gránát robbant a közelemben, tele vagyok most is szilánkkal, mióta együtt vagyunk a feleségemmel, tizennyolcat szedett ki belőlem.

– Milyen nyelveket beszél?

– Németet, latint, franciát, ezelőtt tíz évvel még beszéltem az örményből is elég sokat, románul is, mert a nénikémnek Temesváron volt kávéháza, gyakran jártam nála, a szláv nyelveket meg nem is mondom, mert összesen hat évet töltöttem a Szovjetunióban katonaként és hadifogolyként – ennyi idő kötelez arra, hogy ha olyan buta lettem volna is, hogy baltával tisztítom az ablakot, akkor is megtanuljam a nyelvet. Tolmács voltam különben a fogságban, nem mintha ez előnyökkel járt volna, mert az oroszoknak sem volt még betevő falatjuk sem sokszor, úgyhogy kosztot kaptunk, csak enni nem. Éppen, mikor kikerültem, háromezer-ötszáz ember halt éhen a lágerban. Én is lefogytam nyolcvanegy kilósról negyvenöt kilósra.

– Ha már a súlyát említette, egy kicsit ugorjunk még vissza a harmincas évek végére, mielőtt a hadifogságra rátérnénk. Akkor többszörös magyar bajnok volt ökölvívásban. Egy kertésztől ezt nem várná az ember. Hogyan vágott bele?

– Barátaim beszéltek rá tizenhét éves koromban, pedig egyáltalán nem voltam bokszolóalkat. Szét is verték az orromat úgy, hogy az összes kemény alkatrészt ki kellett belőle venni. De addig ette a fene őket, a két régi cimborát, amíg engem is be nem szerveztek. Az igaz, hogy nagyon erős voltam, az üvegházban a másfél mázsás ültetőládát egyedül tettem fel az állványra. Budára jártunk, a Kolosy térre, egy klubba a Vigyázó Ferenc utcai detektívkapitányság tanoncaival. Igen magas színvonalon folyt az oktatás, a következő évben már magyar bajnok lettem nyolcvanegy kilóban, akkor ezt félnehézsúlynak nevezték, aztán a következő két évben szintén. 1938-ban, 1939-ben és 1940-ben, amíg be nem vonultam katonának. Sajnos semmi iratom nem maradt róla, körülbelül ezer fényképem veszett el, mert az egyik orosz katona elvette tőlem a csomagomat, és beledobta a Dunába, mikor hadifogolyként kísértek bennünket Dunaföldvárnál.

– Így kezdődött a hadifogság?

– Nem, úgy kezdődött, hogy még itthon háromszor tizedeltek meg minket az oroszok. Először Sóskuton, aztán Budapesten kétszer. Istenhegyen azért, mert túl sok volt náluk a sebesült, és bosszút akartak állni. Tankokkal hoztak sebesült oroszokat, persze részegen, jól leitatták őket, és akit értek, kinyírták, ott nem volt mese, akit a golyó eltalált… Végül a Vérmezőn. Ott rengeteg hadifoglyot gyűjtöttek össze, voltunk vagy harmincezren. Megjelent egy orosz tiszt, felállítottak három léghűtéses géppuskát, és mondta a németeknek, mert vegyesen voltunk, még civilek is akadtak, hogy lökdössék ki maguk közül az ukrán katonákat. Tudniillik igen sok ukrán szolgált az SS-ben. Először nem akarták feladni őket, de hamar világos lett, hogy különben mindannyiunkat megölnének. Vasúton és hajón hatvankilenc napi utazás után érkeztünk Irkutszkba, Közép-Szibériába. Ajtó és ablak nélküli épületekben szállásoltak el bennünket, deszkapriccseken, még szalma sem volt alattunk. Annál több bolha, poloska, tetű, és állandóan éheztünk, képzelje el, három deka korpát adtak hét deci vízben megfőzve. Egy évig ettem a savanyúuborka-levest, egy évig a savanyúkáposzta-levest, utána jött a korpa. Ötszázhuszonkilenc méter mélyen dolgoztam bányában, ahol szintenként változott a talaj összetétele, a legmélyebb részen ólom volt, ott politikai foglyok dolgoztak, az mind ottmaradt. Nekem nyolc órát kellett lent töltenem, és nyolcat az ügyeletes tiszt mellett a kapuban mint tolmács. Meg is szöktem egyszer, de azt már nincs hely elmondani. Végül is 1948-ban jöhettem haza.

– Megmaradt a kertészkedésnél?

– Nem, építésvezetői végzettséget szereztem a Műegyetemen, kábelhíd szakterületen. A fővárosban, de másutt is sok hídnak, útnak a felújítását vezettem, szép munka volt, igen megszerettem.