– Volt valaki a családban, aki szépen énekelt, vagy játszott valamilyen hangszeren?

– Édesanyámnak gyönyörű hangja volt, de nem tanulhatott, mert kivették a gimnáziumból, mikor a nagyszülőket a kulákká nyilvánítás fenyegette. Az ő nagyapja, a dédpapa jól hegedült, és saját magának csak úgy fül után készített is egy hangszert, amivel eljártak a lakodalmakba télen. Ügyes kezű ember volt, egy hős parasztbácsi. De édesapámnak is jó hangja volt, és a családban mindenkinek, csak az a nehéz munka nem engedte, hogy képezzék magukat. Én olyan helyre születtem, ahol rengeteget kellett a két kezünkkel dolgozni, édesanyámtól, édesapámtól is ezt láttam, nagyszüleimtől is. Annyi állatunk volt, hogy a szomszédos óvodából hozzánk hordták át a gyerekeket, megmutatni nekik, melyik hogy néz ki. A lótól a borjún át, a csikó, a birka, a tehén, a disznó, a gida, a gyöngytyúk, a fehér kacsától a japánig az égvilágon minden volt nálunk. El lehet képzelni, mennyit kellett dolgozni ennyi jószággal, és akkor még a földek, meg a gyümölcsös… Megtanultam a munkát. Annak idején nálunk húsz fejőstehén volt az istállóban, ma egész Mohácson nincs húsz. Az ipari üzemek is bezártak, csak tengenek-lengenek az emberek.

– Hány évesen énekelt először nyilvánosság előtt?

– Négyéves koromban Mohácson, a református templomban. Karácsony volt, a megterített úrasztala előtt álltam, és emlékszem, a 434. dicséretet énekeltem mind a tizenvalahány versszakával. Édesanyám tanította meg, elmondom az első versszakát, mert ez a hitvallásom is. „Vezess, Jézusunk, / véled indulunk, / küzdelemre hív az élet, / hadd kövessünk benne téged, / fogjad a kezünk, míg megérkezünk.” Így is gondolom, és így élem az életemet. Nálunk a családban a hit teljesen természetes, magától értetődő dolognak számított, mint a levegővétel. Nagypapám harmincnyolc évig volt gondnok és harangozó a mohácsi református templomban. A háborúban elfogták az oroszok, és elindították az erdő felé, mondták neki, hogy davaj, elővette a felesége meg a kislánya fényképét, könnyezni kezdett, és megfogadta, hogyha a Jóisten kimenti ebből a helyzetből, egész életét neki szenteli. Mikor az ötvenes években a papoknak még enni is alig volt mit, gyakran vitt élelmet, kimeszelte a templomot, így éltek a nagyszüleim és a szüleim.

– A templomi énekeken kívül gondolom népdalt is bőven hallott gyerekkorában.

– A drága népdalok, igen, a gyökerek… Szerettem őket. Mohácson busójáráskor mindig rendeztek népdalversenyt, de a sors fricskája, hogy ott hiába énekelgettem szépen, meg a kisdobos- és úttörőszemléken, nem lehettem első bizonyos okok miatt. Ki volt jelölve, hogy melyik pártvezető gyerekét kell első helyre tenni. Már ott sem volt olyan egyszerű az élet. Azért nagyon sok népdalt tanultam édesanyámtól is, meg gyűjtésekből is, szerettem népdalt énekelni. Aztán elkerültem Pécsre zeneművészeti szakközépiskolába, zongorázni kezdtem, szolfézst, zenei tárgyakat tanultam. De ott sem volt olyan egyszerű…

– Ez mit jelent?

– Ha egy emberkében mocorog a tehetség, azt vagy észreveszi egy jó pedagógus, vagy nem. Aki észreveszi és segíteni tudja a diákot, azt áldja meg érte a Jóisten. Belebotlottam egypár ilyenbe, de sajnos az ellenkezőjébe is. Pécsett a Liszt Ferenc Főiskolán diplomáztam mint mezzoszoprán. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, ennek már huszonöt éve, egészen fiatal koromtól együtt vagyunk. Ez kegyelmi állapot. Három év után vett feleségül, mikor végeztem 1986-ban, akkor kerültem Pestre a Zeneakadémiára. Ott sem ment minden egészen simán, nem találtam meg a hangot az első énektanárnőmmel, vagy inkább ő nem találta meg az enyémet. A férjem fél év után észrevette, hogy gond lesz, és azt mondta: „Eszterkém, elvékonyodik a szép hangod, mi lesz vele, lassan elmegy”. De valahogy nem vettem komolyan a figyelmeztetését. Egy évre rá már láttam, hogy baj lesz. Nem szeretném a tanárnő nevét említeni, akit egyébként nagyra becsülök, csak mi valahogy nem értettük meg egymást. Utána viszont az élet egy csodálatos tanárnővel ajándékozott meg, Ónody Mártának hívják. Kezelésbe vett, és ezzel minden megváltozott, amit úgy éltem meg, mint egy csodát. Aztán ott is lediplomáztam, de gáncsok, akadályok ott is adódtak. A tanszakvezető a vizsgám után azt mondta, jó lesz majd valamelyik vidéki színházba primadonnának. Márta is meglepődött ezen, tudta, hogy ennél jóval több van bennem.

– Ilyen ellenszélben hogyan tudott mégis továbblépni?

– Akkor az volt a rend a Zeneakadémián, hogy az első három évben mindenki minden tárgyat tanult, ezután felvételizhetett operatanszakra, és ott már csak a választott operai tárgyakat tanulta az ember. Mikor legelőször elmentem, elvágtak, de Medveczky Ádám karnagy úr felfigyelt rám, és észrevette, hogy ugyan még nem kész a hangom, de operára való. Meghallgatott külön, és mondta, hogy még sokat kell dolgozni, de próbáljam meg másodszor is az operatanszakot. Másodszorra úgy alakult, hogy a felvételi bizottság első körben leszavazott, a karnagy úr nem akarta elhinni, azt mondta, ez nem létezik. Boldogult Patkó József korrepetitor is mellém állt, meg Sólyom Nagy Sándor is. Újra szavaztak, de csak harmadik körben, nagy nehezen vettek fel az operatanszakra. Az volt a kifogás, hogy nem megfelelő a művészi kifejezés, és azt mondták, ha nem lesz meg az első félévi vizsgára, akkor kettessel eltanácsolnak. Úgy telt a nyaram, hogy ez a súly ott volt a vállamon. Egy ilyen mondat megnyomoríthatja az embert, akár egész életére is. Persze örültem, de… Szóval elég sok akadállyal kellett megküzdenem, ezért mondtam, hogy nem ment minden egészen simán. De úgy vagyok vele, hogy minél nagyobb nehézség adódik az életben, annál nagyobb erővel dolgozom. Csak azért is.

– Hogyan bizonyította be, hogy mégis operaszínpadra való?

– Egyszer csak hallottam, hogy Pavarotti-énekverseny lesz, és a közép-európai elődöntőt itt Budapesten rendezik. Ah! – gondoltam, bele a közepébe, és jelentkeztem. Akkor tizennyolc forintba került egy buszjegy, irány az Erkel Színház. Ott aztán felvonult mindenki, aki csak élt és virult az opera körül, csonka-bonka, béna, élő és halott. Én is elmentem, és a történet végét már mindenki ismeri: nemcsak elmentem, hanem meg is nyertem. Ezerötszázan indultunk, és az utolsó fordulóra, amit Philadelphiában rendeztek, már csak százötvenen maradtunk, ebből huszonötünket díjaztak, köztük egyedül én voltam Magyarországról. Pavarotti, aki a bírálóbizottság elnöke volt, úgy látszik megfelelőnek találta a művészi kifejezésemet, sőt! Aidát énekeltem, a Nílus-parti áriát és Toscát, ezek ma is a kedvenc szerepeim. Azt szoktam mondani, hogy Doktor Élet mindig mindent helyre tesz. Sokan nem is akarták elhinni, mikor hazajöttem, hogy nyertem. Istennek adtam hálát akkor is.

– Ezután egy évvel végzett az operatanszakon, aztán fölvették az Operába. E nélkül a versenyeredmény nélkül nem lett volna bérelt helye a színpadon?

– Biztos nem. Nekem mindig mindenért nagyon meg kellett küzdenem. De ez helyes, így van jól. Így szoktam meg. Megszoktam azt is, hogy nem mindig a legjobb körülmények között kell teljesíteni, legalábbis itthon. Énekeltem sokfelé a világban, épp a Pavarotti-verseny révén kerültem ki Berlinbe, öt évig voltam ott vendégszólista. Előbb volt szerződésem Németországban, mint a Magyar Állami Operaházban. De énekeltem Bécsben, Salzburgban, Bregenzben, Frankfurtban, Palermóban, Barcelonában, New Yorkban, Pittsburghben. Torontóba ötször hívtak meg, és még más nagyon sok helyen is, és éppen most áprilisban jöttem haza Amerikából. Különös kegyelmi állapot, hogy az ember egy kis parasztházból elkerült, és a fél világot bejárta. Egész életem kegyelmi állapot.

Boros Károly