A kerecsensólyom hazánkban elsősorban az ország keleti tájain fészkel, de megtaláljuk a Dunántúlon is. A magyar solymászat története a magyar nép kialakulásával egykorú, hiszen eredetmondánkban Emese ősanyánkat álmában egy sólyom – valószínűleg az akkor élt kerecsensólyom, a Falco cherrug – termékenyítette meg.

A honfoglaláskor már a solymászatot magas szinten művelő nép érkezett a Kárpát-medencébe. A solymászat a ragadozó madarak idomítása és a betanított ragadozó madarakkal történő vadászat, ahol az idomított madár szabadon repül, és zsákmányt ejt el a maga természetes állapotában. A kerecsensólyom erőteljes felépítésű madár, viszonylag széles szárnyakkal és hosszú farokkal. Ha szükséges, elérheti az óránkénti 120-150 km-es repülési sebességet is. Egyéves korára ivarérett, de általában később kezd költeni. A párok évente egyszer nevelnek fiókákat. Elsődleges zsákmányai az ürgefajok és a házigalambok. A vadászmadár és a solymászat felszerelései közé tartozik a lábszíj (béklyó), a fogókarika, a tollbábú, a tarisznya és a nyomkövető.

Sólyommal vadászott Szent István király, a Bécsi Krónika Álmos herceget – Könyves Kálmán öccsét – Csór vára alatt sólymával varjút fogva vágtatva ábrázolja, III. Béla dinárjára lovassólyom-ábrázolást veretett. II. Endre királyunk 1231-ben megtiltotta, hogy a királyi solymászok a nemesek földjein vadásszanak: ekkor telepíti a solymászokat külön községekbe, amelyeknek neve ma is őrzi az ősi foglalkozást (Solymár, Kerecsend, Kelecsény, Szokolya, Daróc, Madaras, Sólyomkő, Sólyomszikla, Solymos stb.).

IV. Béla király is szenvedélyes solymász volt, pénzérméin is solymászjeleneteket ábrázoltak. Zsigmond király 1434-es kalendáriumában kutyát vezető solymászt látunk, Hunyadi Mátyás udvarában Janus Pannonius írt ódát a solymászatról. Beatrix esküvőjén solymászmadarakkal kedveskedtek a királynénak, II. Lajos király az egri püspöki fejedelmek kezelőjének 40 000 arany adótartozását engedte el egyetlen betanított sólyomért. Nagy Lajos fősolymásza, Magyar László könyvet írt a solymászat tudományáról.

Az ország három részre szakadása után Erdélyben Báthory Gáborról tudjuk, hogy kedvenc foglalkozása a solymászat volt. A Rákócziak is szívesen vadásztak így, a Habsburg-időkben pedig a Bécsben tartózkodó magyarok Ausztriában is fellendítették a solymászatot; maga Mária Terézia is űzte.

A lőfegyverek tökéletesedésével a solymászat egy időre ugyan veszített jelentőségéből, majd másfél százados tetszhalott állapot után újra fellendült Magyarországon. Odescalchi Zoárd 1901-ben Radcliffe hercegtől nyolc betanított sólymot hozott Tuzsérra, Szegeden is működött solymásztelep, a gödöllői telepen pedig 27 idomított madarat tartottak.

1956-ban megszűntek a halastavak biológiai védekezését nyújtó madártelepek, a hivatásos solymászokat szélnek eresztették, az egyesület elnöke, Bástyai Lóránd Nyugatra távozott, Lelovich Györgyöt gyűjtőtáborba vitték, a solymász szervezetet pedig megszüntették. Így ez a gyönyörű sport illegális vadászattá degradálódott. Kevesen vállalták a solymászat gyakorlatával járó üldöztetést. 1962-ben mégis megalakult a Herman Ottó Solymász Klub Vácott, majd a többi solymász szervezet.

Napjainkban Európában legfeljebb 400 kerecsensólyom pár él, az állomány jelentős része a hazánkban fészkelő 120-130 madárpár. Mivel a fiókákat hosszú éveken át rendszeresen kicsempészik külföldre, az 1970-es évek derekán csupán 30 párt jegyeztek az országban. A gondos felügyelet hatására 1996-ben már 40 fészekből – tíz év alatt – 118 sólyom repült ki, ami a Magyar Madártani Egyesület Ragadozómadár-védelmi Szakosztálya és az egyesület tagjai lelkiismeretes munkájának köszönhető. A Magyar Solymász Egyesület 2009-ben kezdeményezte, hogy a hazai solymászat kerüljön be a magyar szellemi kulturális örökség jegyzékébe, s idén szeptember 17-én a Kulturális Örökség Napja alkalmából Réthelyi Miklós miniszter fölvette a solymászokat a hét másik örökséggel együtt a nemzeti jegyzékbe.

Kiszely István