Gondolatok Olasz Ferenc fotográfus Ecce homo I-II. című albumairól

„Templomaink mint felkiáltójelek állnak e hazában, tornyaikban elnémult harangok virrasztanak örökös Nagypéntek-gyászban. És hiába kapaszkodnak imádkozó kezükkel az égbe, és keresztjeik fölött hiába ragyognak a csillagok, Pilátus még mindig cinikusan Királynak csúfolhatja, és újra és újra keresztre feszítteti Jézus Krisztust és a Szeretetet. Régóta járjuk a magunk Emmaus útját, vonulunk Ég és Föld között, de nem tudunk keresztül lépni a Kapun, ahol találkozhatnánk Istennel, újra és újra megrekedünk a Kereszt tövében.” Olasz Ferenc eme hitvallása abban a kétkötetes fotográfiagyűjteményben olvasható, amely Ecce homo címmel jelent meg saját kiadásában, s melynek képein keresztül maga az élet, s azon belül is a művész élete is jobban megismerhető.

Az alsópáhoki falu két szélén állított kereszt, elhagyott Krisztusok a határban, ismeretlen mesterek homokkőből, pléhből, fából mintázott szenvedő Krisztus-portréi, a gyermekét óvó Mária arcvonásai, református temetők sebtiben ácsolt sírjelei, kapuk, tornyok és templombelsők. Van, akinek csak egy képet, másnak egy egész életet jelentenek. Sokan észre sem veszik őket, elsétálnak mellettük. Olasz Ferenc azonban mindezekben és minden emberben, házban, fában és virágban az örökkévalót keresi. Rajtuk keresztül szeretné át-, vagy megmenteni mindazt a csodát, amelyet egyszerűen életnek neveznek. Még akkor is, ha ez a korszak az értékekkel és a világossággal szemben a sötétség erőinek kedvez, s egyre kevesebb embert érdekel lelkének tisztasága. S még akkor is, ha egyre többen fordítanak hátat Krisztusnak. Sőt, talán éppen ez inspirálja arra, hogy megörökítse a létezésünkből mindazt, amely örömöt, vigaszt és reményt ad mindenkinek. A tanult kőfaragómesterek munkáit éppúgy, mint az ügyes kezű parasztemberét és a Teremtő adta szépségeket. Olasz Ferenc először 1966 tavaszán fogta kezébe fényképezőgépét, s indult el, hogy falujából, a Zala megyei Alsópáhokból megmutassa mindazt, ami érték, és amit látni érdemes. Fekete-fehér felvételein elfáradt idős arcokat, Piroska néni munkás öreg kezeit, vályogból rakott parasztházakat, útszéli kereszteket örökített meg, no és azt az Angyalt, aki mindeközben végig mellette volt. Az alkotás közben soha nem egy egész, hanem mindig a részletek érdekelték, s érdeklik ma is. Kinagyított arcok, a templomba lépők számára elrejtett, de mégis mívesen kifaragott díszítések, a torony deszkázata, vagy éppen a padsorok fény-árnyék játéka. Mindazt, amit alkotói korszakának kezdeti, 1966-tól 1973-ig tartó szakaszában értéknek hitt és tartott, összegyűjtötte, s az Ecce homo című albumának első kötetébe rendezte, amelyet aztán a második kötet további, egészen napjainkig készített – immár több színes felvételt is tartalmazó – képeivel egészített ki. Ha a képek színvilága néhol változott is, a téma és a látásmód változatlan maradt, mint ahogyan Ipolyi Arnolddal, a hazai műemlékvédelem egyik úttörőjével együtt vallott törekvése is: „Őrizzük meg emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, s kétesebb a jövő.” (B)