Szélesebb ölelés

 – Demeter Szilárd gigabirodalmat álmodott magának – e címmel jelent meg néhány hete egy Index-írás, amely szerint „a Petőfi Irodalmi Múzeum Fideszhez rendkívül lojális igazgatója nagyszabású tervvel állt elő. Számos ingatlanért, intézményért, ösztöndíjért és egy portálért jelentkezett be. A tervei szerint a Károlyi-palota helyett a teljesen új épületet kapó Országos Széchényi Könyvtárral egy helyen lenne az irodalmi múzeum, de a csúcsintézmény alá tartozna könyvközpont, anyanyelvi központ, és einstandolná az NKA könnyűzenei pénzeit is. A kormány már tárgyalt is a tervről, és »utóegyeztetést« kért – vagyis vélhetően alku kezdődik arról, miket kaphat meg Demeter a listáján szereplő tételekből”. Valóban létrejön hamarosan egy ilyen egy kéz alá központosított csúcsintézmény?

– Leginkább egy félhektáros gyümölcsöskert, amit én valaha álmodtam magamnak. Amiről az Index-cikkek tendenciózusan szólnak, az egy teljesen másik történet. Egy egyszerű kulturális döntéshozatali felismerés eredménye, miszerint van egy infrastruktúra, ami a részeire van esve. Arra kaptam felkérést, hogy ezt a szétesett infrastruktúrát próbáljam meg újra összerakni. Ennek részei lennének az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. (Kello), a Petőfi Irodalmi Múzeum és részben a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. (MANK), utóbbinál a nem képzőművészeti infrastrukturális elemek választódnának majd le. A feladatom annak végiggondolása és megvalósítása, hogyan tudom ezeket a most különállóan működő egységeket összerakni valamilyen formában, hogy erejüket egyesítve hatékonyabban funkcionáljanak, és a rengeteg beléjük tolt állami támogatás ne kidobott pénz legyen. Ezen muszáj változtatni, hogy a magyar társadalom minél szélesebb rétegeihez érjünk el.

– Ön egyszerre miniszteri biztos és a PIM igazgatója is, hogyan bírja majd erővel, idővel, energiával, hogy még egy szervezet élén döntsön számtalan kérdésről?

– A modell, amit én javasoltam az emberierőforrás-miniszternek, illetve rajta keresztül a kormánynak, az a gazdasági világban ismert konszern: különböző vállalatok társulnak, és egy közös menedzsmentcég szervezi az operatív folyamatokat. De nem dönt szakmai kérdésekben. Ahogyan én sem szeretnék dönteni sem az OSZK-val, sem a Kellóval kapcsolatos szakmai kérdésekben. Mert belátom, hogy számtalan dologhoz nem értek, és nem gondolom, hogy bármely téren akarattal lehetne a tudás hiányát pótolni. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a gazdasági folyamatokat lehet egységesíteni, így a pénzeket, sok száz millió adóforintról van szó, hatékonyabban és észszerűbben elkölteni, a szakmai tevékenységeket pedig összehangolni. Ez utóbbi, az összehangolás a cél. Nem fogok tehát tartalmi kérdésekről dönteni, még az irodalom terén sem, pedig ahhoz azért van némi közöm. Már csak azért sem, mert a kortárs irodalom ingoványos terep. Egy új mű értékét nem az egyéni ízlések és az aktuális médiacirkusz adja meg, kell minimum ötven, de inkább száz év, mire megméretik az idő rostáján. És ha nem hullik ki az emlékezetből ez idő alatt, csak akkor mondhatjuk rá, hogy igen, ennek a versnek, regénynek, novellának van értéke és helye a magyar irodalomban.

– Ezzel el is érkeztünk az utóbbi hetek legnagyobb vitájához: az új Nemzeti alaptanterv kapcsán megszólalt boldog-boldogtalan, a többség élesen bírálta az irodalom és történelem tantárgyak kötelező tartalmait, alapelveit. Mit gondol, van ennek az eldurvulni látszó háborúskodásnak egyáltalán létjogosultsága?

– Hogy finoman fogalmazzak, az volna jó, ha valóban szakmai vita bontakozna ki az új NAT-tal kapcsolatban, és a nem politikai-ideológiai csatározás terepe volna minden alkalommal a megjelenése. Ha jól értem, ez a mostani perpatvar két különböző dologról szól. Az egyik a NAT mint valóban nemzeti alaptanterv a kultúra közvetítésére fókuszálva, ami azt a lezárt életműanyagot próbálja meghatározni, amelyről úgy gondolják a készítői, hogy annak minden darabja a magyar kultúra sarokköve. Ezt a kultúrkincset, kódrendszert pedig kötelességünk átadni a következő generációknak, ráadásul, nagyon helyesen, végre az egész Kárpát-medencére kitekintve. Az a dolog, amiről pedig a NAT ellenzői beszélnek, inkább olvasáskultúra-probléma. Kétségtelenül egyre nehezebb rávenni fiatalokat, hogy végigrágják magukat egy könyvön, de nem hinném, hogy ezen segítene, ha a NAT-ban mondjuk csak kortárs írók kortárs művei szerepelnének kötelező olvasmányként. Jókai és Spiró György között ebből a szempontból nincs különbség: hosszú regényeik vannak, amiket nem nagy kedvvel forgatnak a szabadidejükben a tizenévesek.

– Vagyis nem az a lényeg, hogy bekerül-e a tantervbe Wass Albert néhány írása vagy Herczeg Ferenc életműve?

– Ebből a szempontból nem, más szempontból viszont nagyon is. Ha a fenti dolgot vesszük alapul, vagyis hogy a NAT-nak a már lezárult, kipróbált életművek közvetítése, megismertetése a feladata a magyar irodalom tanításakor, akkor nagyon is lényeges, kit és miért teszünk bele a kánonba, vagy kit és mi okból veszünk ki belőle. Egyébként most, hogy Herczeg Ferencet ennyien támadták, középszerű lektűrírónak bélyegezve, direkt elővettem a nyolcvanadik születésnapjára készült évkönyvet, és elolvastam, mit mondott róla annak idején Schöpflin Aladár, Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Cs. Szabó László. Négy olyan ember, akinek az értékítéletében, azt hiszem, a mai napig megbízhatunk. És láss csodát, mind a négyen agyondicsérték és jelentős, nagy írónak titulálták Herczeget. És az az igazság, hogy ha Schöpflin Aladár és a Magyartanárok Egyesületének elnöke, Arató László értékítélete közt kellene választanom, én behunyt szemmel is Schöpflin véleményére szavaznék: az ő szavai már kiállták az idő próbáját, Arató László mondatai még nem.

– Mindezt úgy is lefordíthatjuk, hogy az iskola koncentráljon csak a már objektívan megítélhető, régebbi művekre, szerzőkre, gondolatokra, a PIM és az egyéb mai irodalmi-művészeti szervezetek dolga pedig a kortárs irodalom, művészet népszerűsítése, megemelése?

– Nemrégiben olvastam az egyetemi oktatók nyílt levelét, amelyben felháborodásukat fejezik ki a Nemzeti alaptanterv irodalomtanításra és -tanulásra vonatkozó részletei miatt. Az ő legfőbb problémájuk, legalábbis az én értelmezésem szerint, hogy a NAT előírta tudásanyagot a terjedelme miatt csak frontális oktatással lehet átadni: vagyis a tanár áll a táblánál, darálja a tudnivalókat, a gyerekek meg jó esetben csendben jegyzetelnek. Miközben ilyesfajta direktíva sehol nem szerepel a szövegben, egy szóval sem kötelezi senki a pedagógusokat arra, hogy frontális oktatással lexikális ismereteket tömjenek le a gyerekek torkán mondjuk nyolcvan százalékban, és a fennmaradó húszban esetleg élhetnek korszerű pedagógiai módszerekkel. Mindenki úgy tanít az óráin, ahogyan csak szeretne, a lényeg, hogy az az információmag, kulturális kód, amit ma a Nemzeti alaptanterv előír, menjen át a diák fejébe, jobb esetben még az érdeklődését is felkeltse. Mi a közgyűjteményekkel rengeteg támaszt tudunk adni ehhez.

– Éspedig?

– Két dolgot készítünk elő hónapok óta. Az egyik az úgynevezett aggregátorintézményekkel függ össze. Ezek a közgyűjteményi digitalizálás csúcsintézményei, és már régóta dolgozunk velük együtt azon, hogy a digitalizált gyűjteményeiket valahogy összehangoljuk. Ha ez készen lesz, az egészet felajánljuk többek közt a közoktatásnak is. Magyarán, ha például a gyereknek otthoni gyűjtőmunkát, prezentációt kell készítenie valamilyen témában, a digitális kompetencia ne azt jelentse, hogy a Wikipédiáról kimásol bizonytalan tartalmakat. Ehelyett már vannak olyan, fejlesztés alatt álló, esetenként kész szoftverek, amelyek segítségével a diák egy komplett virtuális kiállítást tud összerakni a közgyűjteményi digitális tartalmakból, amik közt van hangfelvétel, videó, kép, mozgókép, írott szöveg, festmény, fotók, tárgyfotók stb. Tehát a mohácsi csata feldolgozása nem három képből, két jajongó versből meg némi történelmi visszatekintésből állhatna, hanem a tanuló mindenfajta intézmény kollekciójából – Nemzeti Levéltár, Nemzeti Múzeum, PIM, OSZK, MTVA, Nemzeti Filmintézet stb. – válogathatna hozzá anyagot. Ezen intézmények szakértőit próbáljuk beterelni egy, a PIM által létrehozott Digitális Bölcsészeti Központba, hogy közösen döntsenek az egyes digitális tartalmak és fejlesztések rangsorolásáról.

– És mi a másik irány?

– A Petőfi Irodalmi Ügynökség megalakulása. Ezt direkt azért hoztuk létre, hogy bárki, akinek kedve szottyan rá, de főleg a vidéki könyvtárak, iskolák, rendhagyó irodalomórák keretében például, meg tudjanak rendelni élő szerzőket. Vagyis, ha a csajágaröcsögei Petőfi Sándor Általános Iskola szeretne találkozni Gipsz Jakab költővel, akkor az ügynökség listájáról megrendeli őt, az útiköltséget, honoráriumot mi álljuk. És van még egy szerintem nagyon fontos dolog, amit egyelőre nem sokan akarnak meghallani, hiába mantrázom: az iskolák fizessenek elő, vagy az iskolák számára az NKA fizessen elő a kortárs irodalmi lapokra. Ezek a folyóiratok legyenek az iskolai könyvtárakban mindenki számára hozzáférhető, központi helyen, a magyartanárok vihessék be őket az órákra, a diákok szokják meg a létüket. Innentől kezdve a kortárs irodalom be van kapcsolva, legalábbis a mostaninál mindenképpen jobban, a mindennapi vérkeringésbe. Kiszámoltam, havonta nem olyan horribilis összeg megrendelni ezeket az újságokat, amelyek ráadásul szintén jól járhatnak ily módon: kialakulna egy stabil előfizetési bázisuk, aminek egy részére akkor is támaszkodhatnának, amikor elfogyott a jól-rosszul felhasznált állami apanázs. Sőt, nem elképzelhetetlen, hogy az a középiskolás, aki rendszeresen találkozik e folyóiratokkal, később, egyetemistaként sem akar majd lemondani róluk, és nem sajnálja értük annak a pár sörnek az árát, amit egyébként egy este alatt eliszik a barátaival.

– A kortárs irodalom mindennapi vérkeringésbe való nagyobb bekapcsolását hivatott elősegíteni a Térey Jánosról elnevezett ösztöndíj is, amely 35 és 65 év közötti, magyar nyelven író szerzőknek nyújt havi apanázst, így nyugodt alkotói lehetőséget három, illetve meghosszabbítástól függően öt éven át. A PIM–Digitális Irodalmi Akadémia Alkotói Életpályaprogram egyik fő elemeként létrejött ösztöndíj kapcsán szintén kitört a botrány; volt, aki visszautasította a lehetőséget, röpködtek a nyílt levelek, egymást árulózták le az alkotók, amiért a többség hajlandó volt aláírni a havi több mint háromszázezer forinttal járó szerződést, így „eladni magát az Orbán-kormánynak”. Ezzel kapcsolatban elcsitultak már a hullámok?

– Én aláírtam negyvenöt szerződést, és úgy tudom, jelentős részben az ösztöndíjasok is megtették ezt. A hisztéria egyelőre mérséklődött. A kitörésének az oka viszont egyértelmű volt. Most először valami olyan történt, amit nagyon nem szeretnek a futóbolondok, és most a scrutoni értelemben vett futóbolondokra, a szélsőliberálisokra gondolok. Azért ugatnak ennyire, mert nekem sikerült elérnem, amit ők harminc éve igyekeznek megakadályozni: széles szakmai konszenzus, demokratikus folyamat alapján kijelölődött negyvenöt olyan középgenerációs szerző, akiket nem lehet kisajátítani sem egyik, sem másik oldalról. Ezzel egy hatalmi monopóliumot törtünk meg. Azt, hogy a liberálisok, kvázi elkésett hatvannyolcasokként, régóta kizárólag magukénak érezték a jogot, hogy megmondják, mi a teljesítmény, mi a jó és mi a rossz irodalom. Én meg azt válaszoltam erre, nem vitatom el, hogy a saját szempontjaitok alapján ítéljétek meg mindezt, de a kizárólagosságot felejtsük el végre. Hozzunk be más véleményeket, juttassunk másokat is levegőhöz, hallgassuk meg, szerintük mi a teljesítmény, és mi a jó vagy rossz irodalom. És ebből a produktív vitából újra kialakulhat az a sokszínű magyar kultúra, ami mindig is a nemzetünk megtartó alapja volt.

– Ami érdekes, hogy nem csak balról, jobbról is támadták önt és a Térey-ösztöndíjakról döntő bizottságot, ugyanezen logika alapján felróva, miért szerepelnek bizonyos „liberális” nevek a támogatást elnyertek között.

– Van egy érthető revánsvágy a konzervatív oldalon, hogy ha minket évtizedeken át elnyomtatok, stigmatizáltatok, akkor most, amikor mi vagyunk úgymond hatalmon, miért ne műveljük ugyanezt veletek? De ha így tennénk, mitől lennénk különbek náluk? Ezt próbálom megértetni rengeteg emberrel, hogy a magyar kultúra versenyelőnye éppen az, amit az imént mondtam, hogy sokszínű. Értem a jogos sérelmeket, de csak ebből nem lehet jövőt építeni. Nekünk a nemzeti kultúra terén egy szélesebb ölelésben kell gondolkoznunk, és mindazt a magyar írót, aki magyar olvasónak magyar nyelven ír, és az a szándéka, hogy az ő művét száz év múlva is magyarul olvassák, azt nemzeti írónak kell ilyen értelemben tekinteni. Azt az írót viszont, aki LMBTQ-ideológiát hirdet, és látszik, hogy az „újbeszél” komisszárjaként próbál a nemzeti kultúra létére törni, én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből. Viszont aki a nemzeti kultúra keretei közt szimplán csak balos gondolatokat fogalmaz meg, az hadd legyen az ő privát ügye: vélemény- és szólásszabadság van. El kell választani ezt a kettőt. A lényeg az egyensúly: az egylábú szék mindig inog.

– Demeter Szilárd saját értékítélete szerint milyen a jó magyar kortárs irodalom?

– Nem véletlenül nem akartam részt venni a Térey-ösztöndíjjal kapcsolatos döntéshozatalban, helyette írószervezeteket kértem fel az egész Kárpát-medencéből, hogy delegáljanak kurátorokat a zsűribe. Mert az én ízlésem egyedül nem lehet mérvadó, pláne, hogy olvasóként különösen szigorú vagyok. A kortárs magyar irodalom jelentős többsége szerintem az erős középkategóriába esik, jóval felettük van Bodor Ádám, Kányádi Sándor, és hiába áll tőlem ideológiailag nagyon messze, Spiró Györgyöt is a csúcskategóriába sorolnám. Vagyis jó írónk sok van, nagy kevés, és azt a keveset, akármilyen gondolkodású is egyébként, kötelességünk megbecsülni. Nem szabad megrekednünk a saját véleménybuborékunkban.

– Ön hogyan tudja elkerülni ezt?

– Úgy, hogy mindenkivel beszélgetek. Olyan emberekkel is leülök, akiket, ha nem lennék a PIM igazgatója és miniszteri biztos, biztosan nagy ívben kikerülnék az utcán. De mivel ez a kötelességem, feladatköröm, meghallgatom őket, és ha értelmes dolgokat mondanak, megpróbálok hasonlóképpen reagálni. Ha viszont hülyeségekkel állnak elő, páros lábbal rúgom ki őket, mert felesleges dolgokra mostanság nagyon kevés az időm.