Szablyatörténelem
A Hungarikum Bizottság idei első ülésén egyebek közt úgy döntött, hogy a klasszikus magyar szablyavívás hagyományát, a magyar kardiskola alapját kiemelkedő jelentőségű nemzeti értékként a hungarikumok közé emeli. Ennek kapcsán kérdeztük a szakterület avatott ismerőjét, a Magyar Szablyavívó Iskolát 2012-ben megalapító Máday Norbertet.
– Miben különbözik a szablya a többi, korábbi évszázadokban használt katonai szúró-vágó fegyvertől?
– Elsősorban abban, hogy nem egyenes, hanem ívelt pengéjű, és csak az egyik, a külső fele éles. Harci körülmények között ez mélyebb vágást tesz lehetővé, a penge behatolással egyidejű húzása pedig mélyíti a létrehozott sebet. A markolat ferde kialakítása a hasító mozdulat erejét növeli, ha a harcos a szablyát csuklóból mozgatja.
– Milyen előnye volt az egyenes kardokkal szemben?
– Elsősorban a lóról való alkalmazás, ugyanis az ilyen közelharcokban sokkal jobban lehetett használni, mint az egyenes kardot. A honfoglaló magyaroknál ennek óriási jelentősége volt, hiszen náluk ezek a küzdelmek fordultak elő leggyakrabban. A kis méretű, könnyű szablyának a lóhátról való alkalmazhatósága többek közt azért volt különösen fontos, mert a lovas ilyenkor a ló gyors mozgása közben, különböző irányokban volt képes forgatni a fegyvert, és akár vágtában is az ellenfélre sújtani. Nagyon sokféle körvariációban lehetett vele suhintani, és ez az ellenfél számára teljesen kiszámíthatatlanná tette a támadó szándékát, ráadásul kisebb erő kifejtésével is sokkal mélyebb sebeket lehetett vele ejteni, mint az egyenes kardokkal. További használhatóságot jelentett a penge úgynevezett fokéle is, amely elsősorban a ló megsebzésére volt alkalmas.
– A szablyának ezek a jó tulajdonságai akkor is tudtak érvényesülni, mikor a későbbiek során az ellenfelek már páncélt viseltek?
– Részben igen, mert olyan kialakítású hegye volt, amely megtalálta a rést a páncél elemei között, és sokkal mozgékonyabb is volt, mint egy egyenes, pallos jellegű támadó eszköz, amelynek a vágási, szúrási irányát jobban ki lehetett számítani.
– Megállapítható, hogy mikor és honnan került a szablya a magyarokhoz?
– Mindenképp a honfoglalás időszakára kell visszatekintenünk, a helyszínt tekintve pedig Belső-Ázsiára, hiszen onnan jöttünk Közép-Európába. A szablya tehát egyértelműen ázsiai eredetű fegyver, és egészen bizonyos, hogy a népvándorlási hullám során került hozzánk. Használata a középkori Magyarországon kicsit visszaszorult, akkor inkább a kétélű kardok terjedtek el, a török uralom idején, később azonban a huszárok fegyvereként ismét gyakorivá vált. Ezer év alatt történelmünk számos fejezeténél ott találjuk a végvári vitézektől kezdve a kurucokon, a 48-as honvédeken át egészen a mai tisztavatásokig. A régészeti kutatások alapján a szablyaleletekből egyébként az is kitűnik, hogy a magyar ötvösművészet milyen magas színvonalon állt már a honfoglalás idején.
– Miért volt fontos, hogy szép is legyen egy ilyen fegyver?
– Szimbolikus jellegéből fakadóan és ceremoniális okokból is egybeforrt a külső és a használhatóság. A szablyákon gyakran szerepelt királyok neve, és a korabeli ötvösművészek olykor szentek intelmeit, máskor bibliai idézeteket is elhelyeztek a pengén. Ceremoniális szerepe manapság is tapasztalható: díszszemléken láthatjuk magas rangú tisztek oldalán; előfordul, hogy leszerelt tisztek díszes szablyát kapnak emlékül, és a kadétok avatásánál is előkerül ez a fegyver.
– A Magyar Szablyavívó Iskolát 2012-ben alapították az ön kezdeményezésére. Milyen tevékenységet folytatnak?
– Már az ország több pontján, szinte minden megyei jogú városban működnek ezek a hagyományőrző csoportok, amelyek célja a magyar katonai vívás oktatása és népszerűsítése. Ennek során a résztvevők a hagyományos nemzeti bajvívási stílusokat tanulják, gyakorolják, azaz ápolják a fegyveres tradíciókat. A szablya a csatatérről ugyan már régen eltűnt, ám a hagyományainkban értékes kincsként őrizzük.
