Hirdetés

Meddő dolog lenne azon vitatkozni, ki a legnagyobb író a világon, már csak azért is, mert az írásminőséget nem lehet másodpercekben vagy centiméterekben mérni. Az viszont biztos, hogy az 1918-ban született Alekszandr Szolzsenyicin a világ egyik legjelentősebb, korszakformáló gondolkodója volt, igazi, Dosztojevszkijhez, Tolsztojhoz mérhető orosz lélek. Mert orosz írónak lenni legelőször is sors. Ez derül ki Domonkos László nyelvi értelemben rendkívül színes, szerkesztésében világos és logikájában következetes esszékötetéből is, amely ráadásul tele van regényszerű fordulatokkal, titkokkal. Ki tudta például, hogy Szolzsenyicin lelkes ifjúkommunista volt, aki rajongott a matematikáért és a fizikáért? Viszont épp a valóság folytonos elemzésével már fiatal katonatisztként eljutott a szovjet rendszer kemény bírálatáig. A front okozta a vesztét is, hiszen a földbe ásott fedezékében kialakított dolgozószobából kezdett levelezni egyik tiszttársával az állam hibáiról, morális züllöttségéről. Nem csoda, hogy rövid úton a Gulagon találta magát, és az ott töltött idő hatására született meg nagyszabású dokumentumregénye, a Gulag-szigetvilág. A mű fontosságáról Domonkos László úgy beszél, mint amely az 1956-os magyar forradalom mellett a másik legnagyobb ütést mérte a sztálini zsarnokságra. Szolzsenyicint végül 1973-ban egyszerűen kiutasították a Szovjetunióból. A tollat azonban ekkor sem tette le, a „létező” kommunizmus ellentmondásait és erkölcsi züllöttségét ostorozta tovább elemző műveiben, és belelátott az elkényelmesedő, elgyávuló, hitét vesztő Nyugat lelkébe is. Közben folyamatosan árulók vették körül: barátja, elvált felesége és a szovjet írók jó része, élükön Mihail Solohovval történelemgyalázással vádolták. Az 1970-ben odaítélt irodalmi Nobel-díj, amit az Ivan Gyenyiszovics egy napja című rövid lágerregényének is köszönhetett, csak súlyosbított a helyzetén. Nyugaton szintén számos támadás érte, pedig, ahogy Domonkos László is írja, nem tett mást, mint a hitet, kötődést, tartást kérte számon egy anyagi jólétével együtt is kiüresedett kultúrán, egy „éppen süllyedőben lévő Atlantiszon” – e gondolattal messze megelőzte korát. Az életművet alaposan feldolgozó Domonkos László szerint Szolzsenyicin mégsem volt pesszimista, a szó szoros értelmében utolsó óráján is dolgozott. Mert tudta, hogy „a gyógyulás (…), ha talán túl lassan is, de bekövetkezik”.