– Hogyan jelentkezett életében először ez az élmény?

– Édesapám nagyváradi családból származik, édesanyám máramarosszigeti. Mindkettejüknek nyolc-tíz testvére volt, s ez a sok testvér belepte az egész Kárpát-medencét. Trianon után, bár sehova sem mozdultak, négy különböző, mesterségesen létrehozott államban találták magukat. Ebbe a világba születtem bele 1933-ban Meggyesbodzáson, mert a szüleim 1930-ban kiszöktek Erdélyből. 1940-ben, mikor Észak-Erdély visszatért, édesapámnak más dolga sem volt, mint rögtön visszamenni Nagyváradra. Hivatásos katonatiszt volt már akkor, tanári végzettséggel, és a nyelvtudása meg a helyismerete miatt oda is vezényelték, ahogy akarta. Mikor hazakerültünk, egy hatalmas család kellős közepébe csöppentünk, és úgy éreztem, hogy íme, máris egy nagy fordulat: Magyarországról indultunk és egy még nagyobb Magyarországra érkeztünk, csak éppen egy határ lebontása után. Abban az évben lettem elsős elemista. Édesapám intézetbe adott, hogy az ő katonatiszti sorsa ne befolyásolja a nevelésem biztonságát, így az Úri utcai orsolyitáktól jártam a premontreiek iskolájába. Fölöslegesnek bizonyult az óvatosság, mert nemsokára őrnaggyá léptették elő, nem vitték ki a frontra. Ő lett Nagyvárad utolsó városparancsnoka és várparancsnoka 1944-ben. A háború akkor ért oda, kétszer foglalták el Váradot a németek, kétszer az oroszok, mert hullámzott a front. Ebből én csak arra emlékszem, hogy mindig és mindenütt, a családi körben, az intézetben, az iskolában az volt a kérdés, most mi lesz a magyarok sorsa. A románok megüzenték, hogyha ők megkapják Erdélyt, akkor hét baj lesz. Az oroszok foglalták el véglegesen, édesapámat persze letartóztatták, de aztán kiengedték, hiszen ő parancsnokként úgy döntött, feladja a várat, nem akarta, hogy felégessék a várost. Magyar állampolgárságáról nem mondott le, ezért a párizsi békeszerződés aláírása után öt nappal már kiutasítottak minket Váradról. Mégpedig fejenként ötvenkilós csomaggal egy parasztszekéren elvittek az új határig hat határőr kíséretében, ott letettek bennünket, és mehettünk tovább gyalog Álmosdra – ott élt apám egyik húga. Kemény, csikorgó hideg volt 1947 februárjában, nagyon megmaradt bennem az emléke. Később megtudtuk, hogy házainkat, ingóságainkat a román állam kisajátította.

– Hol találtak végleges otthont és hogyan tudtak megkapaszkodni?

– Hajdúböszörményben telepedtünk le, mert édesapámnak egy katona barátja ott a görög katolikus iskola igazgatója volt, kapott tőle tanári állást. Ma is ott él a családom. Hűséges típus vagyok, talán mert annyira összevissza forgatott a sors. Feleségemet is ott választottam, sajnos két éve elhunyt, egyedül maradtam. Ötven évig éltünk együtt, de már gimnazista korunktól összetartoztunk.

– Hogyan tudott bejutni az egyetemre az ötvenes években, volt katonatiszt gyerekeként?

– Különböző országos tanulmányi versenyeket nyertem, ezért kénytelenek voltak felvenni, még felvételiznem sem kellett. Az egyetemen föltettem magamban, hogy irodalommal és történelemmel akarok foglalkozni egész életemben, de főleg a kettő határterületével, ha lehet eszmetörténettel. Elég szorgalmas voltam, már az egyetem diáklapjában megjelent egy-két írásom 1954-ben, elsőéves koromban. Én írtam először ismertetést Sütő András első novelláskötetéről az Alföldben. Mikor ő 1955-ben Magyarországon járt, megismerkedtem vele, attól kezdve tudatosan készültem arra, hogy elsősorban eszmetörténettel foglalkozzam, vagyis azzal, ki hogyan látja a nemzetet, mi a nemzethez tartozásnak az irodalmi, bölcseleti, történelmi tartalma. Egyre több írást közöltem különböző lapokban, úgy indult minden, ahogy egy ilyen szorgalmas fiatalember pályája indulni szokott. Olyan tanárokhoz kerültem, Isten áldja az emléküket, akik a legnagyobb magyar szellemi hagyományt őrizték. Két akadémiai ösztöndíjat is kaptam, ami sokat segített, de iszonyú kötelezettségekkel járt, nagyon szorgalmasnak kellett lennem. Harmadéves koromban már megírtam a szakdolgozatomat, Tolsztoj történetfilozófiai nézeteivel foglalkoztam benne.

– Beleillett ez a téma a nemzeteszme iránti érdeklődésébe?

– Hogyne. Ő az orosz nemzeteszmét rendkívül érdekesen látta, az volt a véleménye, hogy nem irányítani kell a nemzetet, hanem engedelmeskedni kell annak, ahogy a nemzet irányítja önmagát. Csodálatosnak tartottam ezt a felfogást, ezért ragadott meg.

– Az jut erről eszembe, hogy 1956, amelynek debreceni eseményeiben ön egyetemistaként főszerepet kapott, mintha erre lenne példa.

– Mikor újjáalakult a korábban megszüntetett független diákszervezet, a MEFESZ, és szegedi csoportja vitát kezdeményezett az egyetemek önállóságáról, a debreceni bölcsészek engem bíztak meg, hogy képviseljem őket a beszélgetéseken. A szegedi egyetemi hallgatók küldöttsége október 22-én érkezett Debrecenbe, aznap este már találkoztam velük, és attól kezdve a sorsom egyirányú volt. Kezdettől úgy láttuk, hogy az egyetemek önállóságát követelni nem elég, ennél sokkal nagyobb változásra van szükség. Ritkán mondhattam magam szerencsésnek az életben, azokban az időkben azonban nemcsak a tanáraim miatt voltam szerencsés, hanem az olyan fiatal oktatók miatt is, mint Kiss Ferenc és Für Lajos, aki szemináriumvezetőm volt a történeti tanszéken. Szigorú volt, de barátok voltunk. Október 23-án reggel együtt mentünk be villamoson az egyetemre, az előző este történtekről beszélgettünk. Azt mondta, most már nekünk is csinálni kéne valamit. Mire beértünk, az egyetem díszudvarán már százak voltak, fogalmazni kezdtük a követeléseinket: húsz pontot írtunk össze. Addigra már annyian voltunk, hogy ki kellett menni az Egyetem térre. Emlékszem, ragyogóan sütött a nap. Utólag megnéztem az egyetem botanikus kertjének naplójában: huszonkét fok volt. Egy lámpaoszlopra felkapaszkodva olvastam fel a pontokat, hogy szavazni tudjunk róluk. A forradalom során az országban először ott hangzottak el követelések nagy nyilvánosság előtt. Délelőtt tíz órakor történt. A továbbiakat nem akarom részletezni, mert annyi mindent kéne mondanom, hogy egy külön beszélgetést kitöltene.

– Az ön sorsa hogyan alakult 1956 és 1968 között?

– Diplomát nem kaphattam, kizártak az ország összes egyeteméről, persze sokakkal így történt, nem csak velem. Mikor először kijöttem a vizsgálati fogságból 1957 augusztusában, feleségem azt mondta, kössünk házasságot, mert úgy legalább be tud jönni hozzám a börtönbe, ha megint letartóztatnak. Állást nem kaphattam, egy ideig a debreceni Nagyerdőben voltam erdei munkás. Jött 1958, akkor már diplomázhattam, mert a rektor kivételt tett velem. Akkor általános iskolában már engedtek volna tanítani, de egyetlen igazgató sem merte vállalni, hogy felvesz. Helyettesítő tanár lettem Hajdúböszörményben, ami azt jelentette, hogy mindig reggel tudtam meg, ki helyett kell beugranom. Tanítottam így alsó és felső tagozatban saját tárgyaimon kívül fizikát, oroszt, rajzot, még testnevelést is. Ez utóbbihoz hozzáteszem, hogy a Debrecen NB II-es csapatában fociztam. Gimnáziumba csak a közkegyelem után, 1964-ben kerülhettem. Később a középiskolai magyar-történelem tanári végzettségem mellett művészettörténetet is tanultam.

– Hogyan látja ma a nemzet helyzetét?

– A nemzetélmény különös dolog, nem ösztönös, nem velünk született valami, de nekem gyerekkorommal együtt járó élmény. Talán ennek köszönhetem, hogy pontosan érzékelem, mikor van válság, és merre felé kéne megoldást keresni. Ennek az érzésnek engedelmeskedtem életem során. Parasztvárosban élek, átlagemberek között, de akármerre vezetett a sors, egyetemekre, nagypolitikába, külföldre – mikor az Antall-kormány idején az MDF választmányának elnöke voltam, sokat jártam külföldi magyar közösségekhez – mindig kapcsolatban voltam átlagemberekkel. Az volt az érzésem, hogy a magyar nemzeti közösségek mindig készenlétben állnak itthon is, külföldön is. Így volt ez ’56-ban, így volt 1987-88-ban a rendszerváltás előestéjén az MDF megalakulásakor. Tapasztalatom szerint minden magyar közösség mindig kész arra, hogy a válságból megtalálja a kivezető utat, hogy a legsúlyosabb helyzetben is megoldással álljon elő. Mindig csak a politikusi és az értelmiségi osztály árulása korlátozza őket. Ez meredeken hangzik, de tény. Európa-szerte ismert fogalom az értelmiség árulása, amit Andorka Rudolf újrafogalmazott. Azt mondta, az értelmiség árulása az, amikor nem a legjobb meggyőződése szerint teszi a dolgát, hanem különböző külső érdekeknek engedelmeskedik. A politikai osztály árulása ugyanez. Tehát, mikor a nemzeti közösség nem tudja magát életnagyságban megmutatni, arról nem ő tehet. Nem fogadom el azokat az ingerült véleményeket, hogy a magyar nemzet nem veszi magát tudomásul, hogy szétporladt, ez nem igaz. Megvan a képessége is, az ereje is, a közösségvállalási tudata is ahhoz, hogy életnagyságban megmutatkozzék és cselekedjék. Az értelmiségi és a politikai réteg az, amelyik ezt a képességet vagy jó irányba segíti, vagy eltorlaszolja az útját. Ezt megéltem 1957-58-ban is és megéltem 1987-88-ban is. Először mondom most el, hogy akkor, mikor az MDF megalakult szellemi műhelyként és mozgalomként, cselekvési tervet készítettünk, és kimutatható, hogy az MSZMP csak ezután, ennek ismeretében dolgozta ki a maga tervét a miénk megakadályozására. Mert ha az MDF cselekvési terve megvalósul, akkor itt igazi fordulat lett volna. Utólag látom bizonyítva, hogy a privatizáció és a nemzeti vagyon kiárusítása válasz volt a mi tervünkre. De még a mostani alkotmány is alkalmas arra, hogy akár most is számon tudjuk kérni az ország, a nemzet megkárosítóit. Magyarországon évszázadok óta a gyarmatosítás és az önrendelkezés erői csaptak össze. Most is így van. Ha nem sikerül a gyarmatosítás erőit visszaszorítani, belesüllyedünk egy új birodalomba, és a nemzet képességei bár megmaradnak, de önszervezési esély nélkül.

Boros Károly