Hirdetés

A mű 1972-ben jelent meg a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóiratban. Ősbemutatóját 1978-ban tartották a Gyulai Várszínházban, és azóta számos teátrum műsorára tűzte – legújabban az Újszínház játssza a maga változatát, Pataki András rendezésében.

A mindössze három képből és egy epilógusból álló, egyfelvonásos darab elején Petronius, a Római Birodalom területileg illetékes helytartója egyszerűnek tűnő feladatot kap: állíttassa fel Caligula szobrát a jeruzsálemi templomban. A hivatalos álláspont szerint az imperátor ugyanis istenség, ezért a birodalom valamennyi templomában el kell helyezni egy-egy őt ábrázoló alkotást.

Csakhogy Mózes második könyvében az áll: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. Ne csinálj magadnak faragott képet […]. Ne imádd és ne tiszteld azokat.” Ezért Barakiás, a csodarabbiként tisztelt főpap a helytartó tudtára adja: Jeruzsálemben semmiképp sem tehetnek eleget a császár utasításának.

És ha Petronius erőszakkal juttatná be a templom falai közé a szobrot, az a szakrális hely megszentségtelenítését jelentené, minek következtében a templom megszűnne templomnak lenni, és üres csarnokká válna, „amely talán jó Caligulának, de nem az Úrnak”. A zsidóságra pedig nemzethalál vár – ugyanis ez az Úr által rendelt büntetés arra az esetre, ha rajta kívül más istent imádna.

Korábban írtuk

A római helytartó tehát feloldhatatlannak tűnő dilemmával szembesül: „Muszáj is, lehetetlen is. / Mit gondolsz, melyik súlyosabb, a te / Lehetetlened vagy az én muszájom?”, tudakolja a főpaptól. De további kérdések is felmerülnek: kövesse-e az uralkodó utasítását anélkül, hogy tekintettel lenne annak várható, tragikus következményére? Vagy tartsa tiszteletben az általa irányított tartományban élők elvárásait, még akkor is, ha a fővárosban ezáltal a központi akarat érvényesülésének akadályozójaként tűnik fel?

Petronius végül úgy határoz, hogy elodázza a parancs végrehajtását: támogatja, hogy a zsidó király követséget menesszen Rómába, és arannyal próbálja szándéka megmásítására bírni Caligulát vagy az utasítás végrehajtására befolyással bíró főhivatalnokokat. Még filozófiai alapot is talál mindehhez: megalkotja a tétlen, nem cselekvő hatalom fogalmát.

A darab tehát alapvetően a hűség-árulás, engedelmesség-szembeszegülés, szabadság-szolgaság ellentétpárok által meghatározott kérdéseket boncolgatja. De arra is kitér, hogy egy jókora gépezet részeként az egyénnek van-e rá lehetősége, hogy önállóan – és persze helyesen – döntsön. Ahogy arra is, hogy diktatúrában lehet-e etikusan – de úgy is fogalmazhatnánk: emberhez méltóan – élni.

Hiszen a mű nem csupán a benne bemutatott történelmi kor, az I. század közepe egyes eseményeire utal, de a megírása idején – vagyis a múlt század hetvenes éveiben – uralkodó állapotokra is. A birodalom élén álló császár így a keleti blokk országait a Szovjetunió fennhatósága alatt egy tömbbe szervező generalisszimusz, Sztálin. Bár a cézár arcképének egyes vonásait elnézve a néző akár úgy is találhatja, hogy azok Leonyid Iljics Brezsnyevet, Nicolae Ceaușescut vagy Kádár Jánost idézik… A szobor templomba szállíttatása ugyanakkor az új „vallás”, azaz a kommunista ideológia uralkodóvá tételére, valamint a kommunista vezetőket övező személyi kultuszra utal.

Eme értelmezési keretben válnak különösen szívszorítóvá a főpap szavai: karnyújtásnyi közelségbe került a nemzethalál! Ám a darab egyik végső felismerése ennél is keserűbb: amikor végre úgy tűnik, taktikája eredményesnek bizonyult, Petroniusnak rá kell döbbennie: nem vonhatja ki magát egy másik ügyben hozott döntésének következményei alól!

„Addig küzdöttem Caligula ellen, / Míg Caligula lettem magam is”, állapítja meg letaglózva. És e mondat egybecseng Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, nagy hatású versének kulcsmegállapításaival: „mindenki szem a láncban; […] magad is zsarnokság vagy”!

Az Újszínházban látható előadás díszlete nyomatékosítja mindezt. A Bubik István Stúdiószínpad meghatározó kulisszája ugyanis egy pár jókora – embernél is magasabb – csizma, melynek láttán nem csak azt juthat a befogadó eszébe, hogy Caligula neve annyit tesz, hogy Csizmácska (vagy Kiscsizma), de az is, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc egyik szimbolikus eseménye a budapesti Sztálin-szobor ledöntése volt, és a generalisszimusz bronzból öntött alakjának eltávolítása után csak a csizmái maradtak a Városligeti fasor torkolatában álló talapzaton. Ha ezek után bárkiben maradtak volna kétségek azt illetően, mire kíván reflektálni a darab, a szereplők által viselt jelmezek – katonai egyenruhák – elárulják, mi a válasz.

Szélyes Ferenc Petroniusa jól érzékelhetően nem hivatalnok. Alakjában a felelős magatartásra és etikus döntéshozatalra törekvő értelmiségi jelenik meg a színpadon: érvekkel próbál hatást elérni a fegyverek helyett, hiszen elsősorban azt keresi, hogy a nehéz helyzetben, amelybe került, mi a morálisan helyes.

A császár követeként színre lépő Decius sokkal inkább cselekvő alkat – viselkedése arról árulkodik, hogy követi a birodalmi logikát, de nem a nagyhatalom fennmaradása, inkább személyes túlélése érdekében alkalmazza. Szakács Tibor megformálásában simulékony és rugalmas, bizonyos értelemben hatékony, ugyanakkor igencsak ellenszenves figuraként jelenik meg.

Győrffy András méltóságteljes, ám kissé fásult alakként ábrázolja Barakiást, a templom főpapját, akinek nem sok kétsége van afelől, hogy vallási és politikai szempontok ütköznek a szobor templomba szállítása vagy nem szállítása ügyében, ám egy percig sem habozik, melyek képviselője legyen.

A Caligula helytartója újszínházbéli előadása külsőségekben lecsupaszítva, redukált szereplőgárdával tárja a néző elé egy belső (lelkiismereti, vallási, filozófiai) és külső (hatalmi, politikai) dimenziókban zajló tusa fejleményeit. Megtekintése során a befogadó több, a hatalom természetéről vagy az annak való alávetettségről szóló felvetést hallhat. Vagyis: mind a mai napig ható, erőteljes és elgondolkodtató darabról van szó, melyet okkal tartanak a ’45 utáni magyar drámairodalom egyik kiemelkedő alkotásának.