„Szárnyalni, minél magasabbra”

– Több mint egy éve a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere. Hogyan összegezné az elmúlt időszak tapasztalatait?

– Sokáig tudatosan az opera műfajára koncentráltam az Operaház karmestereként, a Szegedi Szabadtéri Színpad művészeti vezetőjeként éppúgy, mint a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál alapító zeneigazgatójaként. A PFZ művészeivel is a Pécsi Nemzeti Színház operaprodukcióiban dolgoztunk először együtt. A szimfonikus zenekar élén többek közt volt alkalmam Verdi Requiemjét, Liszt Dante-szimfóniáját és az általam igen kedvelt kortárs szerző, Alekszej Ribnyikov műveit vezényelni.

A zenekarral ma már egy nyelvet beszélünk, ismerik az ízlésemet, a próbák során tudják, hogy mit fogok kérni tőlük, mit szeretnék hallani, és ez fordítva is igaz: sokat tanultam én is az eltelt időszak alatt. Ugyanakkor két fontos mozzanat motivált abban, hogy elvállaljam a vezető karmesteri posztot: a pécsi Kodály Központ csodálatos hangversenyterme arra ösztönöz, hogy operát is színpadra vigyünk, valamint, hogy a „szép XX. század” szerzőit megismertessük a közönséggel.

– Mit ért pontosan „szép XX. század” alatt?

– A közönség nem ismeri kellően ennek a korszaknak a zeneirodalmát: a századfordulóét igen, a század elejét még talán, ám a század második felében alkotó szerzők egy részének művei egyáltalán nem jutottak el a koncerttermekig, amelyek igen, azok a széles publikum számára kevéssé élvezhetők, így a közönségben joggal alakulhatott ki az a meggyőződés, hogy a XX. századi zene számukra nem hallgatható és javarészt érthetetlen. Pedig jócskán akad ellenpélda: ezt hívom én a „szép XX. századnak”.

– Többségében miért a hallgathatatlan művek kerültek színpadra?

– A 70-es, 80-as és még a 90-es években is az a szemlélet uralkodott, hogy a minket körülvevő világ olyannyira rút, hogy ebben a világban szép zenét írni egyenesen őszintétlenség, hazugság. A komolyzene főideológusai és zenekritikusai úgy vélték, hogy e káosztól zavaros világban a művészetnek kizárólagos feladata, hogy tükröt tartson, szembesítse a benne élőt a zűrzavarral. A kritikusok részéről érkező nyomás a zeneművészetet ennek az ideológiának az irányába terelte, a zeneszerzők pedig választhattak, hogy vagy vállalják ezt, és akkor a koncerttermekben megszólalnak a műveik, vagy nem, ám akkor az íróasztalnak dolgoznak. Az valahogy elfelejtődött, hogy szépség is van a világban, és nem csak azokat a szerzőket kéne játszani, akik a világ nyomorúságát, zavarosságát és a kiúttalanságot fogalmazzák meg a zenéjükön keresztül. A világ olykor valóban sötét, ám éppen ezért kellene szebbet írni: a művészetnek biztosan feladata az is, hogy kiutat mutasson egy jobb, szebb, harmonikusabb világ, akár a transzcendens szépsége felé.

– Ez is közrejátszott abban, hogy a közönség érdeklődése megfogyatkozott a komolyzenei koncertek iránt?

– Végső soron igen, ennek az ideológiának a bűneként tartom számon, hogy a közönség nagy része inkább a populárisabb, könnyedebb műfajokhoz fordult, mert azt érezte, nem érti a kortárs műveket. A klasszikus zenei élet pedig óriási bázist veszített, ami mára egzisztenciális válságot hozott a magas művészetben: a demokratikus világ játékszabályai szerint a politika a közérdeklődésre számot tartó területeket támogatja, ám mivel a magas művészet társadalmi bázisa elolvadt, támogatása nem hoz elegendő szavazatot.

– Eszerint jó néhány szerző megérdemli, hogy rehabilitálja az utókor…

– Az itáliai Nino Rota Milliomos Nápoly című darabját 1977-es premierjén a kritikusok egyöntetűen a földbe taposták, holott egy csodálatos zeneiséggel megírt mesterműről van szó. 2014-ben meghívtam ezt az operát egy olasz vendégtársulat előadásában a Bartók Plusz Operafesztiválra: a bemutatót megelőző lejárópróba alatt megtelt a nézőtér; futótűzként terjedt el a városban, hogy ezt a csodás operát hallani kell. Érdemes ezt a spontán sikert összevetni az 1977-es ledorongoló kritikákkal. Vagy említhetném Erich Wolfgang Korngoldot, aki e XX. századi művészeket újra felfedező projektben ugyancsak fontos alkotó: a brünni születésű, ízig-vérig monarchiás, közép-európai származású zeneszerző hét színpadi művet írt, ebből öt nagyoperát: ahová az operairodalom eljutott Puccini, Wagner és Richard Strauss által, azt ő valamilyen szinten szintetizálta és folytatta.

– Több interjújában említette, hogy a Pécsi Kodály Központban óriási lehetőségek rejlenek. Az operajátszás is közöttük van?

– Valóban operajátszásra is eszményi a Kodály Központ, hiszen akusztikája Európa legnevesebb koncerttermeiével vetekszik. Zenekari árka alkalmas például Bartók Béla A csodálatos mandarin című művéhez előírt igen nagy létszámú zenekar, egészen pontosan száznégy muzsikus befogadására – Bartók színpadi műveinél csak első hegedűből tizenhatot írt elő. A hagyományos operaépületek zenekari árka szűkös, a legtöbb európai színházban kompromisszumok árán – főként a vonóskar számát csökkentve – játsszák Wagner vagy Richard Strauss műveit. A századforduló és a XX. századi romantika szerzőinek darabjait ma nem is ismerjük teljes szépségükben, hiszen még sosem hallhattuk őket igazi pompájukban. A Kodály Központ európai szinten egyedülálló koncerttermében mindezt meg is lehetne mutatni – egyébként többek között ezek a lehetőségek is motiváltak abban, hogy elvállaljam Horváth Zsolt igazgató úr felkérését a vezető karmesteri posztra. És persze az, hogy a PFZ-nél a művészeti szempontok állnak az első helyen, itt minden adott az elmélyült műhelymunkára.

– Ez nem volt mindig általános a koncertéletben?

– Pályakezdőként sokszor találkoztam azzal a szemlélettel a zenészek körében, hogy ennyi pénzért minek dolgozni, és hogy az a jó karmester, aki a kiírtnál egy órával korábban befejezi a próbát. Természetesen mindig akadtak kivételek, de általánosságban ez a szemlélet volt a mérvadó. Elsőként a PFZ-nél volt érzékelhető a változó felfogás, miszerint azért dolgozzunk, hogy jobb és magasabb művészi színvonalat érjünk el. Egyébként a zenei életben uralkodó felfogás mára átesett a ló túlsó oldalára. Nem is olyan régen a Pekingi Filharmonikusokat dirigáltam egy svájci bank újévi rendezvényén Pekingben. A bankigazgató óriási Strauss-rajongó, a koncert utáni fogadáson lelkesen kérdezte, hogy éreztem magam? Mondtam, hogy igazán remekül, nagyszerű volt a zenekar, a szólisták, a közönség fogadtatása is lehengerlő volt, csak éppen kellett volna még némi idő a próbára. Erre az igazgató arcáról lefagyott a mosoly, és nagy komolyan azt felelte: kapitalizmus van, gyorsan kell művésznek lenni. Ma ez az uralkodó tendencia, ám ez a zenész idegzetébe kerül, hosszú távon kilúgozza a zenekart, a karmestert és a szólistákat is. Nem lehet mindig csak kivenni az energiát a rendszerből. A PFZ esetében a művészi munkára kellő idő jut, művészeik igénylik az állandó fejlődést, ezt jól szolgálja a már említett „szép XX. század” repertoárja is, hiszen e művekre a bonyolult partitúrák jellemzők, valamint az ezerszínű hangzásvilág, ami jól illik az igen érzékenyen játszó zenekarhoz. A majdani operai irány és a már említett stíluskorszak felfedezése a következő évekre olyan szakmai feladatot ad, amely garantálja, hogy a szárnyaljunk, minél magasabbra.

– A teljesség igényével állították össze a következő évadot. Mire számíthat a közönség?

– A budapesti közönséget az öt péntek esti hangversenyből álló Pannon bérlettel várjuk a Müpában, amelyben az évad során többek között Ravel Alborada del gracioso című kompozíciója, Rahmanyinov II. szimfóniája, Berlioz Fantasztikus szimfóniája is hallható lesz, vagy Alban Berg romantikus zeneszerző Hét korai dal című műve, de hallhatja a közönség Sibelius Hegedűversenyét vagy Bartók Fából faragott királyfi című darabját is szvitváltozatban. Kiváló szólisták lépnek fel, akik az adott művek értő tolmácsolói: Fabian Müller zongoraművész, Narek Hahnazarján gordonkaművész vagy Heidi Stober szoprán. Nemzetközi karriert magukénak tudó világhírű karmesterek dirigálnak, színpadra lép Roberto Forés Veses, Bogányi Tibor vagy Varga Gilbert. Emellett a PFZ fellép a bécsi Musikvereinban, de jelen vagyunk Eszéken is a Franjo Krežma Koncertterem rezidens zenekaraként – remélem, a közeljövőben nekem is részem lehet az ott megvalósuló koncertélményben.