Tősgyökeres gödöllői. Háromszázötven évre visszamenőleg ismeri családja történetét, akkortól, mikor Gödöllőre betelepítették a reformátusokat a török kor vége felé. A Szekeresek ott éltek, ahol most a máriabesnyői templom áll.

Írta: Boros Károly Fotó: Somfai Sándor

– Ezt ilyen pontosan tudja?

– Gyönyörűen feldolgozta ezt egy itteni zeneszerző, Györe Zoltán, aki a városnak és környékének minden családját végigkutatta. Még az elhalálozás okát is bejegyezték a korabeli egyházi anyakönyvekbe, innen tudom, hogy nálunk apai ágon rendszerint a tüdő gyengesége vitte el a férfiakat.

– Mivel keresték a kenyerüket a felmenői?

– A reformátusok mind kétkezi földműves emberek voltak, a katolikusok inkább iparosok. Nagyapám 50-60 hold földön gazdálkodott, de tudni kell, hogy elég gyenge földek vannak errefelé. Édesapám, hogy boldoguljon, 1936-ban rendőrnek állt. Akkor elég szigorú szabályok voltak: meghatározták, hogy milyen magas legyen, jó kiállásúnak kellett lenni, tiszta erkölcsűnek és harmincéves kora előtt nem nősülhetett. Kétéves iskola után minősítették rendőrré, és Zuglóba helyezték, ezért születtem én ott egy kis kitérővel, és csak 1944-ben, mikor Budapestet bombázni kezdték, akkor jöttünk vissza Gödöllőre. A háború után nagyapám szétosztotta a földjét a gyerekei között, nehogy kuláklistára kerüljön, így lett apám is tízholdas gazda.

– Ön milyen pályán indult el?

– Gyors- és gépírói tanfolyamot végeztem tizenhat éves koromra, de akkor jött egy rendelet, hogy kiskorúak nem dolgozhatnak, ezért beiratkoztam az éppen akkor, 1954-ben induló csecsemő- és gyermekgondozói szakiskolába, ahol 1957 januárjában végeztem. Föl is vettek a szülészetre csecsemősnek. Egy hónappal később édesapám elhagyta az országot, ahogy annak idején mondták, disszidált. Egy gyerek felnevelkedése éppen olyan, mintha ház épülne. Amit a családban kap, azok az alapok, az iskola építi a falakat azzal, hogy tudást ad és fegyelemre szoktat. Ebben a folyamatban a készségtárgyak, az ének, a torna és a rajz ugyanolyan fontosak, mint bármelyik másik. Sajnos ma már alig van a gyerekeknek készségfejlesztő órájuk, pedig szinte azt mondhatnám, hogy minden nap szükséges lenne, mert az ének építi a lelket, a torna a testet, a rajz pedig az elmét fényesíti. Végül a házra a tetőt az első munkahely rakja fel, nagyon fontos, hogy valaki hogyan indul el. Nekem szerencsém volt ezzel, mert olyan orvosok keze alá kerültem a szülészeten, akik sokat követeltek. Munka mellett, levelezőn érettségiztem 1960-ban, aztán szerettem volna orvos lenni, gyerekgyógyász, esetleg nőgyógyász, de helyhiány miatt nem vettek fel, viszont a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen akkor indult a levelező tagozat, és sokakkal együtt, akik hozzám hasonlóan jártak a felvételin, engem is betettek oda. Így lettem általános mezőgazdasági mérnök 1967-ben.

– Elég távolinak tűnik az egészségügy és a mezőgazdaság. Nem volt nehéz váltani?

– Az első két évben nem volt gondom, szerettem, de mikor második után jöttek a szaktantárgyak, azt hittem, feladom. Édesanyám segített át a nehezén, mindig ő volt a példaképem. Nagyon bölcs kétkezi parasztasszony, aki nem ismert lehetetlent. Ha szántani kellett, szántott, ha kellett, kézimunkázott, bármilyen munkát elvégzett. Azt mondta, jegyezzem meg, hogy ha egyszer az életben elkezdtem valamit, azt be is kell fejezni, aztán majd ráérek gondolkodni, hogyan tovább. Közben, hogy járhassak az egyetemre, a mezőgazdasági minisztérium alá tartozó munkahelyen kellett állást vállalnom, ezért elmentem az egyetem kémia tanszékére adminisztrátornak. Itt vettem hasznát a gyors- és gépíró iskolának. Utólag már látom, hogy mindennek az életben pontos oka van, semmi sem történik velünk véletlenül. Egy évvel azután, hogy végeztem, beindították a téeszekben az oktatási és személyzeti munkát, annak a szervezése lett a feladatom a gödöllői járásban. Huszonhét téesz tartozott a járási hivatal mezőgazdasági osztályához, gyakran jártam őket, legalább jól megismertem mindet. Pár év múlva az egyik legnagyobba, a Szilasmenti Tsz-be kerültem Kerepesre személyzeti, oktatási és szociálpolitikai osztályvezetőnek.

– Nem hangzik nagyon művészien. Meddig végezte ezt a munkát?

– Onnan mentem nyugdíjba.

– És közben szép csendben művésszé vált?

– Mondhatjuk, igen.

– Mikor kezdett foglalkozni a textillel? Egyáltalán hogyan tanult meg rajzolni?

– Igazából akkor kezdtem komolyabban rajzolni, mikor a diploma megszerzése után egy évig nem volt állásom. Nagyrészt magamtól tanultam, de jártam egy ideig szakkörbe is gyerekkoromban. Később festettem, így tudtam megismerkedni a színek világával. Első rajzaimat 1971-ben minősítették, harminchárom éves voltam már. A textillel úgy kerültem kapcsolatba, hogy amikor még a járási hivatalban dolgoztam, megkértek, vegyek részt az első Galga menti fesztivál megrendezésében. A kézimunkák, viseletek bemutatása volt a feladatom. Így ismertem meg a turai díszítést, a fehérre fehérrel való hímzést. Első varrott anyagomnak ez lett az alapja. Megtapasztaltam az anyag melegségét, szépségét, puhaságát, és azóta a fonaltól nem tudok elszakadni. Ennek már lassan negyven éve. Később jöttek a szőnyegek, az elsőket Kallós Zoltán balladái alapján készítettem el. Úgy hordtam magammal azt a könyvet, mint más a bibliáját. Majdnem egy év telt el így, mire megértettem, mi is annak a lényege. Tizenkét évvel ezelőtt kezdtem el azokat a munkákat, amelyeknek az Örökség címet adtam, de én magamban csak fehér anyagnak nevezem. Három részre oszlanak: a család, a haza és a hit. Gyakran jelennek meg ezeken a munkákon angyalok is, ezek amolyan Szekeres-angyalok: egyszerűek, de a feladatukat betöltik. Nekem olyan gondom nincsen, hogy mit csináljak holnap. Ha csak az Árpád-házi szenteket veszem, bőven van mit megformálni ezeken a faliszőnyegeken.

– Milyen szerepe van az életében a hitnek?

– Utat mutat. Igenis irányít bennünket a Jóisten. Amíg fiatalabb az ember, ezt nem veszi észre, de ahogy az idő múlik, és visszatekint az útjára, rájön, hogy nem véletlen az az út. Mert ha jó párszor hasra vágódik is, meg jó párszor meg is üti magát a girbegurba göröngyös kezdeteknél, van egy láthatatlan kéz, amely visszalöki, hogy haladjon tovább. Mondhatom, hogy azoknak a gyökereknek köszönhetem, hogy idáig eljutottam, amelyekre így, ezen az úton találtam rá. Ilyen Kriza János gyűjtése, a Vadrózsák, ilyen Kallós Zoltán Balladák könyve és a Hetvenhét magyar népmese. Nyugodtan állíthatom, hogy Európában a Kárpát-medence népi műveltsége a leggazdagabb. A népdalban, a mesében, a balladában kimeríthetetlen forrás rejlik. Magának az aranykornak az emléke, amelyről Weöres Sándor olyan szépen írt. Ez olyan kincs, hogy azt el nem tudom mondani. Az én munkáim ebből a gyökérből erednek. Boldog vagyok, hogy onnan egy terebélyes fa kinőtt, és annak millió levele van. Csak azon imádkozom, hogy a Jóisten adjon erőt, egészséget a munkához.

– Nem ment férjhez?

– Nem, egyedül élek, de nem érzem, hogy egyedül lennék. A családi összetartozás, hála istennek, egész életemen végigkísért. Nem mentem férjhez, mert nem mertem vállalni, hogy a munkahelyemen is teljes értékű legyen, amit végzek, és feleségként is, hiszen amellett még itt volt nekem a textil is, ez volt a másik életem. Ez sem mehetett a munkám rovására, a téeszben ebből az alkotó tevékenységből semmit nem vehettek észre.

– Egyáltalán nem is tudták, hogy ilyesmivel foglalkozik?

– Csak akkor, mikor a televízióban vagy a rádióban szóltak róla, vagy az újságban írtak valamit, esetleg egy kiállításomra szóló meghívót kézhez kaptak. Reggel héttől délután ötig, mert nekünk így volt a munkaidőnk, helyt kellett állnom, csak a maradék időt meg a hétvégét fordíthattam művészi munkára.

– Egy kevés keserűséggel a hangjában mondta korábban, hogy édesapja elment. El tudtak búcsúzni egymástól?

– El, igen… Tizennyolc éves voltam. Először föl sem fogtam, hogy hova is ment, ez az igazság. Persze, hogy nagyon nehéz volt utána. Én voltam az egyedüli kereső a családban, és volt két kiskorú testvérem. A kilencéves öcsémnek még az apai szigorra is nagy szüksége lett volna. Egy édesapa hiánya nagyon nagy léket jelent egy család életében. Édesanyám próbált helytállni, de hát ott volt a föld, az állatok, és a három gyerek.

– Mit mondott, miért megy el?

– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy talán jobb lesz… mást nem mondott.

– Részt vett a szabadságharcban, azért kellett mennie?

– Nem.

– Mikor látta újra?

– 1966-ban jött vissza Kanadából nagy betegen, és hamarosan meg is halt. Valahogy nem találta meg a helyét ott. A távozása olyan volt, mintha egy fát valami óriási vihar kitörne, és odaröpítené gyökér nélkül.

– Négy évvel ezelőtt súlyos betegségen esett át. Változtatott ez valamit az életén?

– Agyinfarktusom volt, az orvosok azt ajánlották, hogy ha tudom, egy kicsit lassítsam le magam. Igazuk volt. Régebben gyerekeknek is tartottam kézműves foglalkozásokat, meg egy anyaotthonban is, ahol lányanyák voltak – olyanok is, akik az utcáról jöttek be. Nekik is mondtam, de magamnak is csak ezt ajánlhatom, meg mindenkinek, hogy lefelé is nézzenek, a lábuk elé, mert egy kicsiny zuzmó vagy moha is milyen szép, és ha azt észre vesszük, akkor tudjuk a nagyobbat is becsülni.