Mit kezdjen magával egy ítélet-végrehajtó a visszavonulása után?
Sör, akasztás, fekete humor
Ha valakinek két állása van – az egyikben ítélet-végrehajtó, a másikban kocsmáros –, vajon melyik a meghatározóbb számára? És ha egy volt hóhérnak immár nem hivatalos személyként, hanem családfőként, apaként kell helytállnia, vajon sikerrel jár-e? A tatabányai Jászai Mari Színházban látható fekete komédia, a Hóhérok főszereplőjét, Harry Wade-et elnézve választ kaphatunk e kérdésekre, és közben arról is meggyőződhetünk, miért tekintik a darab szerzőjét a kortárs angol ajkú színház és film egyik csodagyerekének.
Az ír szülőktől származó, Londonban felnőtt Martin McDonagh olyan filmeket jegyez forgatókönyvíró-rendezőként, mint az Erőszakik (2008) és a Három óriásplakát Ebbing határában (2017), de színházi szerzőként kezdte a pályafutását. Első darabját a kilencvenes évek derekán mutatták be, azóta kilenc újabbal jelentkezett. A Hóhérok az utolsó előtti a sorban: 2015-ben debütált Londonban. Idehaza jelenleg a tatabányai Jászai Mari Színház műsorán szerepel, Szikszai Rémusz rendezésében.
A fekete komédia – egy 1963-ban játszódó, rövid prológus után – 1965-be kalauzol minket, ugyanis ebben az évben lépett életbe a törvény, amely eltörölte a halálbüntetést Angliában. A darab tehát arról mesél, hogy e változás hogyan hat az addigi állami főhóhérra.
Nos, az elején úgy tűnik, Harry Wade nem igazán izgatja magát a történtek miatt, hiszen van másik állása, így jövedelme is: kocsmát visz Oldhamben, a Manchesterrel összenőtt északnyugat-angliai nagyvárosban. Aztán persze kiderül: mégsem hagyja hidegen a dolog, többek között azért, mert így már sosem köszörülheti ki a hírnevén esett csorbát. A közvélekedés szerint ugyanis elődje, Pierrepoint a birodalom legnagyobb hóhéra, ő csak a második, ami igencsak bántja a hiúságát.
A sértődött Harry kiskirályként uralkodik az italmérési egységét látogató törzsvendégek fölött: egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy érzékeltesse velük saját fensőbbségét. Ugyanakkor az is előfordul, hogy utasítja a feleségét – merthogy a nejével, Alice-szel viszi a boltot –, hogy töltsön a vendégeiknek, a következő kört a ház állja.
Gyerekével, Shirley-vel viszont kimondottan ridegen viselkedik: már-már félnótásként kezeli, és sejtelme sincs róla, hogy e bánásmód hogyan hat a tizenöt éves, erőteljesen kamaszodó lányra, aki amúgy a közelmúltban veszítette el a legjobb barátnőjét.
E kissé elnyújtott expozíció után Harry volt segédje, Syd lép színre, hogy megossza gyanúját korábbi főnökével: mi van, ha az általuk ’63-ban kivégzett Henessy nevű férfi csakugyan ártatlan volt, ahogy mindvégig hangoztatta?
Aztán új vendég tér be a kocsmába; mintha csak a westernfilmekből ismerős jelenet variációját látnánk az ivó lengőajtaját belökő idegennel, és elindul a bonyodalom. A piperkőc, bőbeszédű Mooney Londonból érkezett, de egykettőre megtalálja a hangot Shirley-vel. És amikor a lánynak egyszer csak nyoma vész, Harry – akiben mégiscsak feltámadnak az apai ösztönök – a tettek mezejére lép. De milyen eszközökhöz folyamodhat egy volt ítélet-végrehajtó?
Az első tényező, amellyel a Hóhérok erős összhatása magyarázható, alighanem a nyelv, amelyen a darab megszólal. Mivel az eredetiben szereplő észak-angliai tájszólást egyetlen létező hazai dialektussal sem lehetett volna hitelesen visszaadni, Morcsányi Géza fordító és Szikszai Rémusz rendező gyakorlatilag egy új, eddig nem létező magyar nyelvjárást kreált. Ennek az esetleges szórend mellett az egyes szótagok, továbbá a magánhangzók elnyelése a legfőbb sajátossága. Az „Ez az!” fordulatból például „E’ a’!” lesz, ami tulajdonképpen bármit jelenthet.
A második tényező a sajátságos, sötét tónusú, helyenként keserű és cinikus humor, amely karrierje kezdetétől MacDonagh egyik védjegyének számít. Hogy csak egyetlen példát említsünk rá: a nyitó jelenetben Harry és Syd Henessy felakasztására készül. Az elítélt egyáltalán nem együttműködő, görcsösen kapaszkodik egy asztal lábaiba, hogy néhány másodperccel meghosszabbítsa az életét, mire Harry figyelmezteti: ha sikerült volna ellazulnia, már halott lehetne!
A hatást tovább erősíti a karakterek rajza. A női szereplők ugyan csak néhány vonással vannak felvázolva, de ez a megoldás emlékeztet rá, hogy a hatvanas évek vidéki Angliájának társadalma meglehetősen férfiközpontú volt.
A kocsmatöltelékek, e többszörös karambolt szenvedett, lecsúszott alakok, roncsolódott egzisztenciák ábrázolása szintén meggyőző a maga egyszerűségében, az egyszerűséget pedig fokozza az a hangulat, hogy az észak-angliaiak mennyire lenézték a dél-angliaiakat, és fordítva…
Harry bemutatása már jóval részletesebb: egy kissé egyszerű, kissé közönséges, már-már a gőgösségig hiú férfi portréja rajzolódik ki a néző előtt, aki nemcsak játssza az alfahímet, de csakugyan meg van róla győződve, hogy a kocsmájában övé az irányítás.
A darab által felvetett leghangsúlyosabb kérdések ezért így foglalhatók össze: egy sokáig az igazságszolgáltatás gépezetének részeként tevékenykedő ember egyénileg képes-e megállapítani, mi az igazság? És a korábban elsajátított módszerek az új helyzetben vajon közelebb viszik-e a céljához, vagy ellenkezőleg, eltávolítják tőle?
Király Attila hibátlanul hozza Harry kisszerű, összességében taszító, ám ezzel együtt is szórakoztató figuráját. Mikola Gergő önimádó és feltűnősködő alakként ábrázolja Mooneyt, figurája rejtélyes, nyugtalanító és vitathatatlanul irritáló.
Az Alice szerepébe beugró Bakonyi Csilla alakítását látva nem nehéz sajnálatot érezni az asszony iránt, aki már nem táplál különösebb illúziókat a férjével – sőt, a kocsma törzsvendégeinek viselkedése láttán úgy általában a férfiakkal – kapcsolatban, így fásultan engedelmeskedik önelégült, zsarnokoskodó urának, és korántsem biztos, hogy közben a legjobb tanácsokkal segíti bakfis lányát.
A Shirley-t alakító Bartos Ági teljes természetességgel formálja meg a darab talán egyetlen rokonszenves, ám méltatlanul kevés figyelemben részesülő szereplőjét, a befelé forduló és a kocsmai közegből elvágyódó kamaszlányt, akit pillanatnyilag egészen más kérdések foglalkoztatnak, mint a felnőtteket, például a szerelem természete.
A befogadói élményt csak fokozza a Zöldy Z. Gergely által tervezett, kocsmabelsőt ábrázoló, retró hangulatot árasztó díszlet, amelyben a szereplők úgy csapolják és hajtják fel vagy dédelgetik a söreiket, ahogy az minden valamirevaló ivóhelyen szokásos.
Vagyis: a tatabányai Jászai Mari Színház nagy gonddal összerakott, jól működő előadással tárja a nézők elé ezt az egyedi recept alapján megírt darabot. Aki alapvetően a halálos sebet kapott férfiúi büszkeség működésmódjának bemutatására koncentráló, éjfekete humorral átitatott komédiára vágyik, ideális választásnak találhatja a Hóhérokat, és még sokáig emlékezni fog rá, miután megnézte.
Annál is inkább, mert rövid utánajárással kiderítheti, hogy a darab alapjai valósak: mindmáig egy Albert Pierrepoint nevű férfi Anglia legismertebb hóhéra: már az apja és a nagybátyja is ezt a mesterséget űzte. 1956-os visszavonulása után addigi segédhóhéra, a Harry Wade alakjának távoli mintául szolgáló Harry Allen lett az egyik állami főhóhér. És még valami: mind Albert, mind Harry kocsmát üzemeltetett – pályafutásuk során többet is –, melyek közül az egyik csakugyan Oldhamben, a Manchester Road-on állt!
