„Spenglernek hiszek, nem Fukuyamának”

– Tolkien szerint többek között az okozta Gondor hanyatlását, hogy a férfiak magas, hűvös tornyokban üldögéltek, és a csillagokat faggatták. Ön is sokat kémleli az eget, amatőr asztrofotókat készít, de úgy látom, nem vált irodalma kárára. Mi vonzza az éghez?

– Gyerekkorom óta meghitt viszony fűz a csillagokhoz, az asztronómiához. Megfoghatatlan az a pillanat, amikor ez a vonzalom elkezdődött. Arra sem tudok visszaemlékezni, mikor kezdtem el írni. A csillagok iránti rajongás és a történetek kitalálása mintha örökké létezett volna bennem. Hogy mi vonz a csillagokhoz? Talán a titokzatosságuk. A megfejthetetlenségük és elérhetetlenségük. A csillagok őrzik a választ létezésünk, eredetünk örök, megválaszolatlan kérdéséire. Nem beszélve arról, milyen gyönyörűek. Nemcsak a csillagok, de a galaxisok és közelebbi szomszédaink, a bolygók is. A Jupiter, amit magam is többször fotóztam, a Teremtő Géniusz remekműve. Amikor megpillantom a távcsövön keresztül vagy valamelyik űrszonda nagy felbontású fotóján, beleborzongok. A közismert legenda szerint Arkhimédész a csigasorait méltatva egyszer így kérkedett: „Adjatok egy fix pontot [a kozmoszban], és kimozdítom a világot.” Ha a világot nem is tudjuk kimozdítani, földhözragadt világlátásunkat mindenképpen kibillenthetjük a helyéből, ha megtaláljuk magunknak azt a fix pontot a kozmoszban, ahonnan visszapillantunk szülőbolygónkra. Hamar rájövünk, hogy hétköznapi problémáink, kisszerű konfliktusaink mennyire jelentéktelenek az égbolt csodáihoz képest.

– Ön Fábián Marcell zombori detektív figurájával megalkotta a szépirodalmi krimit, most jelent meg a harmadik, Fábián Marcell és a Hét nővér című rész. Honvágy, Monarchia-nosztalgia szülte az alakját, visszavágyott a zomboriak közé?

– Amikor a Fábián Marcell-sorozat első kötetét elkövettem, menet közben, a történet alakítása folyamán, eredendően egy történelmi regény írása során tévedtem a krimi mezejére, és ragadtam ott háromkötetnyi ideig. Először volt a korhangulat, ami megragadott, utána találtatott hozzá a helyszín. Egy darabig nem tudtam eldönteni, hol játszódjon a regény, az is megfordult a fejemben, hogy Szegeden, mivel harminc éve itt élek, ugyanakkor a gyökereim máshova nyúlnak, és ha már többnemzetiségű világot szándékoztam életre kelteni, végül magától adódott a szülőföldem, Zombor és környéke. Azt mondják, a legfontosabb dolgok, amik meghatározzák későbbi életünket, 9-10 éves korunkig megtörténnek velünk. Nos, éppen emiatt, mivel a gyerekkorom ahhoz a zombori világhoz kötődött, sokkal meghittebbnek, átélhetőbbnek, hitelesebben megformálhatóbbnak tűnt számomra. Hiszen Zombor utcáit, a Vármegyeházát, parkjait jól ismertem kamaszkoromból. A Monarchia ideje, közelebbről az utolsó békeévek, a XX. század eleje olyan korszaka a történelmünknek, amit addig még nem dolgoztam fel regényben. Vonzott a szecesszió világa, kihívást láttam benne.

– Miért?

– Mert akkor még emberléptékűek voltak a mindennapok, létezett ugyan telefon, de inkább kuriózum volt, mint hétköznapi eszköz, a mozgás, a haladás tempóját a ló és a vonat sebessége határozta meg, minden lassúbb volt, emberközelibb. Innen nézve csupa idillinek tűnik a korabeli táj, holott persze nem volt az, ahogyan soha, egyik korszaka az emberiségnek sem volt idilli. Az ember mindig ugyanaz maradt a maga kisszerűségével, önzésével, esendőségével. És bűneivel. Szívem szerint nem is nevezném kriminek a Fábián Marcell-trilógiát, hanem inkább bűnregényeknek. Kár, hogy nincs ilyen zsáner: történelmi bűnregény.

– Ha olvasója felkerekedne és elutazna Fábián Marcell városába, mit látna, mennyire maradtak meg e régi világ nyomai a mai Zomboron?

– Néhány jellegzetes épületen kívül nem sok minden emlékeztetné a mai Zomborban irodalmi turistánkat a néhai Monarchia vármegyeközpontjára. A szocializmus pragmatikus építészete Zombort sem kímélte. Mindenképpen a kevés kivétel közé tartozik a Vármegyeháza. Ahhoz nem nyúltak az elmúlt száz év során, némi túlzással talán még a homlokzat festése is ugyanaz maradt. Macskaköves udvara, körfolyosói, a hátsó traktusa, ahol egykoron az istállók álltak – jól felismerhetők ma is. Sokat jártam anno a nagy, sárga épületben, ami akkor a belügyminisztériumé volt, és ahol a mindenféle útlevél- meg igazolványügyeket intéztük. Hogy a néhai Vármegyeháza milyen nyomokat hagyott a tájon és lakóin, arról sokat elárul, hogy még a hetvenes, nyolcvanas években maguk a szerb polgárok is županijának, megyeházának hívták, pedig akkor már régóta nyoma sem volt a közigazgatásban a megyéknek. Amit érdemes megemlíteni, hogy például a Marcell-kötetekben szereplő Fehér Hajó nevű étterem a Megyeháza melletti parkban a mai napig megvan. Középiskolás koromban gyakran söröztünk a teraszán. Ahogy megvan még a Magyar Polgári Kaszinó is.

– A délszláv háború idején költözött Szegedre. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre, amikor áttelepült? Mennyire emlékeztették az utóbbi egy év háborús eseményei az akkoriakra?

– Amióta a szomszédban kitört a háború, folyamatosan kísért a déja vu érzése. Legfőképpen amikor a magyar–ukrán határon sorban álló tömegeket látom a tévében. Hasonlóképpen jöttünk át mi is, anno, 1991-ben. Ilyenkor az jut eszembe, amit egy történész írt, hogy Európában még sosem tartott ki a béke két emberöltőnél tovább. Egyetlen nemzedék elég, amelyik nem érezte meg a maga bőrén a háborúk szelét, hogy a vérszivattyúk újra beinduljanak. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a pusztítás a vérünkben van, semmit sem tehetünk ellene; amikor eljön az ideje, kitör és tombol.

– Mennyire hordja magában az ember a szülőföldjét az új lakóhelyén, és okoz-e az elhagyása lelkiismeret-furdalást?

– Engem a lelkiismeret-furdalás megkímélt, azon egyszerű oknál fogva, hogy esetemben és több ezer honfitársam esetében nem kényelmi döntés volt, hogy eljöjjünk. Kis túlzással, egyik nap még éltük mindennapi életünket, a másik nap meg már ideát találtuk magunkat. Nem volt szándékomban áttelepülni Magyarországra. Másokhoz hasonlóan én is abban a hiú reményben ringattam magamat, hogy csupán pár hónapra jövök át, amíg a háború vihara elül, és utána visszatérek. Nos, a pár hónapból tíz év lett, mire újra haza tudtam menni látogatóba, mivel időközben lejárt a régi, jugoszláv útlevelem, magyar meg azután lett, hogy állampolgárságot szereztem. Feleségemmel nulláról kezdtünk mindent, egy darab bőrönddel, de hát fiatalok voltunk, és még sokkal több idő állt előttünk, mint amennyit mögöttünk hagytunk. Mai fejemmel valószínű másképp döntenék. De a mai fejemmel nem lehetek harmincéves, szerencsére. Nemrégen olvastam egy interjút idősebb kárpátaljaiakkal, akik nem hajlandók elhagyni otthonukat. Meg tudom őket érteni. Van ideje a menésnek, és van ideje a maradásnak.

– „Az igazság mindig a kardot tartó kézben van” – mondja A künde című regénye egyik szereplője. Ez most is érvényes axióma?

– Ez minden időkre érvényes axióma. A kardot tartó kéz, ahogyan a kard is, szimbólum. Spenglernek hiszek, nem Fukuyamának. A történelem nem „fejlődik”, nincs végpontja. Ismétlődő ciklusokból áll. Közben a népeket mindig kordában kell tartania valakinek, erre szolgál a hatalom. A kardot tartó kéz. Ami lehet nyers erő, karhatalom, de ugyanúgy lehet pénz, tőke, hitel, vagy – ami legújabb korunkra jellemző: ideológia. Az a legolcsóbb. Meggyőzni embereket, elhitetni velük, hogy számukra éppen az a vezetőszár a legmegfelelőbb, amit rájuk akasztanak. Pláne, ha az ideológia divattá „nemesül”. Csoportszellemmé. Ahova jó tartozni. Amiből kimaradni nem menő, meg amúgy is, a magányos ember, az individuum olyan fura manapság, olyan snassz. El kellene oszlatni egy tévhitet: korunk nyugati embere nem individualista, ahogyan a közvélekedés tartja, hanem nyájember. Attól, hogy önző módon éli életét, még nem individualista. Pusztán konformista. Közönyös. Az individuumnak véleménye van, saját ízlése, akarata. Nem a közösségi hálók határozzák meg a véleményét a jelenségekről, hanem megpróbálja kellő távolságból figyelni a dolgokat, hogy minél több részlet a látószögébe kerülhessen. Az a bizonyos kozmikus fix pont ebben sokat segíthet.

– Imént említett könyvében egy lehetséges „Csaba királyfi”-mítoszt próbál rekonstruálni történelmi regény formájában. Az identitáskeresés, a helykeresés a könyv egyik fontos eleme. Az akkori magyarok egy része visszavágyik Kelethonba, mások a Kárpát-medencében maradnának. Mit gondol, ezer éve nem találjuk a helyünket, szerepünket Európában, vagy ez csak egyfajta lelki keletre vonzódás, amelyet sosem kell kielégíteni?

– Úgy kell tekintetünk a magyarság keleti gyökereire, mint szellemi-kulturális örökségre. Fizikai értelemben nincs mit kezdenünk vele, ellenben jó szolgálatot tesz válságos időkben, amikor úgy érezzük, nem találjuk a helyünket. Legtöbbünk őse egyébként sem Árpád mellett lovagolt be Pannóniába. Az én dédapám magyarul sem tudott, csak svábul. A nemzeti múltat mindannyian örökül kapjuk, többnyire nem magunk választjuk. Elvágyódhatunk a mitikus Kelethonba, ahogy Stephanus testvér magyarjai A kündében, ugyanakkor a valóság az, hogy Kelethon nem létezik. Ami létezik, az a Kárpát-medence, ahol élünk. Ezzel kéne valamit kezdeni. Gondolja, más népeket nem kísért meg a sehova sem tartozás érzése? Szerb szomszédaink évtizedek óta azt tapasztalják, hogy a nagybetűs Nyugat úgy tekint rájuk, mint púpra a hátán. Miközben ugyanúgy darabolják őket, ahogyan bennünket daraboltak annak idején. S nekik még mitikus Kelethonjuk sincs, ahova elképzelhetnék magukat…

– Kell-e foglalkoznia az írónak közössége sorskérdéseivel, vagy sem?

– Minden írónak azzal kell foglalkoznia, amire egy adott időben késztetést érez. Van, hogy egyáltalán nem érdekli a sorsközösség, sem nép, sem nemzet, pusztán történeteket szeretne elmondani. Vagy csillagokat bámulni, pecázni, paprikás krumplit főzni. És van, hogy felhevül a vére, és úgy érzi, bele kell kiáltania a magáét a közösbe. Nekem azonban mindig gyanús az olyan alkotó, aki folyton kiabál. Aki úgy érzi, az ő hangja nélkül hiányos lenne a kakofónia. Az a bizonyos távolság a dolgoktól nagyon fontos. Lehet véleményünk a napi ügyekről, van is nyilván, de azért az első felindulások ritkán találnak célba és hoznak eredményt. Sokszor szerencsésebb Aranynak maradni, mint Petőfinek.

– Hogy érzi, milyen irányban változik a világirodalom? Nyugaton egyre több tabu, tiltás jelenik meg, szerzőket cenzúráznak, visszatér egyfajta szemérmesség, új ideológiák szivárognak be a művészetekbe. Ez ellen mi az ellenszer? Emil Cioran szerint az, hogy „korszerűtlen” dolgokat kell olvasni, és: írni.

– Számomra nincs riasztóbb az ideologikus irodalomnál. Az a szépirodalom megbecstelenítése. Egyébként sem pártolok semmilyen ideológiát, mert olyan az, mint szépasszonyon a ruha: eltakarja a lényeget. Vagyis az embert. Ciorannak teljesen igaza van. Mindig is büszke voltam korszerűtlenségemre. Amikor mások annak idején a divatos, modern szövegirodalomra esküdtek, én történeteket meséltem, dialógusokat írtam, és korszerűtlen, hagyományos kortársakat és klasszikusokat olvastam. A hagyományos kortársak és klasszikusok ma is a helyükön vannak.