Az új év elején, vízkereszttől húshagyókeddig tart a farsang, a bálok hagyományos évadja. Gyökerei egyes néprajzkutatók szerint egészen az ókorig nyúlnak vissza, de az első igazi bálokat a középkor királyi udvaraiban rendezték.

A magyar bál szó a latin-olasz balare (táncolni) szóból származik, és ünnepélyes társas, táncos összejövetelt jelent. Európában a XIX. század elején az arisztokrácia és a földbirtokos nemesség rendezett zártkörű táncmulatságokat. A bálozás szokása gyorsan terjedt a társadalom minden rétegében, nemcsak a városokban, hanem a falusi lakosság körében is. Néhány évtized múltán a XIX. század második felében már minden szakma, szervezet, sportkör meghirdette egy farsangi szombat estére a maga bálját, amit gyakran jótékony célra szerveztek.

Elődeink ismerték a társas érintkezés jelentőségét a közösségek életében, és azt, hogy az ismerkedés, kapcsolatteremtés és a közösség összetartásának egyik leglátványosabb, legnépszerűbb formája. A farsang ideje a tél derekén, a két legnagyobb keresztény ünnep, karácsony és húsvét között van, aminek ésszerű gyakorlati okai vannak. A hosszú téli hónapokban, mikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek, jobban ráértek az emberek egymást meglátogatni, ünnepelni, ismeretséget, barátságot kötni. Az ilyenkor rendezett táncos összejöveteleken vezették be az eladósorba került lányokat társaságba, és a házasulandó fiatalemberek itt keresték a számukra megfelelő „partit”. A báloknak, bálozásnak, mint minden társadalmi érintkezési formának, szigorú öltözködési és viselkedési etikettje volt. Ezek az egykori előírások némelyike ma már megmosolyogtató anekdota csupán, de számos évszázados szokás, mint az illendő öltözködés és modor máig is élő követelmény. A hölgyek báli ruhájára változatlanul jellemző a földig érő hossz, mély dekoltázs, a kesztyű, a selyem, a bársony és a csipke gazdag alkalmazása. Az urak számára kötelező, hogy legalább sötét öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viseljenek, de a színvonalasabb bálokon a szmoking az általános. A XIX. század végén, XX. század elején a hölgyek báli öltözéke utalt viselőjének családi állapotára. Az első bálozó fehér ruhát viselt, virágdísze a rózsa volt. A következő években, ha még nem mentek férjhez, világos rózsaszín, kék, zöld volt a ruha színe. A mamák lányaiknál sötétebb, barna, lila, szürke, mélykék színeket hordtak, feketét csak az idősebb asszonyok viseltek. Fontos kellék volt a táncrend, ami finom papírra nyomtatott, bőrbe kötött, ceruzával ellátott díszes könyvecske volt, amibe feliratkozva biztosítottak a fiatalurak egy vagy több táncot a táncrend tulajdonosával. Ezek a kis könyvek gyakran maguk is művészi értéket képviseltek, de minden bizonnyal egy életen át gyönyörű emlékek őrzői voltak a nagymamakorba érkezett egykori bálozó számára. A mai báli toalettek igen változatosak, a bál rendezőjének feladata, hogy a meghívón jelezze a megkívánt öltözetet. A „white tie” frakkot és nagyestélyit jelent – ezt csak a nyitótáncosoknak illik betartani. A „black tie” előírás szmokingot és hosszú alkalmi ruhát igényel. Egy szép báli ruha tervezése és létrehozása a divattervezők és szalonok számára a legnagyobb kihívást és alkotói fantáziájuk zabolátlan szabadon engedését jelenti. A tündöklő báli forgatagban elgyönyörködünk a divatkreátorok évente változó fantasztikus ruhakölteményeiben, és örömtelien növekvő számban a nemzeti viseleti hagyományokon alapuló, azokat felidéző gyönyörű magyar báli ruhákon is. A női toalettek az évszázados díszmagyar autentikus adaptáció, az urak az ünnepi bocskaitól több részből álló díszmagyart viselhetik. Ezek az ünnepi viseletek nem válnak divatjamúlttá, amit ma a fiatal mama visel, azt húsz év múlva felveheti majd a leánya is, és biztosan nem fog vele szégyent vallani. Mindenkinek vidám farsangot és jó mulatást kívánok. Hampel Katalin