Családja a XVI. században már biztosan Tokaj-hegyalján élt, ennek emlékét őrzi Bodrogkeresztúron a Szepsy-dűlő. Rudolf császártól 1632-ben kiváltságlevelet és címert kaptak. Azóta is abban a faluban él a mostanra már több ágra szakadt család. Írta: Boros Károly Fényképezte: Veres Nándor

– Ön is ott született? – Igen, egy régi műemlékházban 1951-ben. Mára sajnos a kétharmadát el kellett bontani, mert a Bodrog duzzasztása miatt a talajvízszint negyven év alatt öt métert emelkedett. Most a húgom él a még meglévő részében – négyen vagyunk testvérek. A háború után folyamatosan csökkenve, de végig megmaradt egy kis szőlőnk, szántó, gyümölcsös, vetemény, állatokat is tartottunk. Boldog voltam abban a gyerekkori környezetben. A Bodrog-part akkor még csodálatos volt, teli gyönyörű rétekkel, a folyóban fürödni, horgászni lehetett, tiszta volt a vize. Mostanra lelassult, elhínárosodott, a partja szikes lett – ez mind a duzzasztások eredménye, meg természetesen a szennyezésé. Amikor gyerekkoromban édesapám kivitt a szőlőbe, emlékszem, nem akartam hazamenni, olyan jó volt ott. – Édesapja mivel foglalkozott? – Művelte a kis magángazdaságát, illetve 1960-tól tíz évig, egészen haláláig a bodrogkeresztúri hegyközségnek, majd a szakszövetkezetnek az elnöke volt. Amikor meghalt, nem maradt semmi jövedelmünk, mert édesanyám betegeskedett, nem dolgozott, csak az a kis darabka szőlőnk volt, ami a Tokaj-hegyen megmaradt. Azt én vizsgaidőszakokban meg hétvégeken műveltem – akkor voltam első éves a Kertészeti Egyetemen. A termést eladtuk az állami gazdaságnak, ebből éltünk, meg az ösztöndíjamból. El kell mondani, hogy egy ilyen szegény gyereknek, mint én, akkor ingyen volt az egyetem és a kollégium, emellett ösztöndíjat is kaptam, meg olykor segélyekért fordultunk az illetékesekhez. – Mikor került ide, Mádra? – Mindjárt az egyetem után idejöttem főkertésznek 1976-ban, és ez az állapot meg is maradt 1991-ig. Igaz, hogy amikor munkába álltam, olyan rémisztően hatott rám az a légkör, ami akkor egy ilyen szocialista nagyüzemben volt, hogy azt mondtam, én ezt nem csinálom. Elmentem Franciaországba, azzal a szándékkal, hogy ott maradok. Összecsomagoltam, és nem váltottam jegyet visszafelé. De már az első este eszembe jutott minden, ami idekötött, ami miatt szerettem kint lenni már kisgyerekként is a szőlőhegyen. Ez volt az a közeg, ahol gyerekként nagyon boldog voltam, és ez hazahúzott. Nem tudtam, mire jövök haza. Az mindig bennem volt, hogy talán valami majd csak másként lesz, de ha nem lenne másként, akkor is itt akarok élni. Visszajöttem és végeztem a dolgomat a szövetkezetben, azon dolgoztam, hogy minél nagyobb tömegben termeljem a szőlőt, tettem, amit elvártak tőlem. – Saját gazdaságát mikor kezdte felépíteni? – Ugyanakkor, mikor a szövetkezetben munkába álltam, elkezdtem itthon is telepítgetni a szőlőt, először lassacskán, fél holdanként, aztán, ahogy születtek a gyerekek, és már az ő nevükre is lehetett venni, egyre többet. Közben építgettük a házunkat, éltük azt az életet, amit lehetett az akkori világban. Egyszer csak eljött a rendszerváltás. Óriási boldogság volt, csak éppen elszámítottam magam elég rendesen, mint ahogy az egész ország, sőt az egész keleti közösség. De ez nem mások hibája, ez a mi hibánk, mert azt gondoltuk, hogy az egyik rendszer fehér, a másik pedig fekete. Kiderült, hogy mind a kettő fekete. De amíg ez kiderült, megéltünk egy-két csalódást. – Egy pillanatra még térjünk vissza a birtoképítésre, aztán beszéljünk a csalódásokról. – Nem könnyű ma birtokot építeni, minden módon megnehezítik – Magyarországon a magyarnak nincs esélye. Legalább odáig eljutottunk, hogy a bejegyzett termelőknek nem kell illetéket fizetniük a földvétel után, de ez is csak fél éve van így. Én már köszönöm, elég jól vagyok, de azért, mert harminc éve építem a birtokot. Már gyerekkoromtól akartam, és három évtized alatt úgy-ahogy sikerült. Mostanra hatvanhárom hektár, amiből a szőlőterület negyvenhárom, a többi részben telepítésre vár. Nagyobbat nem akarok, ez akkora méret, amelyik mellett még örülni tudok a munkának, és a tőkékről még úgy érzem, hogy a barátaim, ha nem is tudom már mindet a nevén szólítani, hiszen kétszázezren vannak. – És a rendszerváltás utáni csalódások? – Első voltam az itteni vezetők között, aki elkezdtem szervezni egy vegyesvállalatot 1990-ben, ez volt a Royal Tokaji. Gondoltam, lesz itt annyi tőke, amennyi csak kell, piac még több, és minden a helyére kerül. Nem így történt, de ez nem baj, az viszont borzasztó nagy baj, hogy az állam egyik percről a másikra vonult ki a gazdaságból, és nem volt helyette semmi. Honnan is lettek volna vállalkozások, amikor semmi nem volt meg hozzá. Ezért gondolkoztam én is közös vállalkozásban, hogy valaki hozza a tőkét, a piacot, mi meg dolgozunk továbbra is, mint eddig, vagy jobban, vagy másképpen, de tesszük a magunk dolgát. Nem így lett. Piacot nem tudott hozni a holland tulajdonos a megszűnt szovjet piac helyett, belföldön pedig az elszegényedés miatt az igényes borokra nem volt elég kereslet. Már 1991 nyarán otthagytam a céget, és attól kezdve csak a sajátommal foglalkoztam, bár papíron még egy évig én voltam az ügyvezető, de nem jártam be dolgozni, mert haragudtam magamra, hogy megint megettem egy maszlagot. Azt a maszlagot, hogy most már itt a nyugat, minden menni fog szépen, nekünk csak dolgozni kell. Még ma sincs olyan piaca a tokaji bornak, amivel a borvidék jövője biztosítva lenne. Ezt nem a nyugatiakon kérem számon, akkor sem ezt tettem, csak dühös lettem, mert azt mondtam magamban: tehetetlen egyedül is tudok lenni. Ezután évekig abból éltem, hogy folyóborként adtam el a kocsmáknak a boromat, miközben készültem kis mennyiségekkel, amennyit megengedhettem magamnak, a komolyabb jövőre. – Ezekkel a kis tételekkel, ahogy teltek az évek, nemzetközi hírnevet szerzett magának, mégis beszállt 1997-ben egy másik vegyes tulajdonú cégbe, és nyolc évig elég jól megvoltak a kínai társával. Miért vágott bele, és miért lett vége? – Azért szálltam be, mert kellett a többletjövedelem, és azért szálltam ki, mert a céljaink fokozatosan eltávolodtak egymástól, főleg ami a száraz borokat illeti. Mostanában formálódik, hogy milyennek is kellene lennie egy tokaji száraz bornak, mindenki keresi az utat, az én elképzelésem más volt, mint a társamé. Tokaj fejlődése – értem ezen azt a huszonöt céget, amelyiknek van jövőképe – elért egy állapotot, ami a tizenhat évvel ezelőttihez képest szívet gyönyörködtető, de ahhoz képest, amit szerintem Tokaj tud, csak gyerekcipő. Hogy azzá váljunk, amik lehetnénk, a világ egyik legjobb borvidéke, ahhoz sok mindenkinek, de elsősorban nekünk, sokkal gyorsabban kell fejlődnünk. Ez emberi fejlődést jelent, hogy meglássuk azokat a rejtett értékeket a teremtésben, a szőlőhegyben, a fajtában, az éghajlatban, az évjáratban, az emberekben, akikkel dolgozunk, amitől ez a termék sikeressé válhat. Ez egy alkalommal külföldön járva fogalmazódott meg bennem, mikor eszembe jutott, milyen volt az apámékhoz hasonló termelők lelkülete, még az ötvenes évek végén is, a reménytelenségben is. Hogyan szerették a szőlőnövényt, a hegyet, ami életük fő terepe volt. Egyszer apám megkérdezte, mikor a Bodrogközből szemléltük a Tokaj-hegyet, hogy látom-e, melyik rajta a mi szőlőnk. Persze, hogy láttam, mert egységes volt, ápolt, sötétzöld. De azt mondta, nem az számít, hanem az, hogy a mi szőlőnknek van valami ragyogása, ahogy visszasugározza a szeretetet, amit tőlünk kapott. Az a szőlő kicsit mást kapott, mint a többi. Azt hiszem, ez a hiányzó láncszem még nálam is, hogy megtaláljuk azt, mindenek előtt önmagunkban, ami az élet lényege. Ez pedig számomra az, hogy mind tudatosabban éljünk, ehhez a bor nagyon is hozzásegít. Ezért hagytam ott a közös vállalkozást, ezért akartam újra egyedül folytatni, hogy önmagam lehessek, hogy ne kelljen magamat két cég között megosztani, mert az ember ereje mégis csak véges. A mai pénzalapú világban nekünk szeretetalapú borászatot kell megvalósítanunk, és meggyőződésem, hogy a társadalomnak sincs más lehetősége a megújulásra. – A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy önnek semmi gondja nem lehet, hiszen sikert sikerre halmoz. Így van ez? – Kívülről nézve az én történetem sikertörténet. Én is annak tartom, de aki kívülről nézi, mást gondol sikernek, mint én. Kívülről azt látják, hogy ünnepelt termelő vagyok, el tudom adni a boromat, az emberek szeretnek velem dolgozni, ha nem is tudom agyonfizetni őket. Egyébként nekem megtiszteltetés, hogy az emberek így éreznek, és itt érünk el a lényeghez. Azért éreznek így, mert nekünk nem az a fontos, hogy címeket, kitüntetéseket érjünk el világversenyeken, vagy hogy sok pénz legyen a bankszámlánkon, hanem hogy mindennap örömet találjunk a munkában, és próbáljuk meg jobban végezni, mert eközben mi válunk jobbá. Azért érzem magam sikeresnek, mert tudtam a sok rossznak látszó dolog közepette is emelkedetten gondolkozni. Így mindig egy kicsit közelebb kerültem igazi önmagamhoz. Szerencsére a gyerekeim is ezt az utat választották, ők is azért dolgoznak, mert ezt szeretik, ez a meggyőződésük. A lényeg nem az, hogy mit érünk el, hanem hogy hogyan élünk. Maga az út a fontos. – Ön saját útján jár, ez sohasem könnyű, ráadásul még több évtizedes szokásokkal is szakítania kellett. Hogyan kezdődött? – Annyira visszafogtam a termésátlagot a jobb minőség érdekében, hogy átlagosan másfél deciliter bort terem egy tőke. Amikor elkezdtem csökkenteni a termés mennyiségét, jöttek a viccek, hogy föltaláltam a fürt nélküli szőlőtermesztést, valaki még azt is nyilatkozta, hogy rajtam nevet a borvidék, meg azt mondták, hogy agyamra ment a rendszerváltás. Pedig csak arról volt szó, hogy én találkoztam legelsőnek szembe azzal a ténnyel, valamikor 1989 végén, hogy amit korábban csináltunk, az igényes piacon már nem felel meg. Elkezdtem látogatni a nagynevű pincészeteket Burgundiában, Bordeaux-ban, hogy megnézzem, mit csinálnak. Ami az ő boraikban tetszett, az a gyümölcs minősége miatt tetszett. Valamikor 1992 nyarán érett meg bennem a felismerés, hogy a rendszert nem lehet toldozgatni, hanem alapvetően más rendszert kell csinálni. Olyat, amilyen a XVIII. századig jellemezte a tokaji szőlőtermelést. Magas hegyen, köves területen, öreg szőlőtőkéken, kis hozamokkal, tápanyagutánpótlás nélkül. Még így is nehéz a dolgunk, mert nincs elegendő öreg ültetvényünk. Ez a nagy bűneim egyike, hogy ezek helyett másféle furmintokat telepítettünk annak idején, csupa bőtermőt, amelyek hatalmas, egyforma fürtöket hoznak. Nem ezek termik a jó bort. Végül is az 1996-os évjárat igazolt, az az egész borvidéken tragikus volt, nálam pedig csúcs évjárat lett.