– A kovácsmesterséget kitől örökölte?

– Apámnak volt ez a szakmája, de akkor még nem létezett ez a díszműkovácsolás. Ő az ötvenes években mezőgazdasági és lópatkoló kovácsként végzett itt, Debrecenben az ipariskolában. Gyerekkoromban sokat néztem őt, ahogy dolgozott, meg segítettem is, amit tudtam, adogattam a fogókat, meg rendet raktam munka után. Néha nem tudtam, minek hol a helye, máshova tettem vissza a fogót, akkor utánam is rendet kellett rakni, de azért valamit csak tudtam segíteni. Ahogy a gyereket ilyen kis apró feladatokkal bevonja a szülő a munkájába, észrevétlenül, majdnem játékosan megszeretteti vele azt a munkát. Innen ered az én vonzódásom a kovácsmesterséghez, és éppen itt állt a régi műhely, ahol most építkezünk, kibővítjük, sokkal jobb lesz. Különben a téeszben dolgozott, sokféle feladata volt még akkoriban egy kovácsnak a mezőgazdaságban, a szerszámélezéstől kezdve a legkülönfélébb eszközök elkészítéséig. Másképpen gondolkoztak az emberek, nem dobtak ki semmit, hanem megjavították, és ha valami kellett, nem a boltba rohangáltak, hanem megpróbálták maguk elkészíteni. Sokkal ügyesebbek is voltak, sokkal többféle tudásuk is volt, jobban értettek a szakmájukhoz, igazi mesterek voltak. Aki apámat tanította, az gyógypatkoló kovács volt, régen még élt ez a szakma, az állatorvos segítőjének számított, ő értett legjobban a ló lábának betegségeihez. Az is olyan, mint az ember lába, hogy ha nem jó cipő van rajta, nem kényelmes neki.

– Milyen érzés volt gyerekként a műhelyben nézelődni?

– Jó. Mindig szerettem ott lenni. Már maga a tűz is varázs, jó nézni, ahogy ég, és ugye, a kovácsműhelyben kicsit más a tűz. Nem lobog, hanem ahogy a fújtatóból folyamatosan kapja alulról a levegőt, sokkal hevesebben ég, mégis alig látni a mozgását. Nekünk itt magasabb hőfok kell, mert a vassal, acéllal csak úgy tudunk dolgozni, ha felhevítjük. Inaskoromban már nem volt időm sokat nézegetni, mert a koksz összetörése, a műhelytakarítás, a szerszámok rendezése, előkészítése, a kohó begyújtása mind az én feladatom lett. Így kell elkezdeni minden szakmát, legalulról, mert csak így lehet magasra jutni. Ha valaki az ilyen munkákat nem végzi kitartóan, kedvvel, az nem való a műhelybe, az menjen irodába dolgozni. Az ne hallja a kovácsüllő csengését, ahogy a kalapács táncol rajta, ez a zene annak való, aki teremt, aki létrehoz valamit, nem pedig fölösleges dolgokkal tölti az idejét. Minden munkában megvan ez a jó érzés, mindegyiknek megvan a ritmusa. A kovács minden munkadarabot ritmusra formáz, csak amíg fordít egyet rajta, addig szünetel a hang. Régen még arra is figyeltek, hogy az üllőnek messze hangzó csengése legyen, úgy választották ki, azért, hogy minél messzebb hallatsszon, hogy hallják a faluban, merre van a kovács.

– Úgy tudom, a díszműkovácsolás régebben nem létezett. Milyen szakmai tapasztalatok vezették idáig, és hogyan jött rá ennek a szakmának a fogásaira?

– Szerszámkovácsolást tanultam én annak idején, az volt a szakmám, a Gördülőcsapágy Gyárban dolgoztam. A csapágygyártás elég különleges ipar, ott milliméter pontossággal kellett kovácsolni. Olyan szerszámokat készítettünk, amiket a kereskedelemben nem is lehetett kapni, akár egy esztergapadhoz is kellett tudni egyedi késeket kovácsolni, vagy mondjuk egy forgácsológéphez fogaskereket, ha éppen eltörött benne. Mindent a cégen belül oldottunk meg, most meg behozzák külföldről méregdrágán a nem túl jó minőséget. Lehetne erről is beszélni. Mindig azt hallottuk, hogy a nyugati minőség milyen jó, hát ez egyáltalán nem így van. Ma már főleg nem, de akkor sem volt igaz. Láttam én a szerszámgyártásban, hoztak sok mindent Nyugatról, még Japánból is, de azokat a szerszámokat, amiket mi készítettünk, sokkal jobban lehetett használni, és jobban is bírták az igénybevételt. Vagy sokszor japán acélt hoztak, amit világszerte a legjobbnak tartottak, de mi, akik dolgoztunk vele, tapasztaltuk, hogy a diósgyőri acél messze felülmúlja, mégis behozták. Ez az én tapasztalatom, lehet, hogy más mást mondana. Dolgoztam a fegyvergyárban is Budapesten, ott is a kovácsműhelyben, az teljesen más volt, de ott is nagyon pontosan kellett kovácsolni. Ahogy ezek a nagy cégek megszűntek, úgy kezdtem egyedi munkákkal foglalkozni, így indult ez a dolog. Igény is jelentkezett rá, mert a társadalom is éppen akkor változott, formálódott, nem mondom, hogy fejlődött, mert ilyesmit nem tapasztalok, hanem más lett. Egyre többen akartak kovácsolt tárgyakat a lakásukba a függönytartótól az asztalig, székig mindenféléket, és lassanként szépen fejlődni kezdett ez a szakma. A kilencvenes évek elején még telefonunk sem volt, csak szájról szájra járt a hír, és az volt a jó. Mert eljöttek a megrendelők, láttuk egymást, beszélgettünk, tudtam, milyen embernek kovácsolom azt a tárgyat, láttam magam előtt az arcát, mikor munka közben eszembe jutott, hogyan fogja majd használni, amit készítek neki. Mikor lett telefon, már egyre többen csak azon rendelték meg, amit akartak, de még sokan eljöttek akkor is. Mikor a mobiltelefon bejött, már csak egy-két ember tette be a lábát, mióta internet van, azóta a személyes kapcsolat szinte megszűnt. Már csak a legigényesebb emberek jönnek el, akiknek fontos, hogy a másik arcát lássák, hogy a szemébe nézhessenek, mikor beszélnek vele, az sokkal jobb. Úgy mindent meg lehet beszélni.

– Honnan lehet szerszámokat beszerezni ilyen egyedi munkákhoz?

– Majdnem mindegyiket magam csinálom. Az ember, ha készít valamilyen tárgyat, legyen az bármi, készít hozzá célszerszámot is. Itt sorozatgyártásról nem beszélhetünk, mert legfeljebb tízhúsz darabot csinálok egyből, ennél több nemigen kerül le az én gyártósoromról, arról az egy szál üllőről, és mikor végzek a munkával, elteszem, és lehet, hogy csak fél év múlva veszem elő újra, mert addig olyan munkát nem kell végezzek. Ezért van itt több száz fogó, mindegyik másféle munkadarab megfogására alkalmas. Meg embere is válogatja, vannak kovácsok, akik kevés fogót használnak, apám például nem használt, csak három-négyfélét. Készítek fegyvereket is, azokhoz nem kell annyi fogó.

– Milyen fegyvereket kovácsol?

– Lőfegyvert nem, hanem vadászlándzsákat, vadászbaltákat, kisebb részüket használatra, a többit inkább gyűjtők viszik el. Mostanában divatos a damaszkolt acél, azzal sokkal több munka van, mert már az alapanyagot is rétegekből kell összekovácsolni. Szép látványos lesz, ami a végén kijön belőle, de a minősége azonos az egy tömbből kovácsolt eszközével. A fokosok egy része is így készül, sokan kedvelik ezt az ősi magyar fegyvert, szép is, meg egyre több a hagyományőrző egyesület, ők is sokat rendelnek. Sokszor úgy van, hogy lát egyet a múzeumban, lefényképezi, és hozza a képet, hogy csináljak neki olyat.

– Gondolom, fogott is már egy-két ilyet a kezében, milyen minőségűek voltak a régi kovácsmunkák?

– Voltak kiváló minőségűek is, de a többségénél a mostaniak sokkal jobbak. Ezek az acélok fel vannak dúsítva szénnel, ettől sokkal erősebbek, rugalmasabbak lesznek. A manapság gyártott rozsdamentes acél ilyesmire nemigen alkalmas. Ezekhez a fegyverekhez a nyelet is én faragom hozzá mindig, mert fafaragó szerszámokat is készítek, és ha már vannak, használom is őket. Ácsok már nem visznek ilyesmit, minden gépesítve van náluk, kézzel hozzá nem nyúlnának a fához, de fafaragóknak még kellenek az egyedi faragókések, vésők, azért foglalkozok ilyesmivel is.

Boros Károly