– Gyereknek is különc volt?

– A gyerekkoromról nem szívesen beszélek, noha nem volt boldogtalan, de harmonikusnak sem nevezhetném, hisz a hivatástudat és a szellem jelenléte szükségképp diszharmonikussá tette. Már kezdettől fogva nem olyan voltam, mint a kortársaim, nem igazán találtam meg a hangot velük, ami a gyermekek közt „népszerű”, asztma nevű betegségnek is betudható volt. Emiatt ugyanis két lépés után már fulladtam, így nem tudtam együtt focizni, együtt mozogni velük. Más problémák foglalkoztattak, mint őket. Kezdettől úgy éreztem, hogy olyan felnőtt vagyok, aki a gyermeki állapot mint születési rendellenesség miatt képtelen kifejezni azt, hogy ő valójában felnőtt. A koromat tehát bizonyos értelemben betegségnek éltem meg, egy olyan gátnak, ami a bennem élő mélység autentikus megjelenítését akadályozza. Ezért minél inkább nőttem, minél inkább öregedtem, annál inkább otthon éreztem magamat a saját koromban. Érdekes, hogy most, immáron a 45. életévemen is túl, váratlanul kapcsolat jött létre az egészen fiatal generációk és köztem.

– A Big Brother nevű valóságshow-ra gondol, ahová öt napra beköltözött?

– Arra. A rockzene, a beatzene, a hippi korszak úgy ment el mellettem, hogy nem tudtunk igazán találkozni, mert már akkor is az a sétapálcás úriember voltam belül, aki most a különböző televíziós jelenésekben megmutatkozik. Most viszont éppen ennek az intenzívebb és könnyedebb társadalmi jelenlétnek a következtében öreg fejjel valamit megértettem a nálam 25-30 évvel fiatalabb nemzedék életérzéséből.

– Milyennek látta ezt a nemzedéket és hogyan hatott önre az élmény?

– Egy mondatban úgy tudnám összefoglalni, hogy harmóniát kell teremteni a prófétaság és a buli között. Amíg ezzel a korosztállyal és életérzéssel nem találkoztam, a „király voltál, János, a Big Brotherben” és ehhez hasonló beszólások formájában, addig úgy gondoltam, hogy a világ sorsa befolyásolható szellemi eszközökkel anélkül, hogy tudomásul vennénk, hogy ebben az elmondhatatlanul pokoli helyzetben milliók és százmilliók jól érzik magukat. Buliznak, zenét hallgatnak, partikra járnak és nem foglalkoznak semmi mással. De rájöttem, hogy ha én erről nem vagyok hajlandó tudomást venni, és kizárólag harag él bennem velük szemben, és kizárólag próféta, mester és tanító kívánok lenni, akkor a magatartásom bizonyos értelemben már a szeretetlenség határát súrolja. Márpedig, ha én a létező embert kívánom szeretni, nem pedig valamilyen fiktív, elvont emberképet, tudomásul kell vennem, hogy noha pusztulnak az őserdők, noha fajok milliói vannak veszélyeztetve, noha az én mindennapjaimban folyamatosan jelen való az ökológiai válság, mégis van egy másik realitás. Nevezetesen, hogy sok millió ember anélkül él, hogy ezt tudatosítaná. Ha ezzel nem számolok, a mondanivalóm is megreked egy bizonyos körön belül, mint egy zárványban. Nem gyűlölhetem az embereket csak azért, mert nekem mondanivalóm van, ők pedig erre kevésbé kíváncsiak. Nem gyűlölhetem őket azért, mert a pokolban is mernek boldogok lenni. Például a Gulágon is a humor adott erőt ahhoz nagyon sok embernek, hogy súlyos válsághelyzeteket túléljen. Ezért nem bánom, hogy olyan körökben is megmutatkozom és olyan irányokba is nyitok, amelyek az értelmiség túlnyomó többsége számára ma is tabunak számítanak, és amely körökről jóformán csak bulvárlapokban lehet olvasni. Egyébként azt, hogy ezek az értelmiségiek is érintkeznek ezzel a – hogy Fekete Gyula kifejezését használjam – kultúrmocsokkal, az jelzi, hogy a minap többen gratuláltak ahhoz, hogy megnősültem, pedig ez nem igaz. A forrás, amiből ez az álhír elterjedt, az egyik bulvárlap sztárrovata volt. Következésképpen ezek az értelmiségiek olvasnak ilyen lapokat, olyanokat, amelyeket az önmagukról kialakított kép szerint nem is kellene hogy kézbe vegyenek.

– Miről szól a most megjelent könyve, a Toronyiránt, lánccal?

– Szerintem ebből a könyvből megismerhető az elmúlt 14 év szellemtörténete az én olvasatomban. Megérthető belőle, hogy miként is indult ez a korszakom, hiszen olvashatók benne írások, főleg publicisztikák a párducketreces jelenésemről, az első nagy visszhangot kiváltó jelenésről.

– Talán az olvasóink nem mindegyike emlékszik rá, hogy 1989-ben ön beköltözött a budapesti állatkertben a párducketrecbe, ahol egy íróasztal mögött ülve fogadta a látogatók kíváncsi pillantásait, a ketrec alá pedig ki volt írva, hogy Homo sapiens.

– Ezzel a nem helyzetkomikummal, hanem helyzettragikummal, ahogy én nevezem, ezzel az első jelenésemmel átléptem a Rubicont. Ekkor vált számomra is világossá, hogy nem kizárólag az írott szó az az eszköz, amivel én a köz nyilvánossága elé tárhatom azt, amiben hiszek.

– Ez a helyzettragikum egy globális tragédiára akarta ráirányítani a figyelmet, nevezetesen az esőerdők pusztulására…

– Pontosan.

– …éppen akkor, amikor Magyarországon mindenki a rendszerváltozás lázában égett, és egészen más dolgokkal voltak elfoglalva az emberek. Engem egészen megdöbbentett akkor, hogy van valaki, aki ebben a helyzetben olyasvalamire figyel, ami az egész emberiség számára fontos.

– Kora gyermekkoromtól fogva misztikus-mágikus viszony fűz a természethez. Ez egy mondatban úgy fogalmazható meg, hogy számomra részint a természet az, ami másoknak a természetfölötti. A természet számomra nem a zöld, ahova kimegyünk hét végén, hanem az a magasabb rendű érték, ami anélkül is jelenvaló az életemben, hogy fizikailag tapintanám. Ezért van az, hogy nekem nem szükséges a természetet járnom ahhoz, hogy természetvédő legyek és a természetben éljek, mint ahogy Istent sem szükséges látni ahhoz, hogy az ember Istennel éljen, Krisztussal sem szükséges kezet fogni ahhoz, hogy jelen legyen az életünkben. A természet olyan köztes lét, ami megélhető a hit által is, de ezzel egyidejűleg, aki akarja, meg is tudja tapasztalni. A párducketrecet egyébként, annak ellenére, hogy a természetről szólt, átjárta a szabadság szelleme is. Mert a rács, mint szimbólum, ’89-ben még fájdalmas valóság volt. Ha a mindennapokban nem is, a lelkekben mindenképpen. Nem véletlen, hogy az említett kötetem első írása a Rab nemzetek heve címet viseli. Ez az írás a Pécsi Állatkert ketrecében fogant, merthogy nemcsak Budapesten, hanem Pécsett és Bécsben is volt jelenésem. Ez egyfajta invokáció: és lőn demokrácia… Az invokációt a magyarságról a Szent István-i államalapításról és Erdélyről szóló írások követik, mintegy megalapozva a későbbieket. Ez nem véletlen. A magyarságélmény folyamatosan jelen lévő élmény az életemben. Ahogy a minap a katolikus könyvfesztiválon, ahová dedikálni hívtak meg, egy interjúban elmondtam, rejtőzködő magyar vagyok, ami azt jelenti, hogy a munkásságomban ez nem központi jelentőségű, nem ahhoz az irodalmi vonulathoz tartozom, mint Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor. Az ő nagy fájdalmuk, amit ki akarnak kiáltani, az a magyar sorskérdések fölötti fájdalom. Számomra azok a pillanatok, amikor erről irodalmi szinten tudok szólni, kegyelmi pillanatok. Talán éppen azért, mert ez a legbelsőbb titkok része és én önmagamról írni nem szeretek. Minden, ami személyes, lehalkult és megszűnt bennem. Ezért hallgatott el a lírai énem. Írok ugyan egy naplót, de azt nem tekintem irodalmi értékűnek. Kortörténeti dokumentumnak szánom az utókor számára, majd valamikor, amikor ez érdekes lehet. De az a fajta széppróza, amit a személyes élmények közvetlenül mozgatnak, eltávolodott tőlem, és nem véletlenül nevez immár a sajtó inkább filozófusnak, mint írónak. Ez vállalható, mert számomra fontosabb a történetnél, főként a saját élettörténetemnél az eszme, a gondolat, a tudomány. Vannak azonban kegyelmi pillanatok, amikor a sors megengedi, hogy szóljak a magyarságomról. Arról, hogy mit jelent nekem magyarnak lenni, hogy mit gondolok Szent István királyról, hogy milyen márványos és fölemelő nyugalommal tölt el ez az ezer év, hogy a millennium miképp hatott rám. Úgy gondoltam, hogy egy gyűjteményes kötetben ezeket a hangsúlyokat is közreadhatom, amik egyébként nem biztos hogy eljutnak az olvasóim többségéhez. És innen egy hétmérföldes lépéssel átlépnék a valóságshow-ba. Ott az úgynevezett titokszobában beszéltem a magyarságról. Ezek a részek, érdekes módon, kimaradtak a szerkesztett műsorból. Szerencsére azonban az ökológiai üzenetek közül sok eljutott a nézőkhöz.

– Mennyire lehet ezt komolyan venni?

– Szerintem minden azzá válik, aki látja. Megmondom, mire gondolok. Egy buta kis útikönyv alapján is el lehet látogatni Párizsba, de emellett létezik Ady Párizsa is, ami teljesen más világ, egy önálló szellemi valóság az útikönyvek Párizsához képest. Tehát, hogy Párizs mivé válik, azon is múlik, hogy ki nézi. Éppen így az én valóságshow-m, ahogyan én megélem, egy teljesen más szellemi szint, egy másik világ a mások által megélt műsorhoz képest. Ezzel a jelenésemmel olyan szabadságfokokra mutattam rá, amelyek nem maguktól értetődőek, és a néhány hónappal később megjelent könyvemben, a Földfelkeltében párhuzamot vontam az én szereplésem és Magyarország európai unióbeli helyzete közt. Most lesz egy nagy testvér, aki parancsolni fog nekünk, úgy hívják, Brüsszel. Brüsszel fogja megmondani, mik a napi gyakorlatok, mikor kell kimenni a kertbe havat lapátolni, mit szabad behozni a házba, mit szabad kivinni a házból, miképpen szabad szilvalekvárt főzni, szabad-e egyáltalán szilvalekvárt főzni a Kárpátok alatt. Ezzel az uniót tagadó nem és a feltétlen odaadást jelentő igen közötti szabadságfokok felértékelődnek majd, mert csak ezek lesznek kitölthetők valóságosan is. És ilyen szempontból szerintem nagyon érdekes, hogy valaki bemegy egy valóságshow-ba, ezzel elfogadja, hogy ott a big bratyó az úr, ugyanakkor a fejére nyom egy földgömbsisakot, és elkezd éjszaka órák hosszat beszélni a kameráknak természetvédelemről, számítógépen keresztül konspiratívan kapcsolatba lép ezrekkel és azoknak olyasmiről beszél, amiről nem szokás ilyen körülmények között beszélni. Egy olyan helyen, amit nem az ékes magyar beszéd fejlesztésére találtak ki, már csak dacból is azt mondja, hogy nem fog káromkodni és soha nem megy egy bizonyos szint alá. Tehát, ha nem is egész népét fogja tanítani, mindenesetre megpróbál mutatni valamit, ami nem szokásos. Mindez szerintem elgondolkodtató, és arra utal, hogy Magyarország a globalizáció körülményei között és az Európai Unió keretein belül lehet a szó jó értelmében meghökkentő. Igenis, tehetünk olyan meghökkentő dolgokat, amikre ugyan senki nem számít, mégsem törvénysértőek. Én, hogy úgy mondjam, konfliktuskerülő forradalmár vagyok. Nem azzal foglalkozom, hogy marxi vitaoffenzívával próbáljam a saját értékeimet megmutatni, nem azzal foglalkozom, hogy miképpen tudom mások értékrendjét megcáfolni, megkérdőjelezni a szó rossz értelmében, hanem inkább arra törekszem, hogy minél több csatornán keresztül, minél több eszközzel érzékeltessem, megértessem azt, amiben én hiszek, és konokul, erőszakmentesen, de határozottan egyre több és több szabadságfokot töltsek ki. Ezért vonz például a boksz mint sport. Mert az az életmód, amiben én hiszek, egyfajta nemes erőt tételez fel. Manapság sajnos az erőszak elleni küzdelem jegyében magát az erőt is megkérdőjelezik, pedig létezik nemes erő, nemes küzdelem. Tehát nem kizárólag a gyöngeség, az értelmiségi motyogás és a durva, gyarló erőszak között választhatunk. Egy értelmiséginek is lehet ereje, önbizalma, lehetnek céljai az életben, lehet hivatása, tervei a világban. A mai értelmiségi közhangulat mindezek ellen hat.

– Elmondaná röviden, milyen pályaívet rajzolnak ki az eddig megjelent könyvei?

– Hat könyv olvasható jelen pillanatban a nevem alatt. Az első a Sárkányviadal, amelyik most jelent meg harmadik kiadásban. Én mindig is egy kissé Az öreg halász és a tenger rokonának éreztem, mivel az ember és a természet viszonyát még a harc csakracsatornáján keresztül közelíti meg. A regény főhőse valamiképpen még a természet birtoklására, legyőzésére törekszik. A második könyvem, a Médium című, nyolc évre rá, 1988-ban jelent meg. Itt már szó sincs a természet legyőzéséről. A regény főhősét egyfajta betegség gyötri, az erdőhiány, egyfajta ökológiai AIDS. Ez még az AIDS-ről szóló tömeges híradások magyarországi megjelenése előtt született bennem. Nagyon nehezen olvasható, posztmodern szöveg, tele szóalkotásokkal – a szenvedély és a szómágia együtt mozgatja. Három évre rá jelent meg A lázadó bioszféra, amelyet ökofilozófiai munkának neveznék. Ez egyrészt választ ad arra, miért is ültem be a párducketrecbe, másrészt megpróbál egy olyan ökofilozófiát teremteni, amely túlmutat a zöld szellemiségen. Leginkább a mélyökológia néven ismert szellemi irányzathoz hasonlítható.

– Mi a különbség a kettő között?

– Tulajdonképpen három ilyen filozófia van, mert létezik a bioszférikus filozófia is, amely a saját filozófiám, van a mélyökológia, amely rokon ezzel és van a zöld szellemiség, amely leginkább elterjedt. A lényeges különbség a zöld szemlélet és a bioszférikus filozófia között, hogy az utóbbi nem hajlandó erőforrásnak tekinteni a természetet. A zöld filozófia besétál a technokrácia csapdájába, mert a természeti erőforrásokkal való felelősségteljes gazdálkodásra buzdít, tehát lényegében elismeri, hogy például az erdő erőforrás, sőt úgy beszél az erdőről, mint megújítható erőforrásról. Ezzel szemben én a természetet az erőforrásoktól teljesen különböző szellemi valóságnak fogom fel. A természet önérték, és mint ilyen szorul védelemre. 1993-ban jelent meg a Hisztériumjáték című könyvem. Kakukktojás, mert nem természetvédelmi témájú, hanem politikai-történelmi abszurd, a XX. század regénye, amely szerintem még fölfedezésre vár. Úgy érzem, találó eszközökkel sikerült megragadnom benne mindazt, amitől olyan elvarázsolt, szörnyűséges, tragikomikus, groteszk és abszurd az a század, amelyet magunk mögött hagytunk. A tömeghisztériák, a diktatúrák, a hamis próféták százada volt. A regény egy tündérbirodalom és egy angyalbirodalom világháborúba torkoló konfliktusán keresztül mutatja be, hogyan is működtek és működnek ezek a pokoli politikai erők. Ezután tízéves szünet következett, amely alatt egy máig be nem fejezett mű érlelődött bennem, az Enciklopédia 2000 címet adtam neki. Hogy mikor fejeződik be, az már a mélyebb időszámítás titka, mert a primér időszámításhoz fűzött reményeim megcsaltak: nem készült el 2000-re. Az a két könyv pedig, a Földfelkelte és a Toronyiránt, lánccal, amelyekről már beszéltem, idén jelent meg.