Hogy a kortárs magyar drámát folyamatában figyelhessük meg, nem árt némi visszatekintés. Katona József klasszikus Bánk bánja anno nem csupán sikerdarab volt, de azon frissiben történelmi jelentőségre tett szert a Nemzeti deszkáin. Később, a színház fénykorában, Németh Antal és Hevesi Sándor vezénylete alatt jobbnál jobb kortárs drámákat mutattak be: a teátrum házi szerzője volt Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán és Zilahy Lajos, de a repertoár szintén erős részét képezték Móricz vagy Márai darabjai is. Sikerrel futott Németh László és Tamási Áron, s ott volt persze Molnár Ferenc, a jól megcsinált vígjátékok legnagyobbik mestere, aki a Nemzeti repertoárjára egyéb okokból nem került fel, de imádta a fél világ.

Persze később sem kellett nagyon félteni a színpadi alkotások szerzőit, 1967-től például már a „Tóték utáni” drámáról beszéltek; Örkény István világszínvonalú írása osztatlan sikert aratott. A 70-es, 80-as évek szerzői, Szakonyi Károly, Spiró György vagy Kornis Mihály ősbemutatói is eseményszámba mentek, egészen addig, míg elkövetkezett a rendszerváltozás, és a szórakozás és művelődés tucatnyi lehetősége között a színház jelentősége jócskán lecsökkent.

Persze a dráma nem csupán a társadalmi változások hatására indult hanyatlásnak. Peter Szondi, a színháztörténetírás nagyatyja már az ötvenes években a válságáról beszélt, legújabban pedig már a műnem beolvadását jósolgatja az irodalomtörténet. Számtalan ok között arról is szól a fáma, hogy a drámaszövegre alapuló színháznak van-e még érvénye, hiszen a posztmodern áramlatok, a kísérletező színház egyre inkább elveti a drámai szöveg szükségességét. Itthon azonban még ettől nem kell tartani, mert annyira él a konvencionális lélektani-realista színjátszás, hogy a színpadi előadások 95 százalékának szüksége van a drámai szövegre. A maradék öt százalékot tekintve pedig Kiss Csaba drámaíró, a Deszka Fesztivál egyik ötletgazdája és rendezője szerint nem lehet eldöntetni, hogy azért fordulnak-e egyre többen a próbák során születő szöveghez, mert a dráma meghaladott műfaj, vagy mert a magyar drámának nincs igazán erős dózisa. Szerinte ma egyszerűen a műfaj okán nem sikk a kortárs magyar drámával foglalkozni, de az ettől függetlenül sem helyettesíthető egy – a színpadon instant létrejövő – közérzeti halmazzal. Probléma továbbá az is, hogy nincs önálló drámakritika, így ha egy előadás csak közepes színvonalat üt meg, az irodalmi művet is középszerűnek tartják, amelyből született. Szintén probléma, hogy a drámát nem olyan könnyű olvasni, mint egy regényt, gyakorlatlan szem nehezen teszi magáévá.

Ennek ellenére az elmúlt öt év, ha nem is viharos, de mindenképp pozitív változást hozott a hazai alkotások világában. A drámatermésnek nagy ugrást adott az Örkény Istvánról elnevezett szerzői ösztöndíj, és a Katona József produkciós pályázat kiírása, amely utóbbi a friss hazai darabok színrevitelét támogatja. Ennek nyomán megkétszereződött a kortárs magyar drámák száma, 400 hazai előadásból 80 mai szövegre épül, újra megjelent a Rivalda című folyóirat, több a bemutató. Egyre több színház – így a Budapesti Kamara, a kecskeméti, a nyíregyházi vagy a kaposvári – viszi színre szinte műhelyszerűen a friss drámatermés darabjait, és megnőtt a közönségigény is, hiszen a darabok előnye, hogy a ma problémáiról beszélnek a nézőhöz. Szerzőik a negyvenes korosztály tagjai, akik ugyan nemzedékké nem álltak össze – hiszen ahhoz tartalmi összefüggésre is szükség volna –, de dinamikus, aktív, 25-30 fős közösséget alkotnak. Közéjük tartozik például Térey János, Kárpáti Péter, Szilágyi Andor és az a Hamvai Kornél, akinek Hóhérok hava című művét korábban a legjobb magyar drámának ítélték.

Hamvai neve sokak előtt ismeretlen lehet, nem sztár, hiszen a színházi minőség fogalma manapság – olybá tűnik – kizárja a hírnév lehetőségét. Pedig ő a ma Molnár Ference. A jól megcsinált jelenetezés, rafinéria, ötletes lendületesség, az olykor sötéten felvillanó humor komponistája. Aztán itt van Egressy Zoltán, akinek Portugál című művéből nem csupán filmet készítettek, de nagyszínpadi produkcióként már 250 előadást ért meg a Katona József Színház deszkáin, továbbá Miskolcon is évek óta repertoáron tartják. Ez pedig prózai darabhoz mérve elképesztő, klasszikusokat maga mögé utasító teljesítmény. Ehhez persze az kellett, hogy a sufniból nagyszínpadokra kerüljenek a darabok, a fő véráramba, s ne a föld alá, miként a Nemzeti Színházban, amely olyannyira elhibázott gyakorlatot folytatott a kortárs magyar drámával, hogy mindössze két szerző műveit játszotta, ráadásul eredmény nélküli pályázatokba bukott bele, ahol állítólag tehetség híján maradt el a győzelem.

(Herbák)