– Nem lett bajuk?

– 1949-ben kitelepítettek minket, de végül is folytathattuk az életünket, az anyám és a nővérem ma is Marosvásárhelyen lakik. Én másodéves voltam a Képzőművészeti Gimnáziumban, amikor azt mondták, nem tanulhatok tovább, mert osztályidegen vagyok – ekkor már 1959-et írtunk. Abban az évben szüntették meg a Bolyai Egyetemet is, és még sok minden más is történt – még egy utolsó nagy rohamot indítottak.

– Pedig Ceausescu akkor még sehol sem volt.

– Nem, de ez már annak az előszele lehetett. Így voltam kénytelen elmenni szakmát tanulni. Autóvillamossági műszerész lettem és egy autójavító vállalatnál töltöttem több mint hat évet. Közben nem akartam abbahagyni a festészetet sem, jártam szakkörre és készültem felvételizni a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, de a felvételi előtt tíz nappal behívtak katonának. A tengerpartra kerültem egy munkaszolgálatos alakulathoz, ahol gyorsan elárultam, hogy tudok rajzolni, festeni, és ezzel elég jól elvoltam. Azért is volt ez szerencsés dolog, mert így tudtam gyakorolni, és éppen, amikor a felvételik voltak, kaptam egy kéthetes eltávozást jutalomból, mert kiváló katona lettem. Egyenruhában felvételiztem, csodálkoztak, milyen ügyes ez a román katona. Aztán, hogy ennek volt-e szerepe vagy sem, nem tudom, mindenesetre felvettek. Nagyon szép hat évet töltöttem Kolozsváron.

– Mikor jött át Erdélyből?

– 1973-ban, akkor nősültem. Itt, a Képzőművészeti Egyetem Restaurátor intézetében még tanultam három évet. Mivel az elméleti tárgyak többségéből megvolt az államvizsgám, nagyon sok szabadidőm volt. Kaptam egy négyórás restaurátori állást a Nemzeti Galériában, de szinte éjjel-nappal ott voltam a kollégákkal, annyira izgalmas munkán dolgoztunk. Éppen akkor költözött fel a kúriából a XIX-XX. századi magyar anyag, a Szépművészeti Múzeumból pedig a régi magyar gyűjtemény, a X-XVIII. századi alkotások. Óriási középkori gyűjtemény: szobrok, festmények, szárnyas oltárok, az 1300-as évektől egészen… várjunk csak, melyik a legkésőbbi szárnyas oltár? 1543-ból a csíksomlyói. Tehát 250 év gótikus festészete, szobrászata és szárnyas oltárai kerültek hozzánk rettenetes állapotban.

– A csíksomlyói szárnyas oltár hogyan került oda?

– 1906 körül megvásárolta a Nemzeti Múzeum. A restaurátor intézet 1973-ban, tehát éppen akkoriban alakult meg a főiskolán és kapott egyetemi rangot. Mi voltunk az első olyan évfolyam, amelyik már nagyon komoly tanulmányokat kellett folytasson és még komolyabb vizsgákat kellett tegyen. Ebből a társaságból verbuválódott össze a Nemzeti Galéria Restaurátor osztálya. Ráadásul ennek a rendkívül értékes és igen rossz állapotban lévő középkori anyagnak a sorsát a múzeológusok is a szívükön viselték, és ez minket nagyon inspirált. Jóleső érzés volt ezzel a munkával foglalkozni. De azt például soha nem tudtuk elérni, hogy hivatalos úton, állami költségen meglátogathassuk az oltárok lelőhelyeit. Tehát Erdélybe vagy a Felvidékre nem mehettünk hivatalosan, ahol ezekhez hasonló oltárok még funkcionálnak. Azért mi csak vettünk egy ócska Trabantot, körbementünk, megnézegettünk mindent, egy kicsit iparikémkedtünk, hiszen a restaurálandó anyag egy romtenger volt. Ennek a nagyon komoly munkának – sokszor 30-32 kiváló szakember is dolgozott rajta – lett az eredménye, hogy 1982-ben a trónteremben megnyílhatott a gótikus szárnyasoltár-kiállítás, ami apró átalakításokkal a mai napig megvan. Nagyon jó szellemű csapat volt. Olyan jól tudtunk együtt dolgozni művészettörténészekkel és segéderőkkel is, hogy soha semmilyen zökkenő nem jött. Szakmai vitáink természetesen voltak, időnként nagyon összevesztünk, hogy melyik megoldást válasszuk. Minden egyes darabnál külön döntést hoztunk. Ez a hosszú, évekig tartó munka és a heves szakmai viták érlelték meg később a restaurátorok etikai kódexét.

– Hány restaurátor dolgozik ma Magyarországon?

– Körülbelül 500 diplomás aktív kolléga van, és ebből 100-150 az, aki mindig új utakat keres, új megoldásokon gondolkozik.

– Mikor fejezték be azt a munkát?

– 1991-ben, akkor jöttem át a Szépművészeti Múzeumba, ami azért is volt számomra nagy váltás, mert addig magyar művészek munkáival foglalkoztam, illetve precízebben úgy mondanám, hogy kárpát-medencei művészek munkáival, hiszen például Maulbertsch többé-kevésbé magyar művésznek számít, mivel javarészt nálunk alkotott, de ezt egy osztráknak nem mondhatom, mert körberöhög. Itt, a Szépművészeti Múzeumban ellenben Kárpát-medencén kívüli művészek munkáival foglalkozom, főleg olaszokkal, de jelentős a holland, flamand és német anyag is. Értelemszerűen az olasz teszi ki a zömét, hiszen a törzsanyagot az Esterházy-gyűjtemény alkotja, és ők az évszázadok alatt főként olasz mesterek munkáit vásárolták. A gyűjtemény grafikai része világviszonylatban is az egyik legkomolyabbnak számít.

– Mikor vette meg a múzeum?

– 1500-2000 darabból állhat, és ha jól emlékszem, 1871-ben vásárolta meg a Fővárosi Képtár, a Szépművészeti Múzeum elődje, mert a múzeum létrehozásáról csak 1886-ban alkottak törvényt, nagyon okosan. Azokban az évtizedekben hozták létre tudatosan a nagyobb múzeumokat, amire rengeteg közpénzt áldoztak.

– Szobrokat is látok itt.

– Van egy kisebb, de nekem fontos szakterületem is, a műemlékekhez kapcsolódó szobrok, festmények restaurálása. És van egy még ennél is kisebb, ami sem az egyik, sem a másik, ez a Munkácsy-trilógia. Tíz évig dolgoztam rajta.

– Hogyan kezdődött?

– A Golgotával kezdtük. Rettenetes állapotban volt. A kicsomagolásánál mint szakértő voltam jelen, emlékszem, meg is állítottuk a műveletet, mert nagyon komoly penészedést találtunk a képen. Tudniillik hajóval hozták át Amerikából, és a raktérben valahogy elázott. A restaurátor számára mindig az a legfontosabb, amikor megvizsgál egy tárgyat, hogy megállapítsa a keletkezett kárt és megnézze, mi az oka. Az első dolga, hogy ezt az okot megszüntesse. Általában háromféle kárról beszélhetünk, először is a természetes öregedési folyamat, ami együtt jár az idő múlásával, ezt le lehet lassítani, ez a mi dolgunk. Van a véletlen kár, mint például ez a beázás, ami felgyorsítja a természetes öregedést és a szándékos rongálás, amikor például a szentek szemét kiszúrják. Ez nemcsak a XX. században fordult elő, hanem a török időkben is, sőt a reformáció alatt is, de már az ókori görögök idejéből is ismerünk hasonló kártételeket. Ezeket meg kell tudni különböztetni, tudniillik egy szándékos változtatás, belefestés egy képbe nem mindig hiba. A szakembernek el kell tudnia dönteni, hogy megőrizze vagy ne. Erre találták ki a különböző műszereket, az infrakamerát, a röntgent, ami nagy segítség a munkánkban.

– Ezt a kamerát itt a festménnyel szemben, mire lehet használni?

– Infravörös fényben megmutatja, ha egy festmény alatt egy másik festmény van a vásznon. A restaurátornak addig kell vallatnia a képet, amíg el nem árulja, hogy ki festette. Kétmillió forintba került, úgy tudtuk megvenni, hogy létrehoztunk egy alapítványt, amely nagyon szoros kapcsolatot tart a Restaurátor Kamarával és az egyetemmel is. Már 1989-ben létrehoztunk az egyetemen egy másik alapítványt, amely a képzést segíti és ezeket a nekünk hatalmas összegbe kerülő, tudományt segítő műszereket néha csak úgy tudjuk megvenni, ha a két alapítvány és a kamara egyszerre pályázik egy-egy részegységre, mert külön-külön egyik sem tudná megvenni az egészet.

– Mennyi ideig dolgoztak a Golgotán?

– Majdnem háromnegyed évig pepecseltünk csak a konzerválással, hiszen egy 36 négyzetméteres vászonról van szó, és erősen fertőzött volt.

– Hogyan került a kép Amerikába?

– Még Munkácsy adta el. Párizsban festette, és 1886-ban eladta a párjával együtt egy amerikai műgyűjtőnek. A harmadik képet, az Ecce Homót csak 15 évvel később festette meg. Amikor ezeket a képeit készítette, már nagyon komoly festőnek számított: a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota az amerikai műgyűjtésnek is két nagyon komoly darabja. Százegy évig ugyanannak a családnak a tulajdonában voltak, csak 1997-ben árverezték el. A Golgotát egy Bereczky Beck Csaba nevű New York-i műgyűjtő vásárolta meg, a másikat pedig egy Tannenbaum nevű kanadai építési vállalkozó, aki kölcsönadta a képet egy színháznak, ahol az előcsarnokban kiállították, ott fedezték fel a kanadai magyarok. 1990 után tudniillik nagyon sokan keresték ezeket a képeket éveken át. 1995-ben ez a kép is átjött Magyarországra, kölcsönadták Debrecennek. A kollégáimmal, akikkel a Golgotát restauráltuk, akkor is meghívtak minket. Nagyon sok gond volt ezzel a képpel is, de legalább nem volt rajta fertőzés.

– Ki fizette a költségeket?

– A szállítást Tannenbaum úr.

– Gáláns dolognak tűnik, hogy kölcsönadja a képet és még a szállítását is ő fizeti.

– Kétségkívül nagyvonalú gesztus volt.

– És a restaurálást?

– Debrecen városa, Hajdú-Bihar megye önkormányzata és a Művelődési Minisztérium. Ekkor már könnyebb volt összeszedni rá a pénzt, az első képnél még nemigen értették, miről van szó. Azt a munkát nem is pénzért kezdtük el, hanem mert kutya kötelességünk menteni a menthetőt. Csak jóval később sikerült összeszedni annyit, hogy érdemben hozzá tudjunk kezdeni. A Szépművészeti Múzeumban folyt a munka, ott volt elég hely és megfelelő állványok, hiszen ezek a képek akkorák, mint egy ház. Húsvétra fejeztük be, nagypénteken vittük át a Nemzeti Múzeumba és még aznap délután megtörtént az ünnepélyes bemutató. Fantasztikus érzés volt, olyan élmény, amit nem nagyon felejt el, aki ott volt.

– Mi volt az a komoly baj a képekkel, amit említett?

– Amíg tartott a konzerválás, a művészettörténészek is kutattak, mi is vizsgálgattuk őket és észrevettük, hogy körben egy 10-12 cm széles sáv későbbi kiegészítés. Infrafelvételekkel vizsgálva próbáltuk meghatározni, hol lehetnek komolyabb gondok. Az szabad szemmel is látszott, hogy erősen besötétedett a kép, de pontosan akartuk tudni, mi a baj és mindent bizonyítanunk kellett, mielőtt hozzákezdtünk. Közben a művészettörténészek kiderítették, hogy valóban nagy baj történt. Az eredeti tulajdonos a Philadelphia melletti házába vitette a két festményt, ahol volt egy óriási képtára. 1907 telén a ház kigyulladt és nagyon erősen égett. A tulajdonos utasítására ezeket a képeket azonnal kivágták a keretből és gyorsan kihúzták őket a hóra, hogy menteni lehessen, de a tűz miatti kapkodás meg a vásznak hatalmas mérete miatt is nyilván lerogytak a földre, megtörtek, úgyhogy méteres szakadások is voltak rajtuk és rengeteg kisebb sérülés. Az a 10-12 centis sáv, ami a keretben maradt, azzal együtt elégett. A képeket 1911-ig restaurálták, a hiányzó széleket kiegészítették és a képfelület nagy részét újrafestették. Akkor még nem nagyon tanították a restaurátorszakmát, gondolom, festőművészek végezték el a munkát. Nem volt velük szemben követelmény, ami a restaurátor számára kötelező, hogy a helyreállított kép Munkácsy-kép legyen, ezért az átfestés után ezek a képek már az ismeretlen művészek képei voltak Munkácsy nyomán. Nagyjából megmaradtak az alakok, a színek, minden, de az egész felületet átfestették, tehát egy teljesen új festékréteg került rá. Ennek a gyűjtőnek volt egy akkoriban frissen felépült tizenegy emeletes üzletháza, amelyiknek a hatodik emeletén képtárat rendezett be, ide vitette őket, és egészen a századvégi árverésig ebben az épületben voltak. A húszas évektől minden húsvéti vásár idején kihozták őket a képtárból és az előcsarnokban kiállították. Ez nagyon megviselte a festményeket, elhasználódtak. Időközben többször javítani kellett mindkettőt, úgyhogy a vászon nagy részén négy-öt festékréteg és két-három lakkréteg is volt. Nagyon komolyan el kellett gondolkoznunk a kollégákkal, hogy mitévők legyünk. Alaposan konzultáltunk, mert tudtuk, hogy így nem maradhatnak: koszosak, bemattultak, besötétedtek. Megnéztük, hogy nem a Munkácsy-bitumennel van-e baj, kiderült, hogy hál’ istennek nem.

– Miért használt bitument Munkácsy?

– Nemcsak ő, az összes korabeli festő bitumenre festett, mert rendkívül élénk színhatást tudtak így elérni – vérbő festők voltak. A vásznat bekenték egy vékony réteggel és arra vitték föl a festéket. Nincs is semmi baj ezzel, csak Munkácsy túlzottan használta, és idővel a színek besüllyednek a bitumenbe. Ám ha jól használják, akkor nem. Később már nagyon jól megtanulta ezt a technikát, párizsi éveiben kitűnően alkalmazta, de a korábbi képei, mondjuk a düsseldorfi időszakban készültek, szinte menthetetlenek. Ötven évig uralkodott ez a technika a XIX. század második felében. Már Munkácsy korában jelentkezett a probléma, és a mai napig is nagy gondot okoz mindenkinek, műgyűjtőknek, restaurátoroknak egyaránt, de úgy néz ki, tudjuk kezelni. A konzultáció eredménye az lett, hogy megegyeztünk, visszatérünk az 1907-es állapotig, amikor a tűzből kimentették a két festményt. Ehhez le kellett szednünk a felső festékrétegeket.

– Ezek a rétegek mindig elkülönülnek egymástól, nem válnak teljesen eggyé?

– Szét lehet őket szedni. Nem egyszerű, de van rá megoldás. Mintát veszünk a festékből vagy a lakkból, megkeressük az oldószerét, ami az alatta lévő réteget nem piszkálja és leoldjuk a felső réteget. Így rétegenként megyek tovább, amíg el nem érem a megőrzésre szántat.

– És ha az oldószer az alatta lévő réteget is oldja?

– Akkor kicsit nehezebb, akkor csak addig lehet rajta az oldószer, amíg a fölső réteget feloldja, utána meg kell szüntessem az oldó hatását vagy egy másik anyaggal, ami fölhígítja vagy le kell törölnöm. Ez rendkívül hosszadalmas munka. Van, amikor percekig maradhat rajta az oldószer, van, amikor órákig, van, amikor napokig. Aprólékos oldószerpróbákat kell végezni, hogy pontosan ki tudjuk számítani a töménységet. Előfordul, hogy egyszerre több réteget is leszedhetek, de általában csak egyet, mert akkor tudom értékelni a következőt. Ennél a két képnél az utolsó réteget elérve csak a kisebb hiányokat retusáltuk, nem számított, ha a megfestett felület kopott, avítt. Rendkívül szisztematikus alkotómunka volt ez, mert amikor megkaptuk a képeket, a felület 90 százaléka átfestett volt. Az eredeti kép 60 százaléka teljesen ép volt, tehát fölöslegesen kenték át, 30 százalékot kellett retusálni és 10 százalék pusztult el teljesen, azt újra kellett festeni. Mondhatjuk, hogy amit mi hozzátettünk a képhez, az a mindenkori értékének legalább 40 százaléka. Ilyen feladata kevés embernek adódik az életben, de a kínlódásunk végül is meghozta az eredményt.

– Most hol láthatók a képek és melyik kinek a tulajdonában van?

– Mind a három Debrecenben van. Az Ecce Homo a város tulajdona, a Golgota eladó, egymillió dollárt kérnek érte. Komoly tárgyalások folynak, valószínűleg sikerül megegyezni. Pillanatnyilag letétben van Debrecenben 2005-ig, tehát addig mindenképpen itt marad. A Krisztus Pilátus előtt nem eladó, most hozták vissza. A tulajdonosa, Tannenbaum úr nem akarja eladni, ajándékozni szeretné, ami részben már meg is történt. A kanadai törvények szerint, ha megfelelő alapítványi múzeumnak ajándékozza, azzal csökkentheti az adóját. Ezért megkereste a Hamilton Galériát, neki ajándékozta, az pedig Debrecenben helyezte letétbe. Éppen az ajándékozásnak e módja miatt a galéria nem adhatja el, illetve, ha eladná, ki kellene fizetnie az államnak azt az adókedvezményt, amit Tannenbaum úr éppen mostanában kap. A képet öt évre kapta meg a város. Az ajándékozás miatt Magyarországnak keletkezett egy nagyon kellemes kötelezettsége. Száz-kétszáz darabból álló kiállítási anyagot kell összeállítania XIX-XX. századi magyar műalkotásokból, amit a szerződés szerint kölcsön ad a Hamilton Galériának pár évre. Ez hihetetlenül fontos számunkra, hiszen így a magyar festészetből tanulhat kultúrát a kanadai.

– Előfordulhat, hogy a galéria később továbbajándékozza ezt a képet Magyarországnak?

– Elvben minden lehetséges. Valószínűleg a csere jöhet szóba.

Fotó: T. Ágg Károly