A gitáros, énekes, szerző esetében is elgondolkoztató, hogy mi lehet az a többlet, ami egyéniben is ugyanúgy vonzotta és vonzza a tömegeket, mint amikor még együttesében pengetett? Életútja, szemlélete talán megadja a választ.

Amikor 1977-ben a punk előidézte kilátástalan zenei helyzetben megalapította együttesét, a bizonytalan jövőt aligha sejthette. Az Egyesült Királyság lemezvásárlóit nem érdekelte az, aki ettől a zeneileg igen sekély vonaltól eltért, ezért Sultan Of Swing című daluk Hollandiában futott be, mielőtt a britek ráharaptak. Aztán a világ is megismerte őket, hiszen szerzeményeinek stílusjegyei már első akkordjaikról felismerhetőek voltak. És azok is maradtak, mind a mai napig.

Knopfler ezt ugyanolyan fontosnak tartja, minthogy megőrizze „az egykori gyermeki ártatlanságot”. Ezt a régmúlt gyermekkort idézi fel, amikor napjainkban, hetvendarabos, világhírű gyűjteménye birtokában is ugyanazzal az érdeklődéssel bámulja meg a hangszerüzletek gitárválasztékát, mint amikor 12 évesen az elsőt próbálta kiválasztani közülük.

Soha nem akart macsót, hőst játszani, dalai ihletét mindig az egyszerű munkások életéből merítette. Mindig emlékezetes marad számára, amikor koncertje után egy srác lépett hozzá az alábbi kijelentéssel: „Szeretném, ha tudnád, ma már lényegében öngyilkosnak számítottam, de mostantól tudom, hogy folytatnom kell az életet.” Igen szerencsésnek tartja magát, hogy az említett példához hasonlóan kedvező hatással lehet az emberekre. Nem követte a zenei divatok változását, ami már rengeteg tehetséges előadó és zenekar bukását jelentette.

Önvallomásában írja: „Ha magad nem vagy elégedett azzal, amit alkottál, hogyan várhatnád el mások tetszését?” Tanulságos szavak, megfontolandó gondolat. Se szeri, se száma azon együtteseknek, amelyek nagy hangon hirdették, a jövőben ők bizony modernek lesznek, és mindenki leül majd a csodálkozástól. Pedig csupán annyit tettek, hogy feladták addigi egyéniségüket, és éppen ők döbbentek meg legjobban, ha a változás után munkájuk érdektelenségbe fulladt, feloszlásukhoz vezetett.

Knopfler tavaly szeptemberben megjelent dupla lemeze, a Privateering, noha egyaránt tartalmaz bluest, valamint húzósabb rockrészeket is, rajta meghatározó szerepet játszanak az akusztikus, továbbá olyan ősi kelta hangulatot felelevenítő dalok, mint a Haul Away, Yon Two Crows, Kingdom Of Gold. Ami viszont esetében páratlan az egész világon, amikor egybeforrva hangszerével, a kísérő muzsikusoktól függetlenül, szinte egymagában dünnyögi el zenei mondanivalóját. Nincs hangerő, fények villogása, eszement rohangálás a színpadon, csupán az a személyes varázs, amelyre mindenki odafigyel, amint meghallja, ahogy írtuk, az első akkordokat.

A hallgatóság elismerése találkozott a szakmáéval, amikor a zeneszerzők legnagyobb kitüntetését jelentő Ivor Novello Életműdíjjal jutalmazták. Június 22-én a budapesti Papp László aréna színpadán, a már említett új szólólemez számai mellett ebből az életműből válogatja azt a megközelítőleg húsz dalt, amelyet a Dire Straits-időkben és azóta is megismertek tőle. Mivel az elmúlt hetek koncertjeinek műsorában elhangzott a jól ismert Romeo And Juliet, Telegraph Road, So Far Away, Sultans Of Swing, ezek bizonyára budapesti fellépéséről sem hiányozhatnak.

Szakács Gábor