– A Kilenc című regényében egy tipikus kelet-európai kisvállalkozó sorsát követhetjük nyomon, nem nélkülözve a korunk vadkapitalizmusában kifejlődött alvilág kriminalisztikus elemeinek bemutatását sem. Az egyik kritika szerint a kötet egyben a gyökértelen kelet-európai nemzedék története is, ami nem egészen azt kapta a posztkommunizmustól, amit várt. Akkor mit?

– Egy generáció nevében nem beszélhetek, de én személyesen nem vártam semmit. Az élet folyt, függetlenül attól, milyen volt a rendszer. A valóságtól amúgy sem lehet semmit várni, vagy el kell fogadni, vagy meg kell változtatni. Ha az embernek elvárásai vannak valamivel szemben, akkor rögtön recenziói is lesznek, ami megakadályozza a tisztánlátást. De ha már ezt írták, akkor mégis lehet benne valami.

– Egy korábbi interjúban említette, hogy Kelet-Európa egy folytonos másodlagosságban, „second hand” állapotban él. Mit ért ezalatt?

– Ez egy metafora, ami jól kifejezi az itteni állapotokat. Ha például Budapestet nézzük, teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy nem a honfoglaló magyarok alakították ilyenné, hanem bizonyos példákat követve jött létre. De ugyanez vonatkozik az egész régióra és a lengyelekre is, akiket már régóta nem a szláv néplélek vezérel. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a történelem sokkal régebben és nem a kommunizmus bukásával kezdődött. Ugyanakkor ez nem egy negatív ítélet, mert a világ úgy fantasztikus, ahogy van. Nem siránkozhatok azon, hogy nem egy francia vagy egy amerikai ember életét élem, főleg hogy szerintem az enyém jóval teljesebb, érdekesebb és intenzívebb. Annál nincs is rosszabb, amikor valaki mindig más próbál lenni, mint ami.

– Sokat jár Magyarországon, műveiben is érezhető rokonszenvvel fordul felénk. Mi vonzza ide?

– Ennek van egy gyakorlatias és egy szellemi oldala is. Budapest csak kétszáz kilométerre van az otthonomtól, többször előfordul például, hogy a barátaimmal leugrunk Tokajba, nézni a szőlővesszőket és egy jó halászlevet enni. Magyarország ugyanakkor a balkáni népek és az Adria felé vezető út kapuja. A Kárpátokon való átkelés minden alkalommal egyszerre izgalmas és mitikus élmény, még a nap is máshogy süt erre. Nem beszélve arról, hogy a szláv nyelvhatárt átlépve nem értem a beszédet, ezért rögtön úgy tűnik, hogy itt mindenki sokkal okosabb. Ettől számomra olyan angyalszerűnek tűnnek a magyarok. A nagyváros fogalmáról is eleve Budapest jut eszembe, ahol valahogy még érezni a régi nagyságot. Talán ez lehet az oka az itt érezhető melankolikusságnak, ami nekem szimpatikus, mert én is melankolikus alkat vagyok. A magyar nyomok tehát szüntelen jelen vannak az életemben. A Lengyelországban most megjelenő új könyvem, a Kilenc folytatása is részben a kelet-magyarországi Máriapócson játszódik, és egy fekete mangalica is szerepet kap benne.

Farkas Anita

ANDRZEJ STASIUK

Író, költő, esszéista, kritikus

1960-ban született Varsóban, jelenleg egy lengyel–ukrán határon fekvő kis galíciai faluban él. A nyolcvanas években a lengyel békemozgalom tagja, a szamizdatirodalom egyik szerkesztője volt.

Feleségével közös, Czerna nevű kiadója a lengyel szellemi élet egyik meghatározó központja, s elsőként fedezte fel a lengyel olvasók számára Bodor Ádámot, Szécsi Noémit, Dragomán Györgyöt.

Magyarországon eddig megjelent művei: Fehér holló, Galíciai történetek, Dukla, Útban Bagdadba, Hogyan lettem író, Kilenc.