– A szülői ház azonos ezzel, ahol most beszélgetünk?

– Nem, az innen négy kilométerre, a vasúton túl épült. Tanyasi ház volt, körülötte jószág, művelt föld, megtermett minden. Abban az évben lett meg, mikor születtem, 1942-ben. Az az egy hold föld, amin az a ház állt, abból a keresetből lett, amit segédmunkásként kerestek még a háború előtt. Azért kezdtek később itt a faluban építkezni, mert abban az időben, sőt egészen a hetvenes évek végéig a helyi elöljáróságnak útban voltak a tanyák. Ez országos szinten is így volt, el akarták őket tüntetni, a helyüket beszántani, hogy legyen hely a téesznek, és ne legyen önállósága a földből élő embernek. Szüleim nem léptek be a téeszbe, sem az ötvenes évek elején, sem a második hullámban, az ötvenes évek végén. Apám inkább elment segédmunkásnak – ötvenéves volt akkor. Gondoltak arra, hogy akármilyen idők jöhetnek, ezért vették ezt a telket itt a faluban, amire aztán minden évben csináltak valamit. Először idehordattak vályogtéglát, aztán faanyagot vettek, aztán elkészítették az alapot, aztán fölhúzták a falakat, végül, körülbelül 1970-ben, elkészült ez a ház. Mikor rájöttek, hogy kezdenek öregedni, jó lenne, ha közelben lenne az orvos, meg ha víz is lenne, mi lesz velük odakint, úgy döntöttek, hogy beköltöznek. A tanyát nem akarták lebontani, gondolták, kijárnak majd, művelik a veteményeskertet. Nem sokáig ment így, mert először a kéményt döntötték le valakik, és belehajigálták a kéménylyukba a tégláit, aztán a tetőről hajigálták le a cserepet, aztán a körülötte lévő gyümölcsöst permetezték le repülőről úgy, hogy semmi nem maradt belőle. Ezután már úgy döntöttek, lebontják. A bontott anyagot beszekerezték ide a faluba, fölépítették belőle azt a nyári konyhát, amit ott lát, az istállót, az ólakat, próbálták folytatni a kinti életüket itt bent, de már nem lehetett úgy gazdálkodni, itt nem lehetett legeltetni a teheneket a vasútárokban.

– Írói pályája hogyan indult?

– Szolnokra jártam iskolába első osztályos koromtól kezdve, mert közelebb volt a zagyvarékasi indóház a tanyához, mint a falu. Azért is vonatoztam, mert anyám mindennap járt a szolnoki piacra, tejet vitt, meg mindenfélét, és így tudtam neki segíteni. Hosszú lenne elmondani, miért jártam három iskolába, a gimnáziumot sem fejeztem be, a lényeg az, hogy tizenhat éves koromban már Újpesten dolgoztam; először segédmunkás, majd betanított munkás lettem. Ekkor már írtam. Nyolcadik osztályos koromtól kezdve írtam fölváltva verset, prózát, mindent, nyilván olyan szinten, ahogy egy suhanc tud írni. Tizennyolc évesen mégiscsak bemutatott az akkor, 1961-ben induló Új írás, és hamarosan munkatársává fogadott. Amíg megvolt, folyamatosan közöltem benne írásokat. Ezalatt segédmunkásból újságíró lettem a Szolnok megyei Néplapnál, de csak rövid időre, mert hamarosan bevonultattak katonának huszonhét hónapra. Hogy utána miért nem mehettem vissza a laphoz, az megint külön történet lenne. Valami munkahelyet kellett találnom. Sokfelé írtam levelet, hogy melyik újságnál dolgozhatnék, de csak Miskolcról jött vissza annyi válasz, hogy külsősként írhatok az ottani lapnak, állást nem tudnak adni. Gondoltam, ez mégiscsak több a semminél, elmentem Miskolcra, ahol a mai napig is élek. 1968-ra kerültem be az ottani irodalmi folyóirathoz, a Napjaink versrovatának vezetője lettem. Addigra már minden irodalmi folyóiratban meg-megjelengettem, és 1966-ban az első kötetem is kijött; mostanra huszonkettőre szaporodott fel a számuk. Regényt ugyanúgy írok – éppen most is azon dolgozom –, mint drámát, elbeszéléseket, vagy riportokat, publicisztikát, verset pedig folyamatosan.

– Hogyan fogadták a falubéliek, hogy országosan ismert íróvá vált?

– Sokáig úgy éreztem, hogy tudnak ugyan rólam, de inkább a szüleim révén, meg egy-egy írásom eljutott ide, de igazából nem vesznek rólam tudomást. Néhányan azért ismertek, ám egyszer csak ez a néhány ember megsokasodott. Mikor Zagyvarékas hatszázötven éves lett, megkértek, írjam meg színdarab formájában a történetét, de úgy, hogy a falusiak játszanák el a templom előtt. Féltem a dologtól. Félhettem is, mert ha nem sikerül, leégek, meg egyáltalán, hogy lehet egy falu történetét megírni színdarab formában. Fölfűztem egy szálra, hogy ásatás van itt, előkerülnek a régi kövek és velük a múlt. A szereplők önként jelentkezők voltak, aki akart, bekerült. Tizenöt nap alatt kellett betanítani ezt az egészet, és ment. Olyan volt, hogy is mondjam, mint a naiv festők képei egy falusi ház falán. Az a sete-sutaság, de mégis elevenség, meg ahogy tájszólással beszéltek… Néha olyanokat is mondtak, amit bele sem írtam, de odaillett. A dráma akkor csúcsosodott ki, mikor az 1945 utáni időszakhoz értünk, és azt is élvezték legjobban a falusiak, mert azt már megérték. Abba bele tudtak helyezkedni. Akkora siker volt, hogy ilyet én még meg nem éltem. Hiába, hogy játszották már darabjaimat kőszínházban is, az semmi ehhez képest. Már a próbákat is sokan nézték a templom előtt, de a bemutatón ott volt a fél falu. Igazából akkor fogadtak be engem mint írót. Volt azért ebben egy nagy tanulság is, hogy rendkívül nagy igény lenne az emberekben a művészeti öntevékenységre. Föl lehetne éleszteni a kultúrházakat, ha lenne rá pénz, lenne, aki vezesse, énekkarok, színjátszó körök jönnének létre.

– Gyakran jár vissza ide a szülőfalujába?

– Háromszögben élem az életemet: az Írószövetségben választmányi tag vagyok, a MAOE elnökségi tagja vagyok, és könyvkiadói munkám is gyakran szólít a fővárosba, ezért Pest, Miskolc és Zagyvarékas között utazgatok. Az idejárás akkor alakult ki, mikor a szüleim kezdtek öregedni. Először anyukám esett le a lábáról és került kórházba, akkor hozzá jártam le. Aztán, mikor apukám egyedül maradt, akkor meg őhozzá. Nyolc évvel élte túl édesanyámat, abból négy évig ágyban fekvő beteg volt, de megfogadtam, hogy be nem viszem a szociális otthonba. Példát akartam ezzel is mutatni, hogy ne vigyék oda az öregeket. Mert ha fiatalok nincsenek is a faluban, mert távoli városban dolgoznak, de vannak, akik vállalják, hogy gondozzák az öregeket. Az nem igaz, hogy a halála előtt valaki elkívánkozik otthonról, ott akar maradni a megszokott bútorai között az utolsó pillanatig. Találtam itt egy asszonyt, aki gondját viselte, hálás vagyok neki érte. Én kéthetenként jöttem, megszoktam a hazajárást. Mikor apukámat is eltemettem, nem akartam eladni ezt a házat, mint ahogy sokan eladják. Akkor hova jönnék haza? Nekem ez is otthonom, ugyanúgy, mint a miskolci. Kétgyökerű vagyok. Ott is dolgozom, meg itt Rékason is.

– Ön a tokaji írótábor kuratóriumának elnöke is. Mire szolgál egy írótábor, mi hasznát látják az írók?

– Tulajdonképpen a tokaji írótábor volt az a hely, ahol a rendszerváltás is előkészíttetett. Lakitelek előtt a nemzeti szellemiségű írók oda jártak, és nemcsak írók, költők, hanem szociográfusok, társadalomtudósok jelentek ott meg, és minden évben olyan gondokkal foglalkoztunk, amelyek a magyarság számára legnagyobb horderejűek, legégetőbbek voltak. A népesedési gondok, a panelban élő városiak helyzete, a cigánykérdés; természetesen irodalomról is mindig szó esett, de sokkal több volt ez mindig, mint irodalmi tábor. Persze az az izgalom, az a szellemi kipárolgás, ami ott felszállt, máshol csapódott le később, mert hát nem is akart politikai fórummá válni soha. Ehhez a nyolcvanas években már azt kellet volna vállalni, hogy szembeszáll a hatalommal. Az egyik évben, a nyolcvanas évek vége felé meg is tiltották, hogy megtartsuk, úgyhogy az az év kimaradt a tábor életéből. Volt egy időszak a rendszerváltás után – ide írhatnánk egy kérdőjelet –, mikor megpróbált az egész magyar irodalomé lenni, szekértáboroktól függetlenül, de két-három év után látszott, hogy ez reménytelen. Azóta is jobbára a nemzeti elkötelezettségű írók gyülekeznek ott évről évre, ez ma is így van, sőt egyre inkább így van. Mert az irodalom mellett továbbra is olyan társadalmi kérdéseket jelölünk ki, amelyek élénken foglalkoztatják a közéletet. Az irodalom képviselőinek egy része nem kíván ezekben a kérdésekben megnyilvánulni, és részt venni a beszélgetésekben.

– Azt mondják, a legtöbb író egész életében ugyanazt a könyvet írja. Az ön könyve miről szól?

– Az én meghatározó élményem az ötvenes és hatvanas évek. Az erőszakos téeszszervezések, a tanyabeszántások ideje. Azután ezekről a tanyákról és a falvakból elkényszerített emberek sorsa a városi munkásszállásokon, illetve ki hova vetődött, hol tudott megkapaszkodni. És természetesen az a vidék-Magyarország, amelyikről alig esett és ma is alig esik szó. A mindenkori szegénység megfogalmazása, fölmutatása, és ennek a vidéknek Magyarország magasába fölemelése az írói feladatom. Annyi sokat írtam erről abban a reményben, hogy csökkenthető a hátrány, hogy majd egyre kevesebb olyan sorssal lehet találkozni, amilyen sorsnak ma már nem lenne szabad lennie. De azt tapasztalom, hogy épp ellenkezőleg, megszaporodott a szegénység. Honnan van ez a sok szegénység újra Magyarországon, főleg vidéken? Honnan? Mi történt itten? A választ keresve szembesülnöm kell azzal, hogy elvették az emberektől a tulajdonukat, elvették az önállóságukat, az önálló gondolkodásukat, a szorgalom, a munka tiszteletét, és így jutottunk oda, hogy itt a faluban is a kertek jó része fölásatlan, nem akarnak vele foglalkozni az emberek, mert jobb, egyszerűbb a boltba elmenni ennivalóért. Nem számít, ha alig jut is valami abból a kicsi nyugdíjból, de nem művelik a kertet, erejük sincs arra, hogy újra önállóak legyenek. Munkanélküliek a szerszámok. Nagy gondot jelent számomra, hogy ezt hitelesen tudjam megírni, és olyan művészi színvonalon, hogy az érvényes maradjon hosszú időn át.

Boros Károly