MÜNCHEN: Steven Spielberg a politikai korrektség mezején

A München több, mint egy korrektségre törekvő film. Pedig már önmagában ez is nagy szó lenne, tekintve hogy a téma napjaink egyik legvitatottabb konfliktusa, a palesztin-izraeli ellentét. Steven Spielberg azonban mintha lépett volna egyet – ki Hollywood nyomasztó korlátai közül, át az időn, egy nem is olyan távoli jövőbe, ahol az emberek talán háborúk helyett majd megértik egymást. A München a terrorról és bosszúról mesél, de nem a megszokott sablonok mentén.

1972. szeptember 5. A nap örökre beírta magát a történelembe. Az újkor legkegyetlenebb háborúja, a terrorizmus ekkor sújtott le először a maga meztelen valójában. Nyolc palesztin felkelő túszul ejtette a müncheni olimpián szereplő 11 izraeli sportolót – a rövid, ám annál feszültebb túszdráma végül vérfürdőbe torkollott: a német hatóságok elhibázott mentőakciójának eredményeképpen öt terrorista mellett minden túsz életét vesztette.

Spielberg mozija Avner (Eric Bana), egy alvó Moszad-ügynök szemén keresztül mutatja be az ezt követő eseményeket. A Golda Meir vezette izraeli kabinet ugyanis bosszúhadjáratot indít – amely nem hivatalos, ámde annál látványosabb. Avnert bízzák meg, hogy egy nem létező („hivatalosan nem hivatalos”) kommandó vezetőjeként találja meg és likvidálja a müncheni merényletért felelős Fekete Szeptember csoport 11 vezetőjét.

Bár a film témája a bosszúhadjárat, a cselekmény gyakorlatilag háttérbe szorul, pusztán alapként szolgál a fő szál, Avner személyiségfejlődésének bemutatásához. A fiatal tiszt, aki hazája és az ügy iránti feltétlen hűséggel kezd feladatához – olyannyira, hogy várandós feleségét hagyja hátra -, gyilkosságról gyilkosságra átértékeli magában a bűn és a bosszú fogalmát, míg végül hitét vesztett, kiégett, paranoid roncsként szembesül önmagával – talán az utolsó pillanatban, amikor még képes menekülni az ördögi csapdából.

Mert a kegyetlen, olykor terrorista eszközöket alkalmazó vadászat már az elején elveszíti az ószövetségi „szemet szemért”-elv Avner számára elfogadott igazságát, és sötét játszmává alakul, amelyben titkosszolgálatok, kormányok és bűnszervezetek sakkoznak Avnerrel saját céljaik érdekében. A senki által el nem fogadott kis csapat hirtelen a CIA, a KGB, és a megtorlásból hivatalosan kizárt Moszad kereszttüzében találja magát, egy játszmában, ahol talán ő maga válik célponttá. A fordulópont akkor jön el, amikor a magukat német földalatti kommunista mozgalmistáknak kiadó Avneréket – talán véletlenül, talán nem – közös rejtekhelyre menekítik egy palesztin szabadságharcos-sejttel. Akik azonban nem sejtik, kik a lakótársaik. Itt szembesül Avner egy esti beszélgetés során a másik oldal igazságával. És rádöbben, a palesztinnak igaza van. Mint ahogy igaza van neki is. Ez talán a legszörnyűbb csapda számára. Innentől az egyre erősödő erkölcsi dilemma és a különböző titkosszolgálatok egyre sötétebb játszmái gyakorlatilag lehetetlenné teszik a küldetés folytatását. Avner emberei sorra hullanak, ő maga pedig erősödő paranoiájában mind kevésbé látja, mi a helyes és a helytelen, jó és rossz, igaz és hamis.

Noha Spielberg többször bizonyította, hogy a témában elkötelezett, annál nagyobb szó, hogy filmjében nem a mindig igazolható ideológiákat, hanem az értelmetlen háborúban eszközzé váló embert helyezte a középpontba. És bár a szimpátia mindvégig Avneré, valójában nem foglal állást, az erkölcsi elégtétel nem valamelyik félé lesz, hanem magáé a sodródó, kétkedő és fejlődő emberé. A bosszú épp olyan állatiassá tesz, mint a terror, az erőszakra adott erőszakos válasz csak újabb erőszakot szül. Közhelyes gondolatok, ám ebben a történelmi közegben újdonságnak számítanak a csillogó Hollywood világában. Spielberg áttörte a falat. Immár bevilágít a fény.

Jókuthy Zoltán