Elmúltak azok az idők, amikor néhány haute-couture tervező diktálta a stílust Párizsban, és a varrónők lemásolták a mintákat a szalonokban. A huszadik században kultikus figurákká nőttek a viselhető művészet alkotói, s a világ számos pontja kapcsolódott be a nemzetközi divat vérkeringésébe.

Budapestet is Kelet-Európa Párizsának tartották valaha, most e szempontból sehol sem jegyzik – még –, ám a magyar tervezőket generációról generációra egyre inkább. A gyors sikereket arató fiatalok pedig már igazi nemzetközi brandépítésben gondolkodnak, noha ez nem egyszerű: egy pillanatra sem léphetnek ki a divat fősodrából, sőt mindig egy lépéssel előrébb kell járniuk, ugyanakkor az érzékenyen felfogott aktuális gondolkodásmódot, életérzést kifejező formáik egyben állandó szellemiséget is kell képviseljenek. Eközben más fiatal tehetségek éppilyen öntudatosan elfordulnak a fazonok és színek pillanatnyi trendjeitől, s magukból, a múltból és a jelenből gyúrnak össze valami időtállót és egyedülállót: ruhaszobrokat.

A hazánkba özönlő nemzetközi márkák tengerében talán nem látszik, de van hazai divat. S bár a legnagyobbak neveit is csak nemrég tanultuk meg, Zoób Kati, Náray Tamás, Király Tamás, Konsánszky Dóra, S. Hegyi Lucia és a többiek mellett már feltört az új generáció is, amelyik nem az operabál, hanem a hétköznapok divatját szeretné meghatározni.

A siker útja

A többségük itthon és külföldön is tanulta a szakmát, így a magyar oktatás inkább elméleti és kreatív képzése után lehetőségük nyílt egy piac- és üzletközpontú, gyakorlatiasabb szemléletmód elsajátítására is.

– A munkára fordított idő tizedét teszi ki maga a tervezés. Nem elég, hogy a ruháidat eladod, magadat is el kell adnod – szögezi le a Use tervezőcsapatának tagja, Godena-Juhász Attila, aki szerint a nemzetközi porondra nem betörni nehéz, hanem ott maradni. – A divatvilág mindig vevő az egzotikumra, a különlegességre, hiszen szüksége van a friss szelekre. A magyar és a kelet-európai tervezők pedig még vannak annyira távol a divatfővárosoktól, hogy megőrizhessék az egyéniségüket, szemben a külföldi fiatalokkal, akik munkáira erős hatással vannak a neves tervezők. Ám még így is sokan vagyunk tehetségesek és különlegesek, ennél többre van szükség a sikerhez. Pénz kell, rengeteg munka, és persze kitartás. Ha kirúgnak az ajtón, menj be az ablakon.

A 2004-ben debütált, letisztult, nőies, minimalista szín- és formavilágú öltözékeket tervező Use tagjai már a főiskolán megnyertek egy finn munkaruha-pályázatot, majd egy Londonban nyert díj után figyelt fel rájuk a külföldi sajtó, itthon pedig kétszer is elnyerték az év fiatal divattervezője, és kétszer az év divattervezője díjat. Amikor pedig 2005-ben New Yorkban, a Magyar Intézetben bemutathatták a magyar népművészet ihlette kollekciójukat, ha már ott voltak, kerestek egy kinti ügynökséget. Az ilyen cégek egyszerre látnak el értékesítési, marketing- és PR-feladatokat, és a terjesztés sikerében éppúgy érdekeltek, mint a tervező. A USE azóta megállíthatatlan, s minden fél évben bemutatja legújabb kollekcióját a New York-i és a Los Angeles-i divathéten. Ezek a tavaszi-nyári, illetve őszi-téli öltözékek számára rendezett maratonok a divatvilág nagy megmérettetései, ahol divatházak és tervezők százai mutatkoznak be.

A cél a „buyerek”, vagyis az árubeszerzők elcsábítása. Ennek eszköze a divatbemutató, ahol az átlagosan tíz perc alatt felvonultatott ruhák a tervező szakmai tudását és egyediségét hivatottak reprezentálni, tehát nem feltétlenül azokról a darabokról van szó, amelyeket aztán az üzletekben meg lehet venni. Ha a buyereknek megtetszik a kollekció, elmennek a bemutatószobába megszemlélni a konfekcióra szánt ruhákat, majd leadják a rendelést.

– New Yorkkal indul a divathetek szezonja, utána London, Milánó, majd Párizs következik – vázolja Tóth András, a USE másik tagja. – Londonban a legolcsóbb, Párizsban a legdrágább bemutatót rendezni, itt százötvenmillió forint az ára, amiből csak a modellek gázsija harmincnegyven millióra rúg.

Feltörekvő piac

Magyarországon másképp működik az érvényesülés, mert néhány kisboltot leszámítva nincsenek olyan multibrand – vagyis több márkát árusító – üzletházak, amelyek megvennék egy-egy hazai tervező kollekcióit. Így nincsenek buyerek és vásárok sem, és a divatbemutatók célja is más: közvetlenül a vásárlónak szólnak, és sokkal inkább számítanak társadalmi, mint üzleti eseménynek, a közönség el is várja, hogy ne tízperces, hanem egyórás show-t kapjon.

A ruhák pedig a saját bemutatótermeken kívül a Wamp művészpiacon vagy néhány olyan kisboltban kaphatóak csupán, mint a Mono, a Retrock Deluxe, a Látomás vagy a Fiatal divattervezők boltja, amelyek bizományban átvett termékeket árusítanak, és közönségigény hiányában egyelőre nem tudnak nagy üzletekké nőni. A magyar közízlésben ugyanis elsősorban a nemzetközi márkák kultusza uralkodik, elég csak benézni a bevásárlóközpontokba. Jellemző, hogy például a Sándor Szandra fémjelezte Nanushka-ruhák Amerikában 35, Európában 15, Budapesten pedig csupán egy-két boltban kaphatóak.

A hazai tervezők elsősorban a luxusmárkák (Gucci, Chanel, Dior, Armani stb.) és a multivállalatok (Promod, Zara, Mexx stb.) közötti rést szeretnék betölteni, ám ez a felvevőpiac Magyarországon egyelőre nagyon szűk, és tagjai számára még mindig inkább sikk külföldön, főleg Olaszországban vásárolni, mint a magyar tervezőktől. Sokat segítene, ha a luxusmárkák Andrássy úti és az úgynevezett high street márkák Váci utcai tömörülése mellett volna egy magyar divattervezők utcája is Budapesten. Ez egyébként a Kálvin tér, Ferenciek tere, Astoria háromszögében látszik kibontakozni, így a Belváros új főutcájának megépülése talán lendíthet az ügyön.

– A közízlés formálásában elsősorban a kereskedelmi televíziók játszanak szerepet, de a hazai készítésű műsorokban gyakorlatilag vizuális környezetszennyezés folyik – vélekedik Tóth András. – Próbáltunk együttműködni velük, de nagyon rossz tapasztalataink a pénzközpontú és korlátolt gondolkodású vezetőkről. Az úgynevezett sztárok is botrányosan öltözködnek, de sajnos mintaként szolgálnak a többség számára, miután a televíziók érthetetlenül sok celebet tartanak el. Már ettől a szótól is kiráz a hideg – teszi hozzá.

Persze vannak kivételek, például Eszenyi Enikő, aki vállalta, hogy a Megasztár zsűritagjaként minden adásban fiatal magyar divattervezők munkáját viseli, bár az asztal mögött ülve ez gyakorlatilag csak egy-egy kalapban teljesedhetett ki. A zenészek között is vannak a hazai divatra érzékeny emberek, így például a USE-t Yonderboi (Fogarasi László), Szalóki Ági népdalénekesnő és Marozsán Erika színésznő hordja szívesen, míg Harcsak Veronika jazz-énekesnő a Je suis belle-t, Zséda a Vágó Réka-cipőket, a Kormorán pedig Szurdi Kata munkáit.

– A magyar divatélet egyelőre gyerekcipőben jár, hiszen a közönség még a kilencvenes években is a megrendelésre, egyszeri darabokat készítő szalonokat azonosította a magyar divattervezéssel – így Tóth András. – Ebből a világból fejlődött ki Náray Tamás, Zoób Kati, S. Hegyi Lucia és a többiek, akik az haute couture-ben vannak otthon, és nem tudtak vagy nem akartak átállni a hétköznapi öltözékek konfekció méretekben történő gyártására.

A rendszeresen teljes kollekcióval jelentkező és a divat félévente megújuló világához alkalmazkodó, ugyanakkor saját stílusjegyeket is teremtő tervezők első hullámát hazánkban a hattagú Artista képviselte a kilencvenes években.

– Még mi is úttörőszerepet játszunk, igazán jó dolga a következő generációnak lesz – így Godena-Juhász Attila. – Egy divattervezőnek tíz éve van arra, hogy kialakítson egy erős arculatot és megtalálja hozzá a közönséget, amelyből aztán a következő években megél. Ezután a stílusjegyei alapvetően már nem változnak. Például Vivien Westwoodról, aki most is ugyanolyan jó ruhákat tervez, mint a nyolcvanas években, már nem hallani, mert egy új generáció van a fókuszban, amelynek tagjai naprakészebb ruhákat alkotnak. Mindenkinek megvan a maga ideje.

Ki diktálja a divatot?

Ez talán az egyik legrejtélyesebb kérdés a divat követői számára, amellyel kapcsolatban még sokszor a stylistok és a tervezők körében is terjednek összeesküvéselmélet-szintű legendák. Például az egyik ilyen szerint minden évben összeül egy maroknyi csapat, hogy kitalálja a jövő évi trendet, és országonként csak egy-két tervezőt avat be a nyerő fazonokba és színekbe. A legendák forrása a divatvilág összetett működése lehet, hiszen vannak például olyan tervezők, akik soha nem gyártanak le és adnak el ruhákat, de rendszeresen készítenek kollekciót és tartanak bemutatót, mert egyedi ötleteik, kísérleteik inspirálóak mások számára. Hiszen „az igazán divatos darabok meghaladják a divatot”, ahogy Cecil Beaton, a My Fair Lady című film jelmez- és látványtervezője mondta egykor, aki három Oscar-díjat is kapott pályafutása során, bár elsősorban fotóművész volt. Ha valaki, hát az ilyen emberek diktálják a divatot, ám ebből a szállóigéből az is kiderül: a divat az, amit az emberek tömegesen hajlandóak hordani, a divat az ő döntésük, még ha ízlésük divatjamúlt is egy olyan, igazi dandy számára, mint Cecil Beaton volt.

A fazonok és a színek pedig egy hierarchián keresztül szivárognak le, s ahogyan a tervezőktől a high streeten át a street wear-ig, vagyis az átlagos utcai viseletig haladunk, a költségvetés csökkenésével egyre inkább egyszerűsödnek a szabásminták és az eredetileg kézművességet igénylő megoldások, csökken az anyagok minősége, a színek összetettsége és egyedisége, s egyébként is minden elem egyre inkább alkalmazkodik a tömegízléshez.

Ez a folyamat sokszor hosszú idő, a lila színt például hat éve kezdték használni az haute couture bemutatókon, s idén látható a legtöbb emberen. A mainstream tervezőinek pedig ahhoz, hogy versenyképesek maradjanak, egy kicsit mindig valóban a jövőbe kell látniuk. Például a 2010-es tavaszi-nyári kollekciók már a hazai műhelyekben is készen állnak, ráadásul ezek forrásait, az anyagokat már idén év elején kiterítették a milánói, párizsi anyagvásárokon.

– Egy jó divattervezőnek kell legyen intuíciója a trendek változására, és ismernie kell a közönségét, hogy ebből mire lesz vevő. Mi általában megpróbáljuk kitalálni, mi az, amit szívesen hordanának az emberek egy év múlva – magyarázza Dévényi Dalma, a Je suis belle tervezője, amely márka immár Zürichben, Bécsben, Berlinben, Rómában, Londonban is kapható. – Sok minden eldől már az anyagvásárokon is, hiszen az anyagok, a színek, a minták alapján lehet sejteni, hogy merre folyik tovább a divat. S vannak trendelőrejelző előadások, tanulmányok is.

– Nem úgy kell elképzelni, hogy megmondják: a rövid nadrág lesz a divat, s mindenki azt kezdi gyártani – oszlatja el a legendákat Kiss Tibor, a Je suis belle másik tagja. – Ezek inkább szociológiai kutatásokon alapuló előrejelzések. Például az derülhet itt ki, hogy az emberek többet fognak törődni a minőséggel, nem eldobható ruhákat vesznek, vagy az, hogy a természetes megjelenést fogják előnyben részesíteni, esetleg a művészi értékek válnak hangsúlyossá. Számunkra azonban nem feltétlenül ezek a befolyásoló tényezők, hanem a saját érzéseink és problémáink, olyan szituációk hatása, amelyekben mi is élünk, hiszen önmagunkhoz hasonló emberek számára tervezünk. A divat egy életérzést közvetít.

– Nem jó kifejezés a divatdiktátor. Mi nem diktálunk, hanem válaszolunk a társadalmi igényekre – így Tóth András, aki példaként a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni amerikai divatot hozza fel, mikor ott visszatértek az amerikai aranykor, az ötvenes évek hangulatához, mert ez egy biztonságot nyújtó, pozitív nosztalgia volt a számukra, miközben Európában a military lett a divat.

– A fazonokat tekintve pedig van egy körforgás – teszi hozzá –, mert a női test mindig ugyanúgy fog kinézni. A finom átmeneteket kell megérezni, nem olyan ördöngösség ez.

Őszi falevél, tavaszi piknik

A tervezés metódusa sokszor a képzőművészeti alkotói folyamathoz hasonlít, mint például Vágó Réka cipőtervező esetében.

– Úgy tervezek, mintha egy képet komponálnék. Skiccelgetek, gyűjtögetek, egy őszi falevél vagy egy eldobott csokipapír, esetleg egy mozifilm ad ihletet. De nem önmagában gondolkodom a cipőről, el kell képzelnem azt is, milyenek azok a ruhák, amelyeket várhatóan felvesznek hozzá, hiszen a cipőknek be kell épülniük egy ruhatárba.

A női lábfej szépségét kihangsúlyozó, érdekes anyag- és színtársításokból építkező cipők mind kézzel készülnek, s Vágó Réka a versenytáncos múltja következtében különös gondot fordít a hordhatósági, kényelmi szempontokra. Ez azonban egy jó szakember számára nem szab határt, a fiatal tervező egyik legérdekesebb munkája például Nagy Dániel ékszerésszel való együttműködésből született. A tökéletesen hordható, Cinderella (Hamupipőke) nevet kapott ékszercipő felső része egy kevés bőrt leszámítva nagyrészt 14 karátos fehéraranyból készült, s 2007-ben kategóriájában első helyezett lett a legrangosabb nemzetközi ékszerversenynek számító Tahiti Gyöngy Trófea közép-kelet európai döntőjén.

A tervezők gyakran dolgoznak együtt más alkotókkal, például a Je Suis Belle 2010-es tavaszi-nyári kollekciójának anyagmintáiban Szűcs Attila képzőművész négy festménye kapott szerepet. De sokszor ők maguk is elmozdulnak a képzőművészet irányába, például a vietnámi származású, de gyerekkora óta itt élő Luu Anh Tuan az anyagmanipulációs kísérleteivel vagy Szurdi Kata a „ruhaszobraival”, amelyek a diplomamunkájából kifejlődött, különleges szövési technikával készültek.

Az impresszionista jelzővel illetett ruhák keresztirányú szálai meghúzhatóak, így a fazon változtatható a pillanatnyi hangulatnak megfelelően, miközben az organzacsíkok színvilága is különleges harmóniát hordoz.

– Ha ezeket a ruhadarabokat kiterítjük, egy képet látunk, egy nő testén viszont a legkülönbözőbb alakokat öltik fel. A ruhák elkészítése számomra a szobrászathoz közelít, térbeli tevékenység – vallja Szurdi Kata. Az öltözékek ilyen sajátos megközelítése főként annak köszönhető, hogy az akkor még Iparművészeti Főiskola tanárai az első alapozó év után a szövőszakra küldték őt, noha ruhatervező szeretett volna lenni. Ez a szak ugyanakkor majdnem szükségtelen Magyarországon, hiszen sok szövőgyár bezárt, így az ideirányított hallgatók közül többen be sem fejezik a képzést, vagy ha mégis, nem maradnak a szakmában. Szurdi Kata végül ruha- és textiltervezőként végzett, ami ritka, de termékeny együttállás: palettája igen széles, a bohém, extravagáns ruháktól az avar és a honfoglalás kori motívumkincsre épülő, elegáns darabokig terjed. Nem készít rendszeresen kollekciókat, ám az ő összeállításai is hangulatokra épülnek: szecesszió, vihar előtt, szeles égalja, India, organikus építészet tartozik a hívószavak közé.

Hasonlóan dolgoznak a Je suis belle tagjai is.

– Tág asszociációkból indulunk ki, közös inspirációs forrásokat, hangulatokat határozunk meg, s a kört egyre szűkítve születik meg, mi lesz az a téma, amit aztán megpróbálunk formákba, színekbe önteni, anyagokat keresni hozzá – meséli Dévényi Dalma. A klasszikus vonalakat újraértelmező, játékos ruháik hangulata épült már a tavaszi piknikre is, de az idei őszi-téli kollekcióban a kopár, téli erdők kusza ágai, zaklatottsága, ritmikája jelenik meg, és szerepet kapott benne a németalföldi, puritán öltözködés, illetve Grünewald képeinek borzongató hangulata. – 2010 nyarára a Dress up for Sunday (Öltözz vasárnapra) jegyében fogalmazunk meg egy különleges, spontán eleganciát: a vasárnapi kiöltözöttség megszentelt voltát visszük a ruhákba.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna

Divatszótár

Brand: A szónak nincs magyar megfelelője, a márka fogalmához képest jelentéstöbbletet hordoz: olyan sajátos vizuális, érzelmi, gondolati és kulturális képzetegyüttest takar, amelyet egy adott céghez vagy termékhez társítható.

Haute couture: Limitált példányszámú, magas színvonalú, egyedi kivitelezésű, kézműves kollekció. Gyakran látni különös, formabontó haute couture ruhákat a kifutón, amelyek hordhatatlannak tűnnek. Ezek funkciója azonban a divatház presztízsének emelése.

Mainstream: A főáramlat, fősodor jelentésű szó a legújabb trend szerinti stílusirányzatokat jelöli, például egy színárnyalat, fazon vagy anyag dominanciáját.

Pret-á-porter: Más néven ready to wear, konfekció, kész viselet. A tervezés során fontos szempont, hogy kényelmesen hordhatóak, sorozatban gyárthatóak, könnyen moshatóak legyenek az öltözékek.