Akartam írni egy könyvet, már kész a szerkezete, nagy igény lenne rá, de itt napi tizenhat órát kell dolgozni, nincs időm ezzel foglalkozni. Pedig tudom, hogy lenne értelme, azért, hogy valami változzon ezen a világon, ne csak anyagilag, hanem szellemileg is.

Írta és fényképezte: Boros Károly

– Miért nem akarta, hogy biogazdát írjak a neve alá? – Most az a szép, hogy biogazda. Én parasztnak szeretem – az sokkal többet mond. – Beszéljen egy keveset erről a világról, ahol felnőtt. – Debrecenben születtem, de már nem a szülői háznál, hanem szülőotthonban – a mai gyereket oda viszi a gólya. Nagyszüleimtől tudom, hogy annak idején itt Balmazújvárosban nehéz volt szegénynek lenni, mert itt Semsey gróf volt az úr, a legnagyobb földbirtokos az országban. Több földje volt, mint a Széchényieknek. Talán neki is része volt abban, hogy száz éve itt voltak az első aratósztrájkok. Dédnagyapám nagygazda volt, tizenhárom gyereket nevelt föl, ebből kilencet maga tanított olvasni, írni – kemény ember lehetett. Az a világ embert faragott mindenkiből. Mifelénk sokakat elvittek az oroszok málenkij robotra, a gyerekei közül tíz fiút és még a családból három nőt. Csak kettő maradt ott, a többiek mind hazajöttek. Nézze meg a dédimamát, 93 éves, de folyton tevékenykedik, amióta itt vagyunk, még egy percre le nem ült, állandóan dolgozik. Amit az ő nemzedéke kibírt, annak az enyém már a felét sem bírta volna, a mai huszonévesek meg a tizedét sem. Olyan korcs lett a világ, hogy ha az ősök felkelnének a sírjukból és meglátnának minket, visszabújnának. – Ennek oka lehet az ennivaló minősége is? – Persze. Akkora csalások vannak az élelmiszeriparban, hogy ha elmondanám, talán nem is hinnék el. Az élelmiszerek kilencven százalékának nincs kapcsolata a mezőgazdasággal – ez német adat. Jó példa a tej, nézze meg, hogy a többsége meg sem alszik. Egy holland orvos mondta, hogy nem az a meglepő, hogy ennyi a rákos beteg, hanem az a csoda, hogy nem mindenki rákos, amennyi mocskot megetetnek az emberrel. És ebben van valami, én ezt elfogadom. Egy mai gyerek, aki tömi magába a csipszeket, üdítőket meg minden fenét, nem is tudja, mit eszik, aztán olvasom, hogy öregkori betegségeket elkapnak fiatalon. A multik csak úgy tudnak ilyen haszonnal dolgozni, ha a szemetet adják el drágán. – Maga mit eszik szívesen? – Szeretem az állatokat, ezt talán nem kell mondjam, de megeszek akármit, még a galambot is, főleg töltve meg levesnek, az fogalom, hogy milyen. Szeretünk enni. Na, nézze meg ezeket a szalonnákat: ez füstölt, ez a másik húsos és füstölt, ez meg csak úgy van, ahogy a disznóból kijött, tiszta fehér, ez a legjobb. Van kése? – Nem hoztam magammal. – Hogy lehet így elindulni? Na, ezt kóstolja meg. A szegedi orvosi egyetemről egy tanár végigvizsgált egy csomó disznót, nálunk is járt, vért vett vagy ötventől. A koleszterint nézte, meg a többszörösen telítetlen zsírsavakat. A végén azt mondta, a mangalica olyan, hogy vegetáriánusoknak ajánlaná meg csecsemőknek négy hónapos kortól. Van a debreceni egyetemen egy előadássorozat, az Élhető élet, nekem is lesz ott két előadásom Fenntartható gazdálkodás címmel. Mert fenntartható gazdálkodás van, fenntartható fejlődés nincs. Vagy talán fejlődtünk valamit az elmúlt ezer évben maga szerint? – Lefelé. – Ma már senki nem énekel, még temetésen sem. Mert mindenkinek a fülében ott a fülhallgató. Gépzenét hallgat, azért is nem tud énekelni. Régen kiénekelték magukat az emberek, most meg pszichológushoz járnak. És nemcsak az éneklés szokása tűnt el, hanem szinte minden szokás. Ha már nincs vasárnapi ebéd egy családban, akkor vége egy társadalomnak. Apám, ha tizenkettőkor még nincs kész az étel, már levág egy darab szalonnát. Anyám olyankor idegbajt kap. Pedig nem szokott késni az ebéddel. – Hogyan lett önálló gazda? – Kertészeti szakközépiskolában végeztem, és az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen, 1981 decemberében saját utamra léptem. Nem volt bejegyzett munkahelyem, ezért az akkori szabályok szerint közveszélyes munkakerülőnek számítottam. Ugyanis egyéni gazda csak az lehetett, akinek földje volt, földet meg nem lehetett venni, csak a téesznek volt szabad. A téesz gyümölcsfái közötti földön kertészkedtem, azt megengedték, meg szaktanácsokat adtam. Ha valahol a környéken megbetegedtek a gyümölcsfák, engem hívtak, hogy mondjam meg, mi a baj, hogyan lehetne meggyógyítani. 1983-ban béreltem valamicske területet a Hortobágy mellett, Rókaháton, olyan földet, ami senkinek sem kellett, ahol – ahogy mifelénk mondják – az ollós bogár is éhen döglik. Dinnyét meg káposztát termeltem rajta. Így utólag visszanézve már szép emlék, de nagyon keserves volt. Öt-hat aranykoronás földek voltak, de azon is megtermett minden. Most harminc aranykoronás földem van, számítógép vezérli az öntözőrendszert, de nem vagyunk boldogabbak. A dinnyét úgy vittem át a szomszéd faluba eladni, hogy stoppoltam az út mellett. Ha valaki megállt, megkérdeztem, nem segítene-e két mázsa dinnyét átvinni. Mindig volt, aki segített. Pálinkát is főztem a gyümölcsből, akkoriban a pálinkafőzde mint szellemi központ működött, sok érdekes ember járt oda. Nagy volt az ismeretségi köröm, főleg zenészek, mert zenekarban játszottam vadászkürtön, most citerázok. – Úgy tudom, több biopiac is önnek köszönheti a létét. – A debreceni és az újpesti biopiac létrehozásában nagy szerepem volt, ugyanígy a budai piacéban is. A XII. kerületi alpolgármester is segített a nyitásban, régóta ismerjük egymást, innen vette a pulikutyáját. Az most Európa legnagyobb biopiaca. – Milyen közönség vásárol ilyen helyeken? – Mindenki úgy gondolja, hogy csakis a gazdagok veszik az ilyen jó minőségű ennivalót, de én nagyon sok szegény embernek is szolgálok. Inkább az számít, hogy gondolkozik-e valaki. Van egy saját felmérésünk, eszerint vásárlóink kilencven százaléka értelmiségi, és a fele doktor. – Hány embernek ad munkát ez a gazdaság? – Harminc-negyven ember dolgozik nálam, de ilyenkor, nyár végén, ősszel a feldolgozás miatt hatvan. Öthektáros területem van fólia alatt. Olyan szigorú körülmények között gazdálkodunk, hogy minden lépésünket, minden munkamozzanatot ellenőriznek, minden felhasznált anyagról, takarmányról, vetőmagról, szerről biotanúsítvány kell, anélkül semmit nem lehet. Ugyanígy a feldolgozásban is. Ellenőrzéskor mindent feljegyeznek. – Például miket? – Például 168 fóliasátor van – ha a kisebbeket nem számolom -, mindegyiknél külön feljegyzik, hogy mondjuk az elsőbe Mari néni sárgarépát vet. Honnan származik a vetőmag, milyen fajta, persze ahhoz is kell biotanúsítvány. Ha permetezett, milyen szerrel, tudniillik vannak engedélyezett szerek, például a réz, természetesen erről is legyen biotanúsítvány, mert megnézik. Óriási munka. Volt olyan ellenőr, aki mikor meglátta, mennyi minden van itt, elment tízórait venni, és csak fél év múlva láttam újra. Van, ami tilos egy biogazdaságban, és van, ami kötelező. Ilyen a vetésforgó, tehát hogy minden évben mást kell ugyanabba a földbe tenni, ilyen az, hogy néha pillangós virágú növényt kell ültetni. Szándékosan alakítottam ki úgy a gazdaságot, hogy a nem szép árut nem kell kivinnünk a piacra, azt fel tudjuk dolgozni. Egyébként is teljes rendszert építettem fel. Abból indultam ki, hogy a biokertészetnek kell trágya, ezért tartok tehenet is, de ha már van tehén, az tejet is ad, abból eladni is lehet, meg sajtot készíteni is, akkor már lesz savó, azt meg lehet etetni a disznókkal, akárcsak a padlizsán héját. Mert a padlizsánból krémet készítünk, ahhoz meg kell sütni, a tüzeléshez használt fa hamuja megint csak jó trágyának, a hígtrágya meg tápoldatnak. A tyúkok összeszedik a rovarokat, mellesleg tojnak is. Mindezt a termelést fel is dolgozzuk, és mi is adjuk el. Ahogy jártam a világot, mindenhonnan valamit hazahoztam: mag nélküli dinnyét, édes hagymát, meg olyan paprikát, amit addig itthon nem ismertek, kitűnő íze van. Ezek a legjobb minőséget adják, sokat köszönhetek ezeknek a fajtáknak. – Hogyan tudta felépíteni ezt a hatalmas gazdaságot? – Elég sok pénzt vettem föl, vaskos hitelem volt, mert ezt, amit itt lát, két kézzel nem lehet összerakni. Ezt a területet 1992-ben vettem meg negyven százalék bankhitelből – az elég gyilkos dolog -, fél év múlva visszafizettem. Most is van tartozásom, mert nyáron meg kellett építenem a fejőházat és a konzervraktárt, de már majdnem kimentem belőle. Parasztembernek nem szabad hitelt felvenni, mert megnyomorítják vele. Háromezer forinttal kezdtem, most 4-500 milliót ér a két cég, az enyém meg a feleségemé. Annyi állat van itt a vadászgörénytől a szürkemarháig, hogy összeszámolni is nehéz. Van 170 marha, nem mind szürke, mert az nem tejel olyan jól, 600 mangalica, 400 racka, 35 szamár, annak a húsa nagyon jó a kolbászba, és 20 ló. – Hogy lehet bírni ezt a rengeteg munkát? – Most nemrég tartottunk egy bemutatót. Két marhát vágtunk, nem tudom, hány birkát, 60-70 bográcsban főttek meg sültek a bioételek, ennyi versenyző volt. Ötezer ember nyüzsgött itt, azt mind el kellett rendezni, futott az egész ház. Ennyi embernek köszönni sem tudok, nemhogy beszélgetni velük, pedig azt kellene. Fárasztó élet ez. Nem attól biogazda valaki, hogy nézi a pipacsot, hanem tevékenykedik. De most szűkítem a palettát, mert ennyit nem bírok már dolgozni. A gazdák többsége nemcsak megélhetésnek tekinti ezt, hanem életformának. Egymást masszírozzák, segítik, összetartanak. Józan paraszti ésszel sok mindent el lehet érni, anélkül meg nagyon keveset. Négy szövetkezetet alapítottam, szerveztem, de olyanok a viszonyok, úgy alakítják őket, hogy tartósan nem lehet összefogni. Ez megnehezíti a dolgunkat. Meg aztán, mióta beléptünk az unióba, nincsenek támogatások – addig sok volt. – Egy ilyen természetes gazdaságnak könynyebb megküzdeni a multik világával, mint egy szokásos mezőgazdasági üzemnek? – Nekik nehezebb. Engem mint kalapdíszt meghívnak sok helyre, sok mindent hallok. Kevesen tudják, hogy a vegyipar termelésének javát a mezőgazdaság használja, és ezeken a vegyszereken óriási a haszon. Már ott tartunk, hogy még a vetőmagos cégeket is mind felvásárolták a vegyipari cégek, gyógyszergyárak, hogy olyan vetőmagokat fejlesszenek ki, amik érzékenyebbek a betegségekre, hogy több vegyszer kelljen. Katicabogarat és fürkészdarazsat forgalmazó céget is megvettek. – Ilyen is van? – Persze, úgy lehet kapni ezeket a rovarokat, mint a lisztet meg a cukrot a boltban. Egy biogazdaságban nélkülözhetetlenek. Ezt is ők akarják kézben tartani. Ez a szemét gondolkodás a termeléstől a kereskedelemig ott van. Én tizenhét országba szállítottam, amíg biogazda nem lettem, elég jól ismerem, hogy mi folyik. Csak annyit mondok, ha a bevásárlóközpontban a paradicsom 100 forint, azért a paraszt 40-et kap. Ez rablás. És a vevő ugyanúgy, ha betéved ebbe a kalickába, már ki van rabolva. n