– Hol dolgozott?

– Berlinben, Párizsban, Rómában, igazi világklasszisokkal dolgozott együtt, Jean Gabinnel, Vittorio De Sicával, itthon Jávor Pállal, Karádyval, Csortossal, Kabossal, mindenkivel a régi érából. Sajnos 1945-ben kettétört a karrierje, utána már nem tudott ebben a műfajban dolgozni, de tulajdonképpen nem is akart. Több diplomája volt, óriási lexikális tudást szedett össze, hihetetlenül felkészült volt. Földbirtokos családból származott – ismerjük az ilyen történeteket -, gyakorlatilag visszafele élte az életét, a végén a csokoládégyárból ment nyugdíjba brigádvezetőként a hetvenes években. Azért ott sem tagadta meg önmagát, színtársulatot szervezett, amivel járták az országot, és színészkedett is – nem tudott létezni a színpad nélkül. Édesanyám 21-22 évvel volt fiatalabb nála, nagyon jól megértették egymást mindvégig. Ő is színésznek készült, színitanodába járt és énekelt is, a mai napig is énekel, de a három gyermek nevelése mellett döntött.

– Ön hol nőtt fel?

– 1957-ben jöttem a világra a Ferencvárosban. Nagyon fontos a helyszín és az időpont is, mert épp a forradalom után egy évvel, októberben születtem. Eléggé szegény körülmények között éltünk, édesapám tényleg mindennel megpróbálkozott, hogy eltartsa a családot, édesanyám is dolgozott természetesen, de soha nem szenvedtünk hiányt semmiben. Nagyon jó hangulatban neveltek minket, és mindent megtettek, hogy azt a tehetséget, ami három-négy éves koromban már megmutatkozott, ápolják és támogassák.

– Hogyan mutatkozik meg egy ilyen kisgyermekben a színészi tehetség?

– Nem a színészet, hanem a zene iránt vonzódtam, be is írattak a Bakáts téri zenei általános iskolába, ahol klasszikus gitáron tanultam játszani. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek a mai napig, hogy errefelé terelgettek. A zenei pályán indultam, és csak 1982-ben kerültem a Rock Színházhoz, ahol a színészi karrierem kezdődött.

– Voltak testvérei?

– Hárman voltunk testvérek, én voltam a legkisebb, az öcsike, két nővérem van, Csilla és Annamária, 9 és 7 év korkülönbség van közöttünk. Csilla 1969-ben, ahogy akkor mondták, disszidált, és megjárva a kelet-európai menekülteknek fenntartott egyik olaszországi tábort, Kanadába került. Kisebbik nővérem itthon maradt, ő a mai napig énekesnő, van is egy közös zenekarunk.

– Hogyan indult a zenei pályája?

– Különböző zenekarokban gitároztam, már az általános iskolában, saját szerzeményeim is voltak.

– Éppen azokban az időkben, a hatvanas-hetvenes években volt egy óriási hulláma a könnyűzenének, mindenki zenekart akart alapítani.

– Igen, igen. Én még éppen elkaptam a hőskor végét, a Pacsirta rádiós korszakot. A nővérem küldött Olaszországból egy pick upot, azt ráerősítettük az akusztikus gitárra, így csináltunk belőle elektromos gitárt. Ezeket a zenekarokat csak a lelkesedés tartotta fenn, de nagyon jól éreztük magunkat, folyton zenéltünk, és szövegeket meg zenéket írtunk. A hetvenes évek közepén, amikor már közeledtem az érettségihez, a nővérem révén, akinek a férje szintén zenész, bekerültem egy profi zenekarba. A sógorom kísérőzenekarokban játszott dobosként és engem bevettek basszusgitárosnak. Akkoriban az összes létező sztárnak, Máté Péternek, Zoránnak, Cserháti Zsuzsának, a Vámosi-Zárai házaspárnak a turnéit kísértük. Aztán továbbléptem egy másik zenekarba; jöttek egymás után a lehetőségek. Érettségi után pedig még szabadabban, még intenzívebben belevetettem magam és különböző zenekarokban próbálkoztam, ahol mind nagyon jól éreztem magam, mígnem 1980-ban elvittek katonának. Akkor úgy tűnt, megtörik ez a lendület. Tatára kerültem, ahol zenészekhez tettek, cintányéros lettem és nagydobos. A Himnuszban volt nagyon fontos dolgom, mert abban egyetlen beütése van a cintányérosnak, de nagyon nem mindegy, hogy mikor. Vigyázni kellett, ha egy tábornok repülőtéri fogadásán vagy egy temetésen játszott a zenekar, nehogy elszúrja az ember. Aztán az elhárítás kiderítette, hogy van egy Kanadában élő nővérem, így nem maradhattam ilyen fontos helyen, mint Tata, egy másik laktanyába vezényeltek Szabadszállásra a harckocsizókhoz. Ott egy napig harckocsitöltő voltam, aztán fölmentem a politikai tiszthez, egy őrnagy volt, már nem emlékszem a nevére, de nagyon rendes fickónak látszott, és mondtam, hogy én a zenész füleimmel nem tudom elviselni, amikor az ágyú elsül a harckocsiban. Elintézte, hogy irányzó legyek, ott már kisebb a zaj, de még mindig nem volt az igazi, végül addig jártam a nyakára, hogy azt mondta, na jól van, Sasvári, beteszem kommendánsnak. Attól kezdve telefonvonalakat kellett telepítenem mondjuk a harckocsikat szállító vasúti szerelvény első és utolsó kocsija között, meg gyakorlatokon, mikor a Bakonyban táboroztunk mínusz 20 fokban fára föl, fáról le, ki kellett építeni a sátrak között a telefonvonalakat. Szerencsére volt egy idősebb, tapasztalt kollégám, mindent megcsinált, nekem pedig azt mondta, művészkém, te csak gitározzál, úgyhogy a gyakorlat nagy részét a sátorban, a forró dobkályha mellett egy trikóban gitározva töltöttem el. De mindig szerettem volna bekerülni a központi művészegyüttesbe, mert ez akkor azt jelentette, hogy nem kellett katonaruhát hordani és otthon lehettem, csak egy hónapban egyszer adtunk szolgálatot. Elmentem hát felvételizni a kórusba – akkor már 14 hónapja katona voltam. Föl is vettek baritonnak, ami óriási lehetőség volt. Közben kiderült, hogy a 24 hónapos szolgálati időt le fogják csökkenteni, ezért nekem már csak 20 hónap jutott. Így szabadultam meg a honvédség kötelékéből, habár szerettek volna ott tartani, mert nagyon beváltam. Tulajdonképpen innen indult a szólóénekesi karrierem. Volt egy műsorunk, az Aranysörényű fellegek, ebben én szólót énekeltem egy szál gitárral, mögöttem a szimfonikus zenekar, és ezzel jártuk az ország laktanyáit. Kerényi Miklós Gábor, aki azóta már öt-hat darabban is rendezett engem, akkor ott dolgozott rendezőként, ő fedezett fel, ő mondta, hogy képes lennék szólót énekelni, ez adott önbizalmat. Addig a zenekarokban gitározás közben énekeltem is, de az, hogy egyedül kiálljak a hátam mögött egy szimfonikus zenekarral, ott fordult elő először életemben. Leszerelés után felvételiztem a Rock Színházhoz, fel is vettek, és attól kezdve sorban jöttek a színészi feladatok.

– Ezek szerint főiskolát nem végzett?

– Nem, de ott a Rock Színházban menet közben megkaptuk azt a képzést, amire szükség volt. Montágh tanár úr tanított beszédtechnikát, voltak színészmestereink, mozgást, táncot tanultunk, mindent, amit a főiskolán is tanítanak. A színészi hierarchiában először úgynevezett színész III-nak soroltak be, aztán rögtön színész I-nek. Ez a besorolás valójában megegyezik a főiskolai végzettséggel. 1982 márciusában volt az első fellépésem mindjárt a leszerelés után, Szakácsi Sanyi helyett kellett szerepelnem. Che Guevarát énekeltem a Vörösmarty téren, meg a Sztárcsinálókból adtunk elő részleteket, Lázadók címmel ment ez a koncertműsor. Annak az évnek a júliusában hivatalosan is megalakult a színház, így alapítótag lettem, de ők már 1980 óta működtek, a Sztárcsinálókkal kezdték, aztán az Evitával volt nagy sikerük. Ezekbe az előadásokba mind beépültem, és egyre komolyabb feladatokat kaptam. Az igazi kiugrási lehetőség 1986-ban jött el, amikor a Jézus Krisztus szupersztár címszerepét osztották rám. Szegeden volt a bemutatója, 6-7000 ember ült a nézőtéren, akkor még nagyobb volt, mint a mostani. Felejthetetlen élmény volt, azóta is boldogan gondolok erre az időszakra. A közönség óriási ovációval fogadta, több száz előadáson játszottuk. Ezt a szerepet 11 éven keresztül alakítottam különböző országok színpadain. Meghatározó élmény volt az életemben.

– Hány bemutatója volt eddig?

– Több mint harminc van már mögöttem.

– Könnyen be lehetett mutatni annak idején egy olyan darabot, mint a Jézus Krisztus szupersztár?

– Biztos, hogy voltak akadályok, de azokkal megküzdöttek a vezetőink, mi, színészek ebből nem éreztünk semmit. Ugye, 1986-ban már hosszabb volt a gyeplő, talán akkor már nem kellett olyan nagyon küzdeni ezért a bemutatóért. De 1969-70-ben még igen, amikor Miklós Tibiék a Korong együttessel oratórikus jelleggel előadták ezt, akkor betiltották. Azt hiszem, egy előadást ért meg, vagy talán annyit sem. Akkor kőkeményen fellépett a hatalom. Egyébként az ötlet, hogy egy színház ilyen darabbal álljon elő, szerintem fantasztikus, hiszen ezzel közelebb lehet vinni a hitet, a vallást, Jézus Krisztus személyét a fiatalokhoz is, és mindazokhoz, akikhez addig nem jutott el, tehát Webberék ezt nagyon jól kitalálták, a Rock Színház pedig nagyon jól tette, hogy a műsorára tűzte. Nem beszélve arról, hogy nekem csodálatos lehetőség volt.

– Milyen az ön viszonya a hithez?

– A neveltetésem folytán természetes módon kerültem kapcsolatba vele. Vallásos környezetben nőttem fel, hittanórákra jártam, ministráltam, elsőáldozó voltam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az embernek igazi hite legyen és engem így neveltek. Nagyon fontos számomra a hit, a remény és a szeretet.

– A rendszerváltással változott valami az életében?

– Más lett a világ, kinyíltak a lehetőségek, mikor végre bekövetkezett a rég várt fordulat. Azt sajnálom, hogy szegény édesapám nem érhette meg. Ô mindig mondta, hogy ez a világ nem marad így, az oroszoknak haza kell menniük, a két Németországot egyesíteni kell, a berlini falat le kell bontani – nem kellett ehhez látnoknak lenni. Ezt a levegőt szívtuk magunkba otthon, tehát számomra teljesen természetes volt, hogy eljött a rendszerváltás.

– Az, hogy a Madách Színház rendezője, Kerényi Imre politizálni kezdett, érződik valamilyen formában a színházon belül?

– Nem érzünk semmit. Azt hallottam, hogy őt támadások érték emiatt meg a színházat is, de nagyon remélem, hogy ez nem fogja befolyásolni itt a művészi életet. Tökéletesen működik a színház, sőt azt mondhatom, hogy ilyen jó anyagi feltételekkel még nem mutattak be Magyarországon darabot, mint amilyennel most a Fantomot fogjuk bemutatni.

– Május 30-án lesz a sajtóbemutató és másnap a közönség előtti, nagyon közel vannak már, hogy érzi magát most?

– Megint csak azt kell mondjam, hogy egy csodában vehetek részt. Több meghallgatás-sorozatot követően választottak ki a szerepre harmadmagammal. Azért olyan nagy élmény benne lenni, mert Szirtes Tamás, a rendező valami csodálatos módon átlátja ezt az egész őrületet, tudniillik nem könnyű darab. A zene is, a díszlet is nagyon tetszik. A rendező, a díszlettervező és a jelmeztervező a Fantom világkarrierje során most először szabad kezet kapott és nagyon meghálálták a bizalmat. Szerintem világra szóló produkció készül. A közönség érdeklődése is ezt bizonyítja, mert az első hatvan előadásra minden jegy elkelt. Három egyenrangú bemutató lesz egymás után: a Madách Színház baráti körének, a sajtónak és a nagyközönségnek. Én a harmadikban fogom játszani a címszerepet.

– Azt mondta, harmadmagával választották ki. Miért van három szereposztás?

– Azért, mert blokkokban játsszuk az előadást, három év alatt 400-szor, például június 1-jétől július 31-éig folyamatosan hatvanszor. Nincs meg az a lehetőség, hogy egy másik darabot betegyenek, amikor pihenhetnek a színészek, vagy ha valaki megbetegszik. Augusztusban szünetet tartunk és szeptember közepétől október közepéig megint lemegy harminc. Ilyen még nem volt Magyarországon, hogy megállás nélkül játszottak volna egy darabot. Ha egyszer fölépítik a díszletet, az legalább egy hónapig bent lesz, mert olyan monumentális és olyan sok munkát igényel a felépítése.

– Lehet tudni, hogy melyik előadáson ki játszik?

– Nem lehet, már amikor a jegyeket vették, akkor is sokan kérdezték.

– Azt mondta, szabad kezet kaptak a jogtulajdonosoktól. Ez azt jelenti, hogy az előadás nem az eredeti londoni másolata lesz?

– Az egyik újdonsága ennek a darabnak, hogy mi nem vagyunk kötelesek lemásolni az eredeti előadást, ahogyan az eddig a világon működött tizenegynéhány éven keresztül. Ha mondjuk Hamburgban színpadra akarták állítani, meg kellett vásárolni a londoni rendezést, a díszletet, a jelmezeket, mindent; csak ugyanazt csinálhatták, egy angol rendező felügyeletével. Mi például Duisburgban így játszottuk a Nyomorultakat, háromszázszor játszottam el Jean Valjean szerepét. A bemutató előtti utolsó két hétben jött az angol rendező, mindent ellenőrzött, Londonból jöttek a jelmezek, ellenőrizték még a parókát is, és két-három havonta újra megjelentek, hogy lássák, nincs-e változás. Zeneileg pedig állandóan felügyelték. A mostani bemutatónak az egyik többlete, hogy a világon elsőként a Madách Színház társulata szabad kezet kapott. Szerintem mindent kihozunk magunkból, óriási élmény lesz az előadás.

– Önt a lovak szerelmeseként is ismerik. Mennyi időt tölt a lovaival?

– Hatéves korom óta lovagolok, a két nővérem fertőzött meg vele, de emlékszem, már négyéves koromban, amikor a Mester utcában laktunk, ha az ablak alatt elmentek a lovak, én odamentem az ablakhoz és csodáltam ezeket a gyönyörű állatokat. Minden alkalmat megragadtam, hogy a közelükben lehessek. 1987-ben vettem az első lovat és ezzel elindult egy lavina. Teljesen belegabalyodtam a lovakba, olyan telket vásároltam, ahol lovakat tudok tartani, karámot építettem, istállót. Hetente többször van ugróedzésem, van külön edzőm, indulok díjugrató versenyeken, van egy ugrópályám is, éppen most renováljuk az istállót, lovasklubot alakítottam és tenyésztek is. Most éppen van egy egy hónapos kiscsikónk, Lénának pedig van egy kétéves csikója fönt, Szilvásváradon, a ménesben.

– Lipicai?

– Nem, de barátom a ménesvezető és megengedte, hogy ott legyen, ugye ilyen kis korában még nem ivarérett, tehát nem jelent veszélyt az állományra. Fontosnak tartom, hogy jó nevelést kapjanak a csikóim. Rengeteg törődést és pénzt igényelnek a lovak ezen a szinten, de ennek a sokszorosát kapja vissza az ember lelkileg és fizikailag is. Hét ló van most a tanyánkon, de csak egyet szoktam naponta lelovagolni, a többire vannak emberek. Azzal a lóval, akivel versenyzek, napi kapcsolatom kell legyen, és megpróbálom elérni, hogy ne csak lelovagoljam, hanem fejlődjünk is. Úgy alakítottam az életemet, úgy rendeztem be, hogy a színház mellett minden időmet a lovaknak tudjam szentelni. Mindnyájan imádjuk őket, tegnap is ült lovon a kislányom, magam elé veszem a nyeregbe és vágtázunk az erdőben. Léna négy és fél éves, és van egy picike, ő 9 hónapos, Emília. Ôt is felültetjük már a lóra, persze úgy, hogy fogom – nagyon nyugodt lovaink vannak. De a négy és fél éves már egyedül is felül, futószárazzuk, sokat gyakorol, hogy mélyüljön az ülése és megszokja, hogy mozog alatta a ló. Azonkívül kutyáink vannak, macskáink, a természet közelében élünk, ilyenkor, tavasszal gyönyörű minden, kertészkedünk, füvet nyírunk, metszünk és ültetünk.

Fotó: T. Szántó György