– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Azt hiszem, elég rossz gyerek voltam, igen élénk, nagyon érdekelt a labda és minden mozgás, rengeteget másztunk fára, és sajnos unokatestvér-találkozók alkalmával az is előfordult, hogy kicsit a macskát is megkínoztuk. Szóval mindazt, amit egy vásott fiúgyerek abban az időben elkövethetett, én mind elvégeztem. Az ablakok gyakran betörtek körülöttem, ha nem is volt bennem rossz szándék, egyszer még a pincelépcsőt is lebontottuk, mert érdekesnek találtuk. Divatos szóval azt mondhatnám, kreatív időszaka volt az életemnek. Öt gyerekre már nem lehet úgy odafigyelni, ezért én jóval nagyobb szabadságot élveztem, meg aztán egy református parókiának számos melléképülete van, gazdasági udvara, kertje, a miénkhez egy kukoricás is tartozott, volt hol kitombolni magunkat a kisvárosban, Makón, ahol születtem.

– Gondolom, minden gyerek tanult zenét.

– Annak rendje és módja szerint. Édesapám református lelkészként amatőr hegedűs volt, emlékszem, amikor esténként lefeküdtünk, mindig hegedült, és nagyon szépen énekelt is, gyönyörű tenor hangja volt. Minden gyerek elkezdett zongorázni tanulni, ami egy ilyen kisvárosban nem volt a legkönnyebb mesterség, nem is biztos, hogy mindig a legjobb tanárok kezei közé kerültünk. Mindenesetre, mire negyedik gyerekként énrám került a sor, úgy látták a szüleim, jobb lenne, ha valami más hangszeren tanulnék, így kezdtem el a szomszédban lakó kántornál klarinétozni. Nem akart ebből zenei pálya lenni, én különösen nem gondoltam rá, úgy éreztem, hogy ez kötelező penzum, amin majd túl leszek. Az órákon inkább azt figyeltem, hogy a kántor milyen szépen klarinétozik – az nagy hatással volt rám. De az, hogy én hosszabb ideig gyakoroljak, egyáltalán nem tetszett.

– Hogyan talált rá mégis a zenei pályára?

– A politika fura ura közbeszólt. 1956 után a család élete igen megnehezedett a származásunk miatt. Az első két nővéremet, akik kitűnő tanulók voltak, a második emellett jó sportoló is, nem engedték tovább tanulni a gimnázium után. Ezért a szüleink úgy döntöttek, velem nem kísérleteznek, annál is kevésbé, mert nekem már az általános iskolai tanárom, a makói párttitkár meg akarta akadályozni a továbbtanulásomat. Ráírta a lapomra, hogy "Klerikális beállítottsága miatt továbbtanulását nem javaslom". A családnak volt még annyi tekintélye a régi időkből, hogy ennek ellenére fölvettek a gimnáziumba. Ugyanabba a gimnáziumba jártam, amibe az első három testvérem, de látszott, ha ott maradok, nem lesz jó vége. Így kerültem egy huszáros vágással a Szegedi Zeneművészeti Szakközépiskolába, mivel akkor már jártam át Szegedre fuvolázni. Ez fontos pontja az életemnek, mert olyan osztályba kerültem, ahol a légkör nagyon jó volt. Kiváló osztálytársaim voltak, Onczay Csaba, a ma már Kossuth-díjas gordonkaművész, Matúz István, aki Liszt-díjas fuvolaművész és még többen nagyon sokra vitték ebből az osztályból, persze ott is voltak rossz madzagok. Úgy tűnik, itt dőlt el az én pályám. Éreztem, hogy valami úton-módon zenész leszek. A főiskolát Miskolcon végeztem. Nem volt nagy öröm a füstös-piszkos Miskolcra kerülni a szép Szeged után. A város legnagyobb öröme és hozadéka a feleségem volt. Ô is fuvolát tanult, és amikor elvégeztük a főiskolát, úgy gondoltuk, majd elmegyünk valahova tanítani és így megpróbáljuk összeilleszteni a kettőnk életét. Ez ugyan elég reménytelennek látszott, mert akkoriban egyszerre két fuvolás állást találni majdnem lehetetlen volt. Hírt kaptunk Nyíregyházáról, hogy ott van két fuvolatanári állás. Gondoltuk, ilyen a világon nincs, nagyon megörültünk a váratlan szerencsének, jöttünk is azonnal. Ám kiderült, hogy nincs két fuvolatanári állás, sőt egy sincs, csak egy szolfézstanári. Viszont volt egy másik, a Kodály Zoltán Általános Iskolában, amit akkor még 4. számú Zenei Általános Iskolának hívtak. Ezt semmiképpen nem akartam elvállalni, mert édesanyám is általános iskolában tanított, és az ő sok keservét és nehézségét látva tudtam, milyen nehéz dolog, de nem volt más lehetőség, ha egy városban akartunk lenni a feleségemmel. Ez 1969-ben történt, azóta itt élünk.

– Mikor jöttek az első sikerek?

– 1975-ben már az ország legjobb kórusai közé került az iskola énekkara, 1978-ban pedig egy Debrecenben rendezett nemzetközi versenyen nagy feltűnést keltett a második díjával. Ezzel elindult a nemzetközi sikersorozat, azóta csak arra kellett vigyázni, hogy ne rontsuk el a hírünket. Szép egyenes pályán fejlődtünk tovább, közben az egy énekkarból több lett. A kiöregedő diákokból szerveződött a Pro Musica leánykar, a fiú énekkarból a Banchieri Énekegyüttes, és nemrégiben megszületett a felnőtt vegyeskar is az innen eltávozott anyukákból és apukákból, és a nemzetközi versenyporondon máris komoly sikereket aratott.

– Rengeteg japán emléket látok itt. Onnan járnak ide a Kodály-módszert tanulmányozni, vagy önök koncerteznek Japánban?

– Is-is. A véletlen hozta úgy, hogy kapcsolatba kerültünk a japánokkal. 1980-ban Varsóban a japán televízió gyermekzenei osztályának a vezetője hallott minket énekelni az ISME Kongresszuson, ahol mi képviseltük a magyar kóruskultúrát. A nevünket fölírta a noteszába, aztán eltelt 12 esztendő, amikor is ez a kétévenként megrendezett esemény elkerült Szöulba. Megtudta, hogy mi is fellépünk. Idetelefonált Nyíregyházára és azt mondta, egy hét múlva itt lesz, hogy megbeszéljük, hogyan is mehetnénk mi el Japánba. Olyan jól sikerült az ottani bemutatkozásunk, hogy azóta, most már tíz esztendeje, minden évben egyszer – voltak évek, hogy kétszer – utazik ebből az iskolából énekkar japán turnéra. Hol a Cantemus, hol a Pro Musica, hol pedig a Banchieri Énekegyüttes. Csak 93-ban nem voltunk, mert akkor az egész nyarat az Egyesült Államokban töltöttük, ott énekeltünk. Japánból évente többször is utaznak ide csoportosan, tanulmányozni a Kodály-módszert: mesterkurzusra jönnek vagy foglalkozásokat néznek. Meglehetősen nagy az érdeklődés.

– Mitől ilyen sikeresek?

– A Kodály-módszert komolyan gondolva, azt napról napra következetesen megvalósítva egyszer csak ez az eredmény lett belőle. Tehát nem valami kitűzött cél eléréséért dolgozunk.

– Igen, de Kodály országában vagyunk, itt minden zenetanár a zenei anyanyelve részeként ismeri a Kodály-módszert, mégsem születik mindenhol ilyen eredmény. Mi az, ami itt Nyíregyházán megvan, máshol nincsen?

– Négyen vagyunk itt, akik az éneket tanítjuk, tehát ez nem csak az én munkám eredménye. Azt hiszem, a magyarázat az iskola szellemiségében rejlik. Harminc éve olyan légkör van itt, amelynek köszönhetően a gyerekek Kodály álmának megfelelően jókedvvel és szeretettel énekelnek, ezért jól is énekelnek. Azonkívül a vezetés, a mindenkori igazgatók is nagyon jól támogatták ezt az ügyet. Hozzájárult ehhez, hogy annyira gyorsan jöttek az eredmények és olyan folyamatosan, hogy a kórusoknak nem nagyon kellett az életképességüket, a létjogosultságukat bizonyítaniuk. De az is lehet, hogy következetesebben betartjuk, amit Kodály mondott, mint mások. Mert ő az életvitelre vonatkozóan is adott tanácsokat, és azt hiszem, ezekben nem lehet hibát találni. Engem megdöbbent, milyen sokan beszélnek mostanában ellene Magyarországon. A külföldiek csodálják, irigylik, és meg vannak botránkozva, hogy Magyarországon sokan nem akarják a Kodály-módszert. Ahogy a kormányok követik egymást, sose lehet tudni, hogy a következő mit hoz nekünk. Az 1994 és 1998 közötti időszak például katasztrófa volt ilyen szempontból, akkor szűnt meg a legtöbb ilyen típusú iskola. Az akkori kulturális kormányzat egyszerűen úgy döntött, hogy ezt az iskolatípust nem is ismeri. Túlságosan közösségi nevelésnek érzik. Úgy látszik, bizonyos politikai körök számára nehezen elfogadható, hogy közösségek nevelődnek az országban. 1998 után egy kicsit jobban kaptunk levegőt, de most úgy tűnik, megint nehezebb periódus következik. Mi már meg fogjuk úszni, de nem könnyű dolog, hogy könyöróra-számokból működünk. A legjobban az fáj, hogy mint iskolatípust, a zenei általánost megszüntették. Ehelyett kezdik erőltetni az úgynevezett művészeti alapiskolát. Ez inkább az egyéni kezdeményezést bátorítja, sokkal inkább magára hagyja a diákot, ezért nagyobb a lehetőség az egyéni kísérletezésre, de éppen emiatt sokkal nagyobb a lehetősége annak is, hogy a dolog félremegy és nem lesz belőle semmi.

– A zenei körökben is érezhető ez a támadás?

– Igen, ott is vannak olyanok, akik megpróbálják a nyugati civilizáció szintjére süllyeszteni a magyar zenei oktatást. Ott nem létezik ez az iskolatípus, ezért természetesen eredményeik sincsenek. Ezért van nekünk könnyű dolgunk, amikor Nyugatra megyünk. Kodály gondolataival ellentétesen a laza iskolai szerkezetet és a laza énekoktatást pártolják, tehát nem a minőségi zene oktatását, hanem ami a gyereknek éppen tetszik. Pedig Kodály világosan elmondta, hogy csakis a legmagasabb művészi értéket szabad a gyerek kezébe adni, ami a népdalok és a gyermekdalok révén már alapfokon is megvalósul. Hiszen a népdalok minőségi szempontból ugyanazon a szinten vannak, mint egy Bruckner-szimfónia. Amikor népdalt tanítunk a gyereknek, egyben a legjobb minőséget is tanítjuk. A divatos zene alkalmatlan az iskolai zenetanítás céljára. A jó görögök annak idején azt mondták: a jó zene jó államvezetés. Sőt azt is hozzátették, hogy dór dallamokat ne tanuljanak a gyerekek, mert az a jellemet deformálja. Ez az elv azóta sem változott, és ezt Kodály nagyon jól látta. Minőségben nem lehet engedményt tenni. Azonkívül van még egy oka, hogy támadják: a Kodály-módszert nem lehet eléggé üzletiesíteni, mert nagyon olcsó eszközök nélkül dolgozik. Az öt vonal, ami szükséges, mindenkinek ott van a kezén, az öt ujja; a hangszer pedig a torkában van. Tehát nem kell hozzá semmi, amit meg lehetne vetetni. Ezért is szorgalmazzák mostanában többek között az Orff-módszert, mondván, hogy az milyen jó. A legjobb benne az, hogy több százezer forintért kell hangszereket vásárolni hozzá, addig el sem lehet kezdeni. Aki idejön a mi iskolánkba, hogy a munkánkat tanulmányozza, mindenki úgy megy el, hogy csodálja. A múltkor találkoztam egy szülővel a sóstói strandon, akinek a gyereke idejárt és kértem, hogy mondja már el, miért tartja jónak ezt az iskolát, mert én már 30 éve itt tanítok, nem látom úgy, mint aki kívülről nézi. Azt mondta, azért, mert nagyon szabad, meleg légköre van, ezért szeretnek annyira idejárni a gyerekek, ennél jobbat nem is tudna kívánni a sajátjának. Itt van például az agykutató Freund Tamás. Nemrég hallottam tőle, hogy az agy fejlődése szempontjából az oktatás milyen rossz irányba halad. A középiskolák abban versenyeznek, hogy melyik tudja az egyetemi tananyagot jobban megtanítani, csakhogy az agy működése szerint ezt pont fordítva kellene csinálni. Mindent a művészeten keresztül kéne megközelíteni, ezért még középiskolában is nagyon sok művészetoktatásra lenne szüksége a gyereknek. Ugyanis, ha hiányzik az érzelmi alap az intellektuális rész alól, nem fejlődnek megfelelően az agypályák. Nemrég a Szonda című tudományos műsorban mondta egy angol agykutató, milyen jó Magyarországnak, hogy van Kodály-módszere, mert ez a szellemi fejlődésnek rendkívül fontos eszköze. Itt pedig nagyon sokan ellene tesznek. Természetesen megvannak a hívei is, de őket egyre-másra kezdik kiszorítani, ahogyan Szokolay Sándort is kiszorították a magyar zenei és közéletből.

– Ez részben talán a polgári gondolat kiszorítása is.

– A kodályi gondolat nagyon közel áll a polgári gondolathoz. Inkább ezt az irányt kellene követnie a magyar közéletnek, szemben azzal, ami felé ma tart. Úgy látom, egyre inkább eltorzul. Úgy is mondhatnám – talán nem is vagyok szigorú -, hogy az elmúlt egy esztendőben sokat léptünk vissza. A köztelevízióban olyan hangnem lett úrrá, ami teljesen elfogadhatatlan. Ritkán nézek televíziót, mert egyrészt nagyon sokat dolgozom, másrészt mostanában lesüllyedt arra a szintre, ahol a kereskedelmi televíziók vannak, de az a kevés, amit látok benne, nagyon ijesztő. És a környezetemben úgy tűnik, mintha az emberek megint elkezdtek volna félni. Nem is tudom például, hogy szabad-e még mondjuk a Való Világról vagy a Big Brotherről rosszat mondani. A gyerekeken is azt látom, hogy jelentős változás megy végbe bennük. A köznyelv oly mértékben silányult el ezektől a tévéadásoktól, hogy nehéz velük normálisan beszélni. A mondatszerkesztésük, a szókincsük egyre siralmasabb. Tizenéves korban rendkívül fogékonyak, és ezek a színes újságok, amiket mindig a kezükben látok, és amelyek a fiataloknak szólnak, meglehetősen nyegle stílusban, a legrosszabb mintát kínálják. Ráadásul az életnek olyan kérdéseit állítják előtérbe, amelyek később teljesen lényegtelenné válnak. Azt kell lássuk, hogy a felszín uralkodik, a percemberkék. A fiatalok olyan eszmékért kezdenek lelkesedni, amelyek nem időtállóak. Manapság minden lány vetkőzni szeretne, mert azt látja, hogy az az igazi életpálya, ha fotómodell lesz. Talán ennek is a következménye, hogy egyre több az olyan család, ahol csak élettársi kapcsolatban vannak egymással a szülők – nem is tudom, hogy ezt egyáltalán családnak lehet-e nevezni. Hiszen egy ilyen párnak a gyermeke sokkal inkább ki van téve annak, hogy a szülők között megszakad a kapcsolat, hiszen éppen azért nem kötöttek házasságot, mert nem mernek felelősséget vállalni. Egy pedagógusnak, ha bemegy egy osztályba, egy óra elég, hogy lássa, melyik gyerek él harmonikus családban és melyik csonka családban.

– Hogyan tudja megvédeni a tanítványait mindettől?

– Nehéz időszakokat éltem át az elmúlt évtizedekben. Napról napra igen magasra tett mérce alapján próbáljuk a gyerekeket mind jobbá és jobbá tenni. Ebből a mércéből nem nagyon engedtünk harminc év alatt. Ha a tanítási óra után nem úgy megy ki a gyermek, hogy több, más, mint előtte volt, akkor nem jól dolgoztunk. Rajtam múlik, hogy megfelelő színvonalon felkészülve és kellő elvárással lépjek fel a gyerekkel szemben. Akkor tudom őt jobbítani. A gyermeket mindenre meg lehet tanítani, szépre, jóra. Ám miközben így dolgozom és a kollégáim is, aközben azt hallom valamelyik reggel a rádióban, mielőtt indulok az iskolába, hogy a miniszterelnök beszél. Éppen a D-209-es időszak volt és magyarázta a bizonyítványát. A következőt mondta: Higgyük el neki, hogy a mai fiatalságot semmi nem érdekli, csak a hétvégi diszkó, a Coca-Cola meg a whisky. Ha az ország első emberének ez a véleménye, akkor én mint pedagógus minek jövök az iskolába tanítani? Nekem hinnem kell abban, hogy szembe tudok szállni a negatív hatásokkal. Vagy hogy egy másik szép gondolatára reagáljak, nem kicsinek lenni kell megtanulni, mert ha ezt tanultuk volna, akkor Magyarország nem adott volna olyan szellemi nagyságokat a világnak, mint amilyeneket adott, akkor mi sem szereztünk volna ősszel hat aranyérmet a dél-koreai kórusolimpián, nem nyertük volna olimpiai bajnokságok sorozatát, nem kaptunk volna Európa-nagydíjat és nem lenne mögöttünk az a tengernyi siker, ami révén az egész világ ismeri Nyíregyházát és az itt működő énekkarokat. Tehát, hogy finoman fogalmazzak, nem eltökélt szándékunk, hogy kicsik legyünk.