– Az orgonát a hangszerek királynőjének szokták nevezni, a legnagyobb, legbonyolultabb, a legnehezebb rajta játszani, ugyanakkor a legegyszerűbb hangszerből, sípokból épül fel. Hogyan fordult az érdeklődése az orgona felé?

– Szüleim igen nagy súlyt helyeztek a zeneoktatásra, mert úgy tartották, hogy ez az arisztokratikus nevelés egyik alappillére. Otthon ugyan zongoránk volt, azon tanultam, de hamar kapcsolatba kerültem az orgonával, mert rendszeresen jártunk templomba, és ez a nemes hangszer erősen megragadott. Ma már tudom, hogy különösen a fiatal lelkek rendkívül nyitottak a hangzásvilágára, izgatóak a harmóniái, főleg a mély és magas hangok. Maga az orgona is és az az akusztikus tér, amelyben áll, olyan hatással van, hogy kevés ember marad érzéketlen előtte. Mikor otthon elmondtam, hogy orgonán szeretnék tanulni – megjegyzem, nálunk nem volt szokás, hogy a gyerek előálljon azzal, hogy valamit szeretne –, azt mondták, rendben van, ha még egy évig jól haladok a zongoratanulásban, akkor majd meglátjuk. Egy éven keresztül még zongorázás közben is csak az orgonára tudtam gondolni, és arra vágytam, hogy gyorsabban múljon az idő. Mikor letelt az év, édesanyám elvitt Baróti Istvánhoz, az Esztergomi Bazilika orgonistájához, aki mai napig is Magyarország legnagyobb orgonaművésze, most már hatvankilenc éves, és éppen akkor nevezték ki Budapesten a második kerületi zeneiskola tanárának. Ez 1973-ban történt, tizenhét éves voltam, és ezzel az életutam ki lett jelölve. Óriási szerencsém volt, hogy az első két évet a legmagasabb szintű zenei közegben tölthettem el, és szeretet vett körül. Sokfelé jártam Európában, de ma is úgy tartom, hogy Baróti István művészete az elsők közé tartozik, ilyen jó orgonamester, és ilyen jó tanár legfeljebb néhány akad a világban.

– Mennyire tartja jónak a francia zeneoktatást?

– Platón azt mondta, hogy a szabad emberré válásnak két alapja van, a testnevelés és a zene, persze ő a zenébe beleértette a táncot és az irodalmat is. Akadémiáját e kettő átadására építette, a múzsák birodalmán keresztül nevelte a szellemet. Ez a gondolkodás megmaradt a kereszténységben is több mint kétezer éven keresztül, de sajnos mára kihalt. Amit ma zenének neveznek, az zajcsinálás. Az arisztokratikus zeneoktatás teljesen elpusztult Franciaországban. Mikor kimentem harminc évvel ezelőtt, még divat volt a polgárság körében, hogy zongoratanár járt a házhoz, ma már nincs ilyen. Minden zeneiskola ingyenes, húszperces órákat tartanak, és zajcsinálást oktatnak. A minőségi, klasszikus zeneoktatásnak vége, és ez erősen összefügg a vallástalansággal, az egyháztól való elfordulással, hiszen a klasszikus zene jelentős része a valláshoz kapcsolódott. Az iskolai oktatás egyébként sem alkalmas a kivételes tehetségek fejlesztésére, mert a különböző képességű gyerekek keveredése miatt olyan mértékben csökken a színvonal, hogy az már pusztító hatású. Igazából börtönrendszer, ahova bezárják a gyereket.

– Ön nem is járt zeneiskolába?

– A konzervatóriumot elvégeztem, mert akkor még hittem a papírban, de annyira nem voltam megelégedve ottani tanárommal, hogy egyben visszairatkoztam a régihez is, hogy tudjak is valamit. A zeneakadémiai felvételin is ott volt ez a tanárom, és úgy bánt velem, meg mindazokkal, akiket ki akart szórni, hogy inkább nem minősíteném. Ugye a háború után a mi társadalmi osztályunkat ellehetetlenítették, ezért a szüleim, hogy megéljenek, kisiparosok lettek, ez a tanárom pedig azt mondta, hogy azért nem vesz fel, mert mi nem tartozunk a néphez. Viszont élt bennem a meggyőződés, hogy nekem orgonálnom kell, a szüleimnek tett ígéretem is kötött, hiszen nálunk nem lehetett csak úgy mondani valamit, teljesíteni is kellett, ha belehal az ember, akkor is. Elhatároztam, hogy kivándorolok Franciaországba, ami persze akkoriban nem úgy ment, mint ma, hidegháborús viszonyok voltak Európában, alig lehetett Nyugatra utazni, és éveket kellett várni az útlevélre. Először elmentem körülnézni, három évig készülődtem, és mikor már tudtam, hogy Bordeaux-ba vagy Párizsba megyek orgonát tanulni, felültem a vonatra. A határ előtt órákat vártunk, olyan volt, mintha egy időfal előtt állnánk, és valamiféle lelki változás ment végbe az emberben, mikor végre elindult a vonat. Sok kivándorlóval beszéltem, mindegyikük ugyanezt élte át. Elég nehéz volt feldolgozni, kicsit olyan volt, mintha kómából ébredtem volna. Más időben élt a megszállt Magyarország, mint a Nyugat.

– Hogyan alakult a sorsa?

– Ott is elvégeztem a konzervatóriumot, és liturgikus orgonistaként játszottam az elmúlt évtizedekben. Az, hogy távol kellett élnem a hazámtól, olyan feszültséget okozott bennem, hogy majdnem ráment az egészségem, súlyos műtétjeim voltak, nem részletezem. Valójában a zeneszerzésem is csak kifejezése ennek a feszültségnek. Egyébként rájöttem, hogy a régi korok nagy zeneszerzői is óriási nyomás alatt dolgoztak más okokból, úgy látszik, ez bizonyos értelemben jót tesz az alkotásnak. Mikor letelepedtem kint, nehéz volt megszoknom a teljesen másféle gondolkodást, ami a zeneoktatásban is megmutatkozott, az is erősen eltér a nálunk honos német tanítási rendszertől. Ugyanakkor különös, hogy a magyar orgonaépítés viszont egészen közel áll a franciához; sok száz orgonát tanulmányoztam szerte Európában.

– Ön klasszikus zenét szerez és játszik, ezt ma kevesen vállalják Európában. Mi ennek az oka?

– Mindenütt, ahol demokratikus eszmék uralkodnak, elpusztul a klasszikus zene. Azt szoktam mondani, hogy a demokrácia hatása a zenében olyan, mintha építenénk egy orgonát, amelyiknek minden sípja egyforma hosszú. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a demokrácia nem segíti az ember épülését, csak a fogyasztását. Aki ember helyett fogyasztóvá nevelkedik, azt hiszi, hogy ha vesz mondjuk egy gépkocsit, akkor ő valaki lesz. Nem ő tervezte, nem is ő gyártotta, nem mond semmit a képességeiről az a tárgy, csak megvette. Ma már a zenében alig találni gondolkodó embert. A hagyományos zene továbbfejlesztésének legfőbb akadálya egyébként az, hogy a régi mesterek olyan nagyok voltak, hogy csak megközelíteni tudjuk őket. De úgy gondolom, ezt a terhet le kell vetnünk magunkról, mert akármilyen nagyok voltak, már nincsenek köztünk, az a kor meghalt.

– Mennyire érdeklődik a közönség az orgonakoncertek iránt Franciaországban?

– 7727 orgona van az országban, de kétszer ennyi lenne, ha nem lett volna a forradalom, amelyben az orgonák felét elpusztították. Ma is pusztulnak, mert nincs elegendő igény a használatukra. Az orgonák állami tulajdonban vannak, és a papok állami fizetést kapnak, de olyan keveset, hogy kisebb, mint a legalacsonyabb segély. Furcsán hangozhat, de az az ország kommunista ország, és soha olyan kommunista nem volt még, mint napjainkban.

– Mennyire járnak templomba a franciák?

– Ijesztőek az adatok. Hivatalos kimutatások szerint a legnagyobb vallás az iszlám. A keresztény vallást egymillió ember gyakorolja a hatvanmillió lakosú országban, de ebbe már azt is beleszámították, aki egy évben egyszer elmegy templomba. Egyébként a többség mindössze kétszer megy el. A leggyorsabban sorvadó mesterség a katolikus papi hivatás, és kezdik eladni a templomokat. Mióta Bordeaux-ban élek, tizenöt templomot adtak el vagy bontottak le, csak a műemlékek maradnak. A katedrálisnak egy évig nem volt papja, mert nem találtak, adminisztrátor nyitotta, zárta, mikor kellett. Az egyik templomból előbb garázs lett, szinteket építettek bele, csak a négy falat hagyták meg, aztán átalakították mozivá, a másik templomból nyugdíjasház lett. Ez azért tragikus, mert aki Istenét megtagadja, az maga is elvész. Kell valami, amit tisztel az ember. Ha annak a templomnak a kövét valaki kifaragta, valamilyen céllal tette, az nem egyszerűen műemlék. Már a központban is bontanak. A katolicizmus sorvad, főleg a szerzetesrendek, és Olaszországban ugyanez a helyzet. Egy barátom egyszer azt mondta, olyan ritkaság vagyok, hogy ki kéne tömni szalmával, és mutogatni a múzeumban, hogy itt az utolsó templomi orgonista. Franciaországban a törvény és a közgondolkodás egyházellenes. Budapesten egy orgonaavatásra eljött a kerületi polgármester, ez így természetes, ott egy polgármester nem mer elmenni ilyen eseményre, még egy orgonakoncertre sem, mert olyan erős politikai támadás érné, hogy belebukna. Aki ilyen társadalmi közegben klasszikus zenét ír, kiteszi magát annak, hogy úgy tekintenek rá, mint valami csodabogárra, és egymás közt azt kérdezik, hogy ez meg hogyan maradhatott meg, hogyhogy nem vágták le a fejét?

Boros Károly