– Az első a könyveim mottója lehetne, így hangzik: „A világgal már annyi minden történt. Velem még soha semmi sem.” A második egy Teréz anyával készült beszélgetésből való. Közben mondd meg a fotósnak, hogy ha a szemüveg rajtam van, ne fényképezzen. És ne legyek dagadt a képen. És öreg se. Szóval a Teréz anyával beszélgető televíziós újságíró ezt írja a könyvében: „Válaszai tökéletesen egyszerűek voltak, és tökéletesen őszinték. Annyira, hogy kicsit nehéz volt kinyújtani a beszélgetést az előírt fél órára. Az ilyen műsorok lényege a vita, arra pedig nem kerül sor olyan emberek esetében, akik, mint Teréz anya, áldott bizonyossággal rendelkeznek.” Én is tisztelek értékeket, hiszek bennük szent hittel. Most már van két gondolatunk, de persze ez kevés egy kétoldalas beszélgetéshez. Kérdezzél!

– Mindig a családnál szoktak kezdődni ezek a beszélgetések. Induljunk el onnan.

– Kezdem azzal, hogy édesapámat négyéves koromban láttam utoljára…

– Maradtak emlékeid róla?

– Várjál, mert poén jön… de keserű poén. Tehát édesapámat négyéves koromban láttam utoljára, mert a munka szolgálatra kötelezte. Elnézést, nem akarok poénkodni egy ilyen beszélgetésben, de bizonyos tényeket el kell mondani. 1938-ban születtem. Egyébként nekem április negyedike a múltban is ünnep volt, ma is az, és a jövőben is az lesz. Ugyanis az a születésnapom. Sajnáltam is, hogy nem tudtam elmenni Karinthy temetésére, mert csak pár hónapos voltam 1938 augusztusában. Egyébként gyerekkoromban erősen dadogtam. Magyarország kimondásában is csak odáig jutottam el, hogy Ma-ma.

– Ez jó.

– Ugye, milyen szép? Tudom, hogy már mennél tovább a történetben, de mit csináljunk, ha ilyen ripacs vagyok. Na, mondok történeteket, aztán majd összerakod. Aznap, mikor születtem, anyukám épp a Gellért-hegyen kirándult, illetve kirándultunk. Ahogy jött lefelé, én jöttem kifelé. Onnan egyből elvitték a kórházba, és pár órára rá megszülettem. Mikor mostanában jövök ki a Gellért-hegyi sziklakápolnából miséről – mindennap elmegyek templomba –, eszembe szokott jutni ez. Olyan szép. Lehet, hogy csak nekem, de szép. Erről eszembe jut a családom. Volt egy kicsit jobb módban élő unokatestvérem, aki mindent hamarabb csinált, mint én. Hamarabb biciklizett, hamarabb udvarolt, ő elvégzett egy egyetemet, én egy főiskolát sem tudtam elvégezni. A Színművészetire jártam, de kirúgtak első év végén. Magamon gondolkozva megfogalmazódott bennem, hogy akiknek az Úristen viszonylag kevés évet ad, azok sokkal gyorsabban élnek. Akik meg ilyen szemlélődők, mélák, azoknak azt mondja, na, éljen még vagy tízet. Én ilyen állati lusta ember vagyok, állandóan azért dolgozom, hogy egyszer ne kelljen. Tudom, hogy most ugrottam, de majd összerakod. Jól van, na, kérdezzél.

– A gyerekkornál még időzzünk egy kicsit. A magyar történelemnek olyan szakaszában voltál gyerek, amely sorsfordító volt a nemzet életében is, családok életében is. A te családod sem volt kivétel. Édesapádról mondtad, hogy munkaszolgálatos katonaként halt meg. Édesanyáddal és veled mi lett?

– Válaszként felolvasnék egy részletet egy korábbi írásomból, amit Popjeluskó atya brutális meggyilkolása után írtam le. „Kiderült, hogy a hívők elleni hitetlen merénylők mindig biztosra mennek, mivel eleve tudják, hogy szemben velük, nekik már csak a hívő kegyelmezhet meg.” Szólj már a fotósnak, hogy szemüvegben ne fényképezzen. Egyébként szegény édesanyámnak többdioptriás szemüvege volt. Azt hiszem, akkor már nyolc, amikor kilépett a téglagyár felé menetelő sorból. A többiek Auschwitzig maradtak ott. Már korábban leverték róla a nyilasok az összes dioptriáját. Egy szintén üveg nélküli telefonfülkében rejtőzött el, így nem jutott el Auschwitzba – a szemüvege sem. Legalábbis nem láttam a szemüveghegyben.

– Mikor édesanyádat elvitték, te hol voltál?

– Kispesten, egy mosókonyhában, ahol kaptam egy friss tébécét, és megtetvesedtem. Eredetileg a Fehér kereszt kórházban helyezett el, de onnan egy idő után el kellett jönnöm.

– Hogyan emlékszel az újbóli találkozásra?

– Erre csak annyit mondhatok, hogy „csüngtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”.

– 1945-ben éppen hétéves voltál. Akkor kezdtél iskolába járni…

– És egyben iskolát kerülni. Az iskolakerülést egy helyben oldottam meg: ültem a padban, és nem hagytam, hogy a tanár hasson rám. Őriztem a nem létező egyéniségemet.

– Hogy tanultál meg írni, olvasni?

– Sehogy, azt is elszabotáltam.

– A dadogás nem okozott gondot?

– Erről van két történetem. Középiskolában a többiek kiküldtek felelni az utolsó biológiaórán, hogy húzzam el az időt, nehogy feleltessék az osztályt. A klorofill szónál elakadtam…

– Mennyi idő alatt mondtad ki?

– Te poéngyilkos ember… Na, folytatom. Mindjárt a becsöngetésnél kipenderültem, és háromnegyed óra hosszat mondtam a klorofillt úgy, hogy a lorofillt nem is mondtam el belőle. Ha ezt le akarod írni az újságban, azt majd úgy kell, hogy k…k…k…k… De szólj a fotósnak, hogy ilyenkor ne fényképezzen, mert csúnya vagyok, mikor grimaszokat vágok. A másik történet, hogy szintén a középiskolában megnyertem a szavalóversenyt, mert ha szavalok, nem dadogok, és ha énekelek, akkor sem. Azért nyertem meg, mert kénytelen voltam tökéletesen megtanulni, hogy meglegyen a kellő biztonságom, különben el sem tudtam volna mondani.

– A Színművészetiről miért rúgtak ki?

– Nem állhatott a Básti. Különben joggal, mert beszédtanárom volt, és nekem ilyen fölcsukló, éneklő, préselt hangom volt. Mivel így a főiskoláról páros lábbal ki, ezért nem is tanultam meg színész módjára beszélni, nem tanultam meg a légzéstechnikát. Rossz helyen beszélek. Mindig rossz helyen beszélek. Sekrestyehumorom van, mikor meghatódom egy misétől, és katarzist élek át, bemegyek a sekrestyébe és humorizálok a pappal, akivel általában tegeződünk.

– Hogyan lettél mégis előadóművész?

– Harmadik gimnázium után meglógtam otthonról. Édesanyámnak hagytam egy papírt, hogy vidékre mentem színházba, első állomásom Kaposvár. Kértem nagyapámtól ötven forintot, negyvenhét volt a vonatjegy, elutaztam, bementem a színházba, és felvettek. Bár a portás majdnem megakadályozta a karrieremet, mert nem engedett be. Azt hitte, azért jöttem el Pestről, mert ötvenhatban csináltam valamit, és ott akarok elbújni. Akkor ez nem volt vicc. Egyszer leszállítottak a villamosról 1957-ben – pedig híres bliccelő vagyok –, mert lódenkabát volt rajtam. Kaptam egy akkora pofont, hogy nem igaz. Különben hosszú utat tettem meg, mert ötvenhatban még kommunista plakátot ragasztottam.

– Ötvenhatban?

– Igen. Udvaroltam egy lánynak… De egyébként is, én ilyen izé voltam, hogy Rákosi Mátyás Gyermekotthon, Gorkij Orosz Iskola, ötvenhétben egyedül én tanultam továbbra is oroszul, alapító tagja voltam a Braun Éva KISZ-szervezetnek, énekeltem a templomok előtt, de úgy, hogy behallatsszon, hogy „Rajta hát, szúrd és vágd, gyújtsd fel a csuhások hajlékát”. 1978-ban suhintott meg a hit kegyelme. De 1965-ben, mikor először léptem színpadra „Emlékszem még nagyanyámra” című estemmel, már kőkemény antibolsevik voltam. Tényleg hosszú út volt.

– Össze tudnád foglalni a pályádat dióhéjban?

– 1957-ben Kaposvárra mentem, 1958-ban fölvettek a főiskolára, 1959-ben kirúgtak a főiskoláról. 1960-ban hívtak a Madách Kamarába, de elölről szerettem volna kezdeni a pályát az alapoknál, ezért Egerbe mentem a Gárdonyi Géza Színházba bútorosnak. Aztán Szinetár Miklós, aki osztályfőnököm volt a főiskolán, odavett a Petőfi Musical Színházhoz, mikor megalakult. Az első önálló estemet már említettem, aztán még jött jó néhány. Na, most ugrunk egy óriásit. Szűcs Miklós igazgató a Budapesti Kamaraszínházban öt évvel ezelőtt otthont adott nekem. Sehol nem voltam, és ő fölkarolt. Most már vinnének ide-oda, de hűséges vagyok. Ahogy így visszagondolok a pályámra, valahogy állandóan az volt az érzésem, hogy a közönségem mindig fölkészültebb és intelligensebb, mint én. De alighanem tudtam valami titkot, ilyen tűszúrásos módszerrel, némi beleérző képességgel mindig úgy viselkedtem, vagy sokat sejtető voltam, mintha valamiféle intellektuális humornak lennék a képviselője. Ezért nem is nagyon mertem elmenni társaságba, hogy maradjanak meg ebben a hitben az emberek. Isteni lesz ez az interjú, alig várom, hogy megjelenjen. Biztos semmi nem lesz benne abból, amit eddig elmondtam, csak annyi, hogy 1938-ban született, és még nem halt meg.

Boros Károly